V. fejezet: Első feladat

- „Siramlin most lesz a legnehezebb dolgunk!” - szóltam csendesen. - „Egy taiyoukait kell megnevettetnünk, ami a legnehezebb vállalkozás. Mindenféleképpen hitoként kell odamennünk, mert ők képesek megtanítani az érzelmekre, de erősnek kell lennünk, hogy elfogadjon minket.”

- „Ez nem lesz egyszerű! Egy erős hito… nem is tudom… Van valami ötleted?

- „Éppenséggel van… - feleltem gondolkodva. - Mágus leszek, aki a legerősebb a halandók közül. Már békés időben Naraku után megyünk hozzá, így nagyobb esélyünk van, hogy mosolyt csaljunk az arcára. Mit gondolsz ez így jó lesz?”

- „Nekem tetszik!”

            Így hát utoljára indultunk útnak. Mikor megérkeztünk egy rét közepén találtam magam. Hajam kívánságom szerint derekamig megnőtt, ruhám egy sötétkék yukatából áll, melynek ujja csak a csuklómnál szélesedetett ki. Karomon végig körben lila szalag tekerődzött. Hajam tarkómnál volt összefogva világoskék szalaggal. Obim is ilyen színű volt. Nyakamban Siramlin vált láthatóvá.

            Elindultam. Még a rét végéig sem értem, mikor egy ronda gyík démon került utamba. Tudtam nem ellenfél számomra.

- No lám! Megjött az ebédem! - felelte undorító hangon. Körülnéztem, aztán megint rá.

- Csak nem rám célzol? - kérdeztem jéghideg tekintettel. Az eső hirtelen jött nyári záporként kezdett esni. Csak figyeltem, ahogy yukatám lassan átázik.

- Csak nem megáztunk? - nevetett a démon. - Nekem teljesen mindegy, hogy vizesen vagy szárazon eszlek meg.

- Nem fogsz harc nélkül megkapni! - szóltam.

            Táncolni kezdtem, legalábbis az az ostoba így hitte. Igazából az esőcseppek késztettek táncra, hogy eggyé válljak velük és így még nagyobb legyen erőm. Mire a vége felé kezdtem érni a tempóm annyira felgyorsult, hogy ez az alsóbb rendű szellemecske nem bírta követni. Végül kezeimet az ég felé nyújtottam. Arcomba a vízcseppek sokasága csapódott. Lehajtottam fejem így a youkai szemébe néztem. Kezeimet hirtelen lerántottam és a táncközben mormolt varázsigémet egy végső kiáltással lezárva elindítottam támadásomat. Hatalmas vízörvény indult meg a démon felé, akit egy pillanat alatt eltűntetett. Mire végeztem az eső elállt és a nap újra kisütött.

            Kezemet leeresztettem és a nap felé tekintettem. Ajkaim varázsigét formáltak, mire egy meleg szellő jött felém, és egy pillanat alatt szárazzá változtatta ruhámat. Tovább indultam remélve, hogy hamarosan megtalálhatom őt. Nap végére, egy erdő szélére jutottam. Itt vertem tábort. Élelmem volt elegendő, így nyugodtan hajtottam álomra fejemet. Elalvás előtt mágia segítségével pajzsot vontam magam köré, ami megvédett az ellenségtől és jelezte, hogyha ő a közelembe ér. Alig hunytam le szemem, mikor a pajzs halványan lüktetni kezdett.

- „Itt van!”- szólt Siramlin. Visszavontam a pajzsot és úgy tettem mintha aludnék. Néhány pillanattal később hangtalanul ért földet mellettem. Csak kisugárzott erejéből tudhattam, hogy itt van. Éreztem, ahogy a démoni erő egyre közelebb került hozzám. Mikor már egy karnyújtáson belül volt, youkait megszégyenítő sebességgel ugrottam el fekhelyemről a fölöttem nyúló faágra. Összeszűkített szemmel figyeltem őt a tűz kihunyó fényébe.

