17. fejezet: A Sors ösvényei

Hevesen vert a szívem, így kezemet rászorítva, zihálva kapkodtam levegőért. A Hold fátyolos arca vészjóslóan mosolygott rám, de én nem mertem ránézni… féltem hátat fordítani annak, akit szerettem.
- Saeko, mi van veled? Csak egy álom volt… akármi is történt, vagy amit megtörténtnek hiszel nem a valóság! – tette a vállamra az egyik kezét, a másikkal pedig az enyémet fogta meg. – Ugye megbízol bennem? Nem tudom, mit láttál… - egy pillantást vetett a karomra – és hogy mi volt az, ami annyira megijesztett, hogy belemartál a saját testedbe. - „Miről beszél? Nem én tettem, hanem Dayu… az ő karmai!” gondoltam dühösen. Ugyanakkor ostobának is éreztem magam előtte. – Sok volt ez ilyen kevés idő alatt. Végül is van, akivel egész életében nem történik ennyi érdekfeszítő esemény.
- És most különlegesnek kellene éreznem magam? – csúszott ki a számon akaratlanul is ez a kérdés. Tudom, hogy szerencsés voltam a többiekhez képest, de nekem még ez sem volt elég! Talán ismét telhetetlennek tűnök, de mire vágytam? Egy egyszerű, normális életre, egy kis házra a családom közelében, a szerelmem oldalán. Békére, nyugalomra, hosszú életre… Ebből mit kaptam meg? Választanom kellett, én pedig Youkai-samát választottam. Nos igen, ezzel elvesztettem a nyugalmas élet esélyét is, hisz nyomunkban a dühödt északi nagyúrral nem sok jóra számíthattunk. Mