IX. fejezet: Nyugat Palotája

            Másnap korán keltünk a szokottnál is. Sesshoumaru ébresztett minket. Egy rövid reggeli után, felrakta Rint és Yakent Au-Un hátára.

- Menj haza! - utasította a sárkányt. Utasai nagyon örültek ennek a hírnek. A sárkányló a magasba emelkedett. Mikor eltűntek az égen hozzám fordult:

- Engem nem tudsz becsapni! Már régóta tudod, hogy hova tartunk, sőt a szándékaimat is ismered. - fél méterre állt tőlem. Nem néztem a szemébe.

- Tudni akarod a nevemet, ezért elveszel feleségül. - hangom még mindig hideg és nyugodt volt, de a szomorúságot már nem tudtam eltűntetni.

            Lágyan felemelte fejemet, hogy a szemébe nézek. Elmerültem a borostyán tengerben. Most nem működött a jégálarc, minden érzése ott csillogott a szemében. Meglepődtem. Semmit nem láttam, ami arra utalt volna, hogy csak érdekből akar elvenni. Egészen mást láttam…

- Valóban tudni akarom a nevedet, de nem ezért veszlek el… már nem… hanem… - hangja nagyon lehalkult. - hanem mert szeretlek. - a jég összetört bennem és benne is.

            Alig fejezte be mondatát átölelt. De ennyi nem volt neki elég. Szívem és testem után, ajkamat is rabul ejtette. Szenvedélyes volt mégis gyengéd. Vigyázott rám… Mikor erre rájöttem mosolyogva viszonoztam a csókot. Kezeimet nyaka köré fontam és szorosan hozzábújtam.

            Különös volt az egész, de nagyon jó. Ahogy ott álltunk a tisztás közepén egy youkai és egy hito… akik ráadásul csókolóznak. Mégis… tudtam, hogy ez a legboldogabb pillanat az életembe. Nem érdekelt, hogy a közeljövőben el kell mennem, hiszen bármikor megláthatom mosolyát. Csak a jelen érdekelt, hogy együtt lehetek vele, érezhetem forró ajkait, szíve heves dobbanását és a felejthetetlen illatát.

            Hosszú percek múltán törtük csak meg a csókot, ám az ölelésnek nem vetettünk véget. Én a mellkasára hajtottam fejem, hiszen jóval alacsonyabb voltam nála. Karjai alatt öleltem át.

- Kérlek változz át! - szólt csendesen. - A palotámba és a vidéken csak youkaik élnek. Rint nem bántják, mert megtiltottam nekik, de ha te leszel az úrnőjük, az egészen más helyzetet teremt. Erősnek kell lenned, ha a vezérük akarsz lenni, márpedig utánam te fogsz következni a sorban.

- Értem! - egy villanás kíséretében átváltoztam.

- Menjünk! Rinék hamarosan megérkeznek. - szellemgömbbé változtunk és elsuhantunk nyugat felé. Már messziről feltűnt Nyugat Palotája. Mire a palota elér értünk Au-Un is leszállt mellettünk. A palota hatalmas és gyönyörű volt, méltó Nyugat uralkodójához. Kertje épp oly’ bámulatos volt, mint a palota.

- Íme az új otthonod! - súgta a fülembe. Kezét nyújtotta, hogy körbe vezessen. Belépve szolgák hada fogadott minket. Üdvrivalgással köszöntötték urukat.

- Kimiko! - szólt az egyik szolgálólánynak. Kinézetre 17 évesnek látszott, de tudtam, hogy jóval idősebb ennél. Ő is inuyoukai volt, mint a szolgák közül mindenki. Rövidre vágott haja, csillogó arany szemei, kedves mosolya rögtön a szívembe lopta magát. Kimiko a földre térdelt gazdája előtt.

- Igen, Sesshoumaru-sama!

- Szólj az egész palotának, hogy Nyugat Örököse visszatért, hogy elfoglalja a trónt.

- Ezer örömmel nagyuram. - Kimiko felállt és távozott az egyik baloldali folyosón. Sesshoumaru a többi szolgáló felé fordult.

- Menjetek a dolgotokra! A Himet majd én körbevezetem. - a szolgák meghajoltak, majd a dolgukra mentek.

            Mi is elindultunk. Rin és Yaken hamar eltűnt mellőlünk, valószínű a kertbe játszani. A palota tényleg gyönyörű és hatalmas volt. Délben végeztünk csak a bebarangolásával. A kertben megtaláltuk Rint és Yakent. Rin két virágkoszorút hozott nekünk. Ügyesen a fejünkre illesztett. Ekkor Kimiko lépett oda hozzánk jelezve, hogy az ebéd tálalva.

            Az ebéd el kell ismernem nagyon finom volt. Az asztal csak úgy roskadozott a finomabbnál - finomabb ételek alatt. Nem ettem olyan sokat, de így is jól laktam. Sesshoumaru az asztalfőn ült, jobbján édesanyja, balján én. Sesshoumaru mamája csinos, holddémon volt. A homlokán ugyanolyan hold csillogott, mint fiáén. Kegyetlennek mondták, mégis most egy egyszerű anyaként viselkedett. Úgy tűnt, hogy örül fia hazatértének. Miután a szolgálok leszedték az asztalt Sesshoumaru szólásra emelkedett.

- Anyám, barátaim, népem! Hosszú évek múltán most ismét hazatértem. Mikor elindultam, megígértem, hogy mindaddig nem térek haza, míg méltó uralkodója nem lehetek Nyugatnak. Most itt vagyok. Az erőm már apámén is túl tesz. 100 éve annak, hogy ő elment ebből a világból, s trónja vár az örökösre. Most visszatértem, és elfoglalom a jog szerint engem megillető trónt. Ám nem jöttem egyedül. Asszonyt hoztam a házhoz, hogy Nyugat Uralkodói együtt legyenek. - felemelt. - A szertartást egy hónap múlva tartjuk! - Kijelentésére orkánszerű tapsvihar tört ki. Sesshoumaru anyára tekintettem, ő is boldog volt, úgy tűnt elfogadott és nem csak ő… Mindenki.