- Gyors vagy és erős, de nem démon. Hogy lehet ez? Válaszolj! - utasított, azon mély nyugodt hangján. Nem mozdultam és ő is mozdulatlanul figyelt engem. Végig néztem őt. Annyiszor láttam már, mégis egészen más élményt nyújtott élőben. Mire újra arcára vándorolt tekintettem rá kellett jönnöm, hogy ő is megpróbált felmérni engem. Nem tudom mennyire sikerült ez neki, mert guggoltam az ágon. - Hito! Azt mondtam, válaszolj! - szólt ismét.

- Ugyan miért tennék így? - kérdeztem. Hangomat tökéletesen uraltam semmi nem érződött rajta, akárcsak tekintetemben. Tudtam, hogy minden érzékével engem pásztáz, hogy valamit kiderítsen rólam, mégsem sikerült neki.

- Ne légy szemtelen hito! - szólt újra. Hangjában már egy csöppnyi düh érződött.

- Ha tudni akarsz valamit, akkor versenyezzünk! - ajánlottam neki. Leugrottam a fáról. Kecsesen landoltam alig féllépésnyire tőle. Éreztem, ahogy aurája körbe fon. Kellemesen bizsergető érzés volt, ám ebből semmit sem mutattam meg neki. - A verseny két részből áll: Egy gyorsasági és egy erőpróbából. Ha az eredmény döntetlen, mindketten teljesítjük a feltételeket.

- Milyen feltételekről beszélsz halandó? - húzta össze szépen ívelt szemöldökét.

- Ha te nyersz, én elmondom, amire kíváncsi vagy, viszont ha én nyerek, akkor veled tartok utadon. Megegyeztünk youkai?

- Rendben. - szólt.

- Hajnalban kezdünk! - szóltam. - Ajánlom, szedd össze minden erődet! - szóltam a távolodó démon után. Egy dühös morgást kaptam válaszul. Elmosolyodtam.

- „Jó ötlet volt ez?” - Siramlin hangja aggodalmasan csengett.

- „Csak bízz bennem! Még a délelőtt Sesshoumaru csapattársai leszünk.” - szóltam, majd újra álomba merültem a pajzsot felhúzva.

Hajnal előtt ébredtem fel, közeledtére. Felpattantam. Teljesen éber és friss voltam. A rétre sétáltam ott vártam a taiyoukait. Néhány pillanattal később mellettem megjelent egy arany szellemgömb, amiből Sesshoumaru teste bontakozott ki.

- Akkor hol lesz az első verseny hito? - utáltam, amikor így szólított de nem figyeltem rá. - Innen indulunk, megkerüljük a Fujit, majd ide érkezünk vissza. Szabályok: Nem kötelező a földön haladni, lehet repülni, de nem változhatsz szellemgömbbé. A hegyet megkerülni kell, átmenni nem lehet rajta. Az nyer, aki megszerzi azt a szalagot. - Mutattam hátam mögé. A fán egy világoskék hajszalag lógott. Az enyém volt. Barna hajam így most kibontva pihent hátamon. - Akkor indulhatunk? - felkészültünk és amint a nap első sugara megjelent elindultunk.

Sesshoumaru az elején gyorsabb volt, mint én. De pár pillanattal indulás után varázsolni kezdtem és a szelek szárnyán hamar utol értem a démont. Sőt meg is előztem, ez a hegy előtt volt. Gyorsan megkerültem azt, míg ő csak a közelébe ért. Oda repültem közvetlenül mellé, hogy lásson engem, majd egy pillanatig még mellette voltam. Végül egy mosoly kíséretében magára hagytam és elindultam a cél felé. Simán nyertem. Mire ő beért a célba, addigra a szalag a hajamba volt.

- Ez 1-0 a javamra. - szóltam.

- Hogyan? - kérdezte. Dühe már érezhető volt hangjába és erejében is éreztem.

- Nem úgy van az! - feleltem. - Most én állok nyerésre, úgyhogy ne kérdezősködj! - szóltam. Még mindig tökéletesen irányítottam testemet, így semmilyen érzelem nem ült ki arcomra. - Következzék az erő próbája!