XIV. fejezet: Újra otthon

A napom ugyanúgy telt, mintha semmisem történt volna, de tudtam, hogy ez nem így van. Ujjamon még mindig ott csillogott a gyűrű, amit tőle kaptam, bár senki más nem látta. Este ugyanúgy megnéztem őket, mint máskor. Este, pedig hamar álomba merültem.

Vele álmodtam. Ahogy ölbe kap és egy fához, ahhoz a fához vissz. Majd halkan ébreszgetni kezd. Kinyitottam a szemem és ahelyett, hogy a szoba plafonját pillantottam volna meg az ő arany szemei néztek rám. Még fel sem fogtam mi történt, mikor már meg is csókolt. Annyira meglepődtem, hogy csak késve viszonoztam a csókot. Mikor szétváltunk megszólaltam:

- Ez biztos csak egy álom…

- Nem ez maga a valóság. - felelte.

- Az nem lehet! Te nem lehetsz itt, nem lenne szabad itt lenned… - mocorogni kezdtem ölelésében, aminek az lett a következménye, hogy leestem a fáról, de ő még idejében elkapott. A földön aztán le is rakott. Én pár lépést hátráltam tőle, majd megfordulta. Képtelen voltam rá nézni.

- Hát nem is szeretsz? - kérdezte lágyan. Megborzongtam. Hideg volt és rajtam csak egy pizsoma volt. Kezeimmel átkaroltam felkaromat.

- Ez nem igaz! - feleltem csendesen. - Szeretlek és örök hűséget fogadtam neked, amit be is tartok. - a hold fénye megcsillant gyűrűmön.

- Akkor gyere vissza velem. - hátulról átölelt. Én szembe fordultam és sírva hozzábújtam.

- Hát még mindig nem érted? Nem jöttem volna vissza, ha nem ide tartoznék. Én itt élek, ez az én életem, az én világom.

- Ez nem igaz! Tudom, hogy tudod. A te életed hozzám köt. Az én világomba nem ide!

- De hát mi lesz a családommal? Ők ezt nem fogják megérteni… nem tűnhetek el egyik napról a másikra! - most már zokogtam.

- Azt mondat el tudod érni, hogy ne vegyék észre, akkor mire vársz?

- Már nem vagyok rá képes! Siramlinból merítettem erőt, őt pedig már visszaküldtem a fővárosba.

- Csak nem erre gondolsz? - haorija alól előhúzta a gyöngyöt. - Az Őrző adta nekem, így tudtam ide jönni. - a nyakamba akasztotta a gyöngyöt.

- De hát… ez az én életem.

- „Amit mostantól a hasonmásod fog majd végig élni.” - szólt Siramlin.

- „Siramlin! Úgy örülök, hogy hallhatom a hangodat.” - örömömben újra sírni kezdtem. Sesshoumaruhoz fordultam. - Enged, hogy legalább elbúcsúzzak a családomtól és a barátaimtól. - Finoman bólintott. Útnak indultunk. Sesshoumaru sebességével gyorsan végig jártam a családot és a barátokat, majd visszatértünk a fához. Itt újra megteremtettem hasonmásomat. - Mostantól kezdve te leszel én. Remélem boldog életed lesz, mert én már megkaptam a boldogságot.

- Köszönöm! Sok boldogságot! - mi egy villanással eltűntünk.

Thaitában bukkantunk fel ismét. A Forrás tóhoz léptem és a víz tükrét figyeltem. Egy ezüst hajú, türkizzöld szemű lány nézett vissza rám.

- Gyere Gabi! - szólt mögöttem Sesshoumaru. - Haza megyünk!

- Igen! Végre újra otthon leszek. - s együtt eltűntünk a felkelő nap fényében.

vége