VIII: fejezet: Irány Nyugat

            Reggel korán ébredtem. Még csak hajnalodott, mikor már fent voltam. A többiek még aludtak. A bűbájom kicsit erős lett. A pajzsot fent hagytam, míg én élelemért mentem. A két démonnak húst vadásztam. Sikerült egy termetes őzt csapdába ejtenem. Magunknak gyümölcsöket szedtem.

            Mikor visszatértem leeresztettem a pajzsot és neki láttam a reggeli és az útravaló elkészítésének. Ebből legalább egy hétig elleszünk. Mire a szarvas megpuhult a nyárson a többiek is ébredezni kezdtek. Elsőnek természetesen ő kelt fel.

- Jó reggelt! - köszöntöttem. Szemlátomást zavarban volt. Nem értette, hogy aludhatott el ennyire. Nem akartam elmondani az igazságot, de tekintetéből láttam, hogy már sejti. Épp felelőségre akart vonni, mikor Rin ébredezni kezdett. Álmosan körbepislogott, majd Sesshoumaruhoz ment, maga után húzva a prémet. Így felébresztette alvótársát.

- Sesshoumru-sama! Ki ez a lány? - kérdezte félve.

- Rin, ő itt Mágus! Mostantól velünk fog utazni. - felelte a démon.

- De nagyuram! - méltatlankodott Yaken. Tudtam, hogy halandó mivoltommal van baja.

- Talán valami probléma van Yaken? - szemei dühösen megvillantak. Yaken hevesen megrázta fejét.

- Azt javaslom együnk! - Sesshoumarunak és Yakennek egy-egy hússal teli tányért adtam. Rin elé egy gyümölcsgombócos tálkát nyújtottam. Au-Unnak, pedig egy adag szénát adtam. Én is leültem, de nem ettem. Az alvással elég erőt gyűjtöttem. A maradékot becsomagoltam és Au-Un nyeregtáskájába rejtettem.

- Köszönöm szépen ez nagyon finom volt. - szólt Rin teli pocakkal.

- Köszönöm Rin. - szóltam. - Remélem nektek is ízlett. Nem készítettem, eddig démonoknak ételt. - Sesshoumaru csak finoman bólintott, Yaken viszont „megbocsátotta” halandóságomat és lelkesen dicsérte művemet. Reggeli után induláshoz készültünk.

- Merre megyünk? - kérdeztem.

- Nyugatnak. - jött a tömör válasz. - Változz át, vagy ülj fel Au-Unra!

- Így is elég gyors vagyok! - feleltem sértődötten. Felém fordult. A szemei most is megbabonáztak. Észre se vettem, hogy ölbe kapott, sőt azt is tudatlanul volt, mikor nyaka köré fontam kezemet. Tekintetünk még mindig összeforrt. Akkor tértem magamhoz, mikor elfordította a fejét, de ekkor már késő volt.

Estig meg sem álltunk. Akkor is csak azért álltunk meg, mert Rin elaludt és majdnem lezuhant a mélybe. Szerencsénkre gyorsan reagáltam. Egy erősebb széllökéssel felfogtam a zuhanást, és óvatosan a földre helyeztem. Addigra mi is leszálltunk.

- Yaken, hozz fát! - hallatszott az utasítás. Au-Un leheveredett és én neki döntöttem a békésen alvó kis lányt. Yaken hamar visszatért egy adag fával, amit meg is gyújtott kétfejű botjával. Ettünk pár falatot, majd nyugovóra tértünk. Yaken hamar elaludt, de nekem nem jött álom a szememre. Az égre tekintettem szabad folyást engedtem gondolataimnak. Egyikbe sem kapaszkodtam meg, hagytam hadd jöjjenek, aztán távozzanak.

- Mit tettél velem tegnap? - hangjára kizökkentem mélázásomból.

- Altató varázst mondtam rád, hogy tudj egy kicsit pihenni. - válaszoltam nyugodtan, még mindig az éget figyeltem. Rá néztem. Ő is engem figyelt. Csak néztünk egymást, majd elmosolyodtam: - Jó éjt Sesshoumaru! - eldőltem a friss fűben.

            Az utazás majdnem egy hétig tartott. Utunk elején még találkoztunk pár önjelölt hullajelölt szellemmel, de lassan eltűntek utunkból. Volt mikor Sesshoumaruval utaztam, de általában Rinékkel repültem. Csak este álltunk meg pihenni. Az utazás és a pihenés úgy váltotta egymást, mint a nappal és az éjszaka. Mi, pedig tartottuk az irányt nyugatnak. Sejtettem hova megyünk és azt is, hogy miért... ez utóbbitól kicsit féltem.

            Egy éjszaka mikor már közel jártunk a célhoz (ez meglátszott Sesshoumarun) sikerült ismét álmot varázsolnom rá, így nyugodtan tudtam beszélni Siramlinnal.

- „Te is sejted hova és miért megyünk?”

- „Igen, és megértem az aggodalmadat, de a középkorban a korodbeli lányok már anyák. Így érthető a youkai szándéka. Egyébként nem kell aggódnod. Ezt a formádat elveszted, ha visszatérünk a világodba. Bármire is készül a démon, rajtad nyoma nem marad.”

- „Ez biztos? Mert hát nem akarok ebből problémát odahaza. Jaj! Nem is tudom, miért hagytam magam? Nem lett volna szabad beleszeretnem. Csak a mosolyát akartam látni és most tessék…” - nagyot sóhajtottam, rá néztem. Annyira aranyos volt mikor ilyen békésen aludt.

- „Ez nem a te hibád, semmit nem tehetsz az érzelmeid ellen.”

- „Csak megnehezítem a saját sorsomat…”

- „Ne feledd a sorsod a te kezedben van, de most ne ezen rágódj, hanem pihend ki magad!”