Sayuri és Sesshoumaru meséje

1. fejezet: A védelmező

Egy furcsa szerzet sétált végig a leégett falu romja között. Léptei egyenletesek voltak, mintha észre sem vette volna az őt körülvevő pusztulást. Egyszer csak megállt. Balról jobbra fordította a fejét, hogy megszemlélhesse a maradványokat. Halványan elmosolyodott. „Végre megtaláltalak, Sayuri… ” Majd nyugodt léptekkel távozott.

*

Már vagy két órája sétált az erdőben. Szeretett itt lenni. Minden fát már vagy ezerszer látott már, mégis, újra és újra rájuk csodálkozott. Felnézett, s látta a terebélyes lombkoronákat, melyeken átsütött a napfény. „Igen, ez a boldogság. Nem hiányzik senki és semmi. Nem, ő sem hiányzik.” Erre a gondolatra megállt, majd mélyen lesütötte a szemét. Csend volt. Csupán a szelet hallotta, ahogy fújta a gyönyörű őszi faleveleket. De most a szél is megdermedt, a némaság már- már teljes volt. Csupán egyetlen hangot lehetett kivenni. Valami lehullik, s szétterül egy levélen. Talán egy esőcsepp? Nem, hiszen süt a Nap, felhőtlen az ég. Majd még egy ugyanilyen hang, Ekkor a lány ismét felnézett. Ránézett a fára, amely alatt megállt. Elmosolyodott. Megtörölte könnyes szemét, majd tovább indult. „Hm. Gondoltam. Mégis hiányzik valaki.” Újra letörölte arcát, s érezte. Közeledik.

*

A különös lény elérkezett egy sziklához. Esteledett, a Nap lenyugodni készült, vérvörös volt az égbolt. A nap sugarai megvilágították a férfi arcát. Biztosan nem ember volt. Erről hegyes fülei és méregcsíkjai árulkodtak. Arcának vonásain egyértelműen látszott, hogy tisztavérű szellem, méghozzá nem is alsórendű, látszott, hisz nem tükröződtek érzelmek. Ezüst hajába belekapott a szél. Csak nézte az alatta elterülő természetet. Minden annyira békés. De valami nem volt rendjén. Ideges volt, valami megmagyarázhatatlan nyomást érzett a szívénél. Legszívesebben kiáltott volna egy hatalmasat. Dühös volt, de nem értette az okát. Beleszagolt a levegőbe. Majd megfordult. „Igen… itt van. De még van egy kis dolgom… Rin…” Majd fényes gömbbé változva eltűnt.

*

Egy kislány rohant keresztül az erdőn. Sebesen dobogott a szíve. Csak futott és futott. Kiáltott, de mintha senki sem halotta volna.

- Jaken mester, segíts! Segítség!- Ekkor kiért a fák közül. Megállt, és elkezdett hátrafelé menni, mert a fák között megjelent egy árnyék. Csak bámult előre, lassan lépkedett, nem fordult meg. Csak suttogta:

- Jaken mester, segíts...segíts!!!- Villámgyorsan megfordult, hogy futásnak eredhessen, ám akkor szembe találta magát az okkal, amiért eredetileg rohant. Egy szellem, de nem volt benne semmi különleges. Közönséges volt, aki csak a védteleneket volt képes megtámadni. Már éppen lecsapni készült, mikor a lány becsukta a szemét. Remegett, nagyon félt. Hiszen már egyszer meghalt, ismerte ezt az érzést. És felkészült arra, ami a végét jelenti. A fájdalomra, és a szenvedésre, arra, hogy sosem láthatja őt, Sesshoumaru- t. De a szörnyeteg nem támadta meg. Egy halk suhintás, majd nehéz tárgyak hullása hallatszott. Néma csend következett. Érezte, hogy valaki nézni.

- Rin! Elmúlt a veszély. – A kislány meglepődött, és kinyitotta a szemeit. Nem hitt a fülének. Lehetséges? Hirtelen felugrott, és átölelte a mellette álló szellem lábát.

- Sesshoumaru nagyúr! Azt hittem, hogy elmentél, és nem jössz értem! Azt hittem… azt hittem… Sesshoumaru nagyúr!- Görcsösen szorította a szellem lábát, és patakban folytak a könnyei. De a férfi nem lökte el magától. Csak nézte a zokogó lányt. Sajnálta, ezért így szólt:

- Rin, ne sírj.- Erre abbahagyta a sírást, és könnyes, de már vidám szemekkel nézett fel rá. Elmosolyodott, majd újra átölelte. Már nem szorította annyira. Mikor a nagyúr látta, hogy megnyugodott, ezt mondta:

- Indulunk.

- Igenis!- Majd démon és ember eltűntek ez éjszakában.

*

Egy lány lépett ki a fák árnyékából. Hófehér kimonót viselt, rajta egy ezüstösen fénylő obit. Furcsán hatott, még is nagyszerűen állt neki. Halványkék szemében tükröződtek a napsugarak, hosszú fekete haja pedig csillogott tőlük. Aki látta, állítja, hogy nagyon szép volt.. Beszívta a friss levegőt, majd mélyet sóhajtott.

- Igen, ez a hely megteszi. Csodálatos ez a tó… - Ezen szavak közepette leheveredett a tavacska partjára. „Puha, zöld pázsit, égszínkék ég… ezt akartam… Sesshoumaru, vajon merre járhatsz… mit teszel, ha újra találkozunk? Kedvesem…”Becsukta a szemét, és hatalmas vigyor ült ki az arcára. „Hosszú idő telt el azóta. Emlékszik egyáltalán rám? Nem hiszem… de szeretném, ha így lenne. Nem veszíthetem el megint, mint akkor. Sesshoumaru… merre jársz…”Majd elnyomta az álom. Nem csoda, hiszen egy teljes napja gyalogolt, és nem evett semmit. Mikor előző nap elindult, végig hegyeket kellett megmásznia, ezért örült annyira a rég nem látott erdőnek. Napsugarak csiklandozták meg arcát. Mosolyogva nyitotta ki a szemeit. Kipihent volt, és boldog. Nyújtózott egy hatalmasat, majd elment fürdeni, utána nekilátott készülődni. Már délre járt az idő, mikor korgó gyomra jelezte, hogy ideje táplálékot keresnie. Szerencsétlenségére a rengetegben nem volt valami sok állat. Ez elég furcsa, hisz legutóbb minden tizedik percben elszaladt előtte egy vaddisznó. Míg ezen töprengett, igencsak eltévedt. Pedig olyan biztosan érezte, hogy mindjárt megérkezik. Körülnézett, és ismerősnek találta a tájat. Felnézett, és észrevette, hogy egy gyümölcsfa alatt áll. Újra elmosolyodott. „Ez az a fa, amelyik alatt ültünk. Mi ketten… kedvesem…” És elmerengett. Az eseményeket, a közös múlton.

*

Egy fiatal lány ült a palota erkélyén. Mélyen bámult az éjszakába, mintha valami nagyon érdekeset figyelne. Minden este így tett. A szél lágyan fújdogált. Ez amolyan altatódal volt, melyet a természet énekelt neki. Hirtelen megrezzent. Lesütötte szemét, mélyet sóhajtott.

- Igen, azonnal. - Majd utoljára ránézett a nyugodt tájra, és becsukta az ablakát, és lesietett a lépcsőn. Egy szellem állt ott. Megörült, hisz ismerte őt. Lehajtotta a fejét, és üdvözölte.

- Jó estét, Sesshoumaru nagyúr! Mi járatban ilyen késői órán?- A démon nem felelt, csak elsétált mellette. Rá sem nézett. Sayuri értetlenül állt, nem értette, hogy a számára oly kedves szellem hogy képes így semmibe venni őt. Mint az első találkozásukkor, mikor szóvá tette ezt neki. „Nincs szükségem arra, hogy gyenge lényekkel társalogjak az etikettről”

- Azt hittem, már nem zavar a gyengeségem, Nagyúr. - Mondta, erősen megnyomva az utolsó szót. A jövevény megállt, majd hátrafordult. Olyan ridegen nézett rá, ahogy még sosem. Sayuri továbbra is állta a pillantását hosszú, óráknak tűnő másodpercekig. Már épp kitörni készült volna, mikor

- Á, a várva- várt vendégünk! Üdv néked, Nagy Kutyaszellem fia!

- Jó estét, Takeda- sama! Köszönöm a meghívást!

- Meghívást???- kiáltotta a magából kikelt lány. -

- Lányom, hová tetted a modorodat? Igen, hiszen vendégül látjuk régi barátunkat. Talán problémád van vele?- Mivel látta, hogy a nemkívánatos személy milyen gúnyosan mosolyog - mosolyog? Inkább vicsorog- rá, jobbnak látta idétlen arckifejezését lecserélni. Mikor ez megvolt, komolyra váltotta a stílusát. Lehajtotta a fejét, és a lábfejét bámulta. Akkor jött rá, hogy nem vett cipőt a nagy igyekezetben.

- Természetesen nagy örömmel tölt el, ha a nagyúr nálunk vendégeskedik, apám, elnézést kérek az előbbi viselkedésemért. Jó éjszakát mindenkinek!- Meghajolt, majd sietve távozott.

- Sajnálom, nem értem mi van vele. Régebben úgy örült, ha látott Téged, Sesshoumaru. Talán összevesztetek?- Mondta a palota ura, miután a lány távozott.  De Ő csak nézett utána, nem is figyelt a kérdésre. „Így kellett lennie”, gondolta, majd a házigazda felé fordult, aki még nagyban „társalgott” a figyelmes hallgatójával.

- Érted már? Szerintem ez lehet a baja…Nos, ne fecséreljünk több szót a gyermekemre. Jöjj velem, megmutatom a kastélyt.

- Ne vedd zokon, de inkább magam mennék felfedezőútra, ha nem bánod.

- Nyugodtan nézz körül. Ha bármire szükséged van, szólj nekem vagy a lányomnak. De úgy vélem, most ne próbálj vele beszélni. Nagyon zaklatott…inkább hívd Ayumi-t. Akkor jó éjt, Sesshoumaru!

- Önnek is, uram!- Ezzel elindult a kert felé. Valahogy nagyon vonzotta az éjszakai liget, de nem tudta, miért. Úgy érezte, valamit meg kell keresnie. Vagy valakit.

Vagy tíz perce mehetett, mikor halk zokogásra lett figyelmes. Követte a hangot, és meglátta Sayuri- t, amint egy fa mellett áll, s potyognak a könnyei. Nem akart, vagyis inkább nem mert odamenni. Érezte, hogy miatta sír. Halotta, ahogy őróla beszél.

- Mi történt? Régebben sokkal kedvesebb volt… Talán mérges rám, megsértettem? Ártottam neki? Nem, annyira figyeltem, hogy ne. Nem értem. Miért? Annyira szere…

- Sayuri, valamit szeretném, ha tudnál. - Lépett ki a fák közül a nagyúr. A lány meglepődött, de nem szólt. Bizalmatlanul bólintott.

- Hosszú és nehéz lesz, szóval kérlek, figyelj. –Azzal leült egy fa tövébe. Ránézett a még mindig könnyező hölgyre, aki később követte a példáját, de tartotta a tisztes távolságot tőle, a megríkatójától.

- Először is elmondom a történet eredetét, majd utána a ránk vonatkozó részt.

- Ránk?- De a tekintetéből rájött, hogy ez nem éppen jó alkalom a kérdésekre. Most neki mesélnek, tehát ő hallgat. Mikor nyugodtabbnak tűnt, akkor folytatódott a mese.

- Gondolom, emlékszel az első találkozásunkra. - „Már hogy ne emlékeznék? Előtted senki sem szólt le ennyire…”- Úgy látom, igen. Szóval aznap este szintén nálatok vendégeskedtem, és utána Takeda- sama elhívott beszélgetni. Ugye, rémlik?

- Hogyne, mindenre emlékszem. Akkor a szolgálom, Ema azt mondta, hogy ne zavarjam önöket, mert a sors nagy kérdéseiről beszélgetnek.

- Nos, igaz volt a beszéde, ugyanis valóban két ember sorsáról döntöttünk akkor. Méghozzá a tiédről és az enyémről. Arról, hogy attól a naptól kezdve számított harmadik évben elveszlek feleségül. Ezt kértek atyáink.

- Hogy mi?

- Én viszont nem akartalak téged ilyen helyzetbe hozni, ezért volt három kikötésem. Az első az volt, hogy bele kell egyezned. A második, hogy addig ne találkozzunk. A harmadik, hogy ne tudj róla.

- De ennek semmi értelme!!!Hogy egyezhetnék bele olyan dologba, amiről nem is tudok? És hogy mehetnék hozzá valakihez, akit három teljes éve nem is láttam?

- Éppen azért voltak ezek a feltételeim, hogy ez a házasság ne jöhessen létre. Úgy gondoltam, hogy ennyi idő alatt, még ha valaha is kedveltél, az is el fog múlni.

- Tudod, hogy nem.

- És ezért voltam ma veled ilyen. Azt akartam látni, hogy mit változtál, - mosolycsökevény jelent meg az arcán- de szerintem semmit. Ma van az utolsó estéd, mielőtt döntenél. Csak azért mondtam el, nehogy váratlanul érjen a dolog. Így legalább van egy estéd átgondolni.- Azzal felállt, és elbúcsúzott. Már távolodott, mikor a még mindig sokkban lévő lány utána kiáltott.

- Na és te mit szeretnél?- szegezte neki a kérdést. A youkai megállt, de nem fordult meg.

- Azt hiszem, hogy mindkettőnk boldogságát. Tégy tetszésed szerint. Én mindkét döntést elfogadom. Jó éjt, kedvesem.-

Sayuri sokáig nézett utána, és elmosolyodott. Neki dőlt a fatörzsnek. „Hm…kedvesem…”

És nézte, ahogy egy hullócsillag szeli keresztül az égboltot. Már nem volt szomorú, s remélte, hogy kívánsága valóra válik.

Remélem, hogy tetszett!^.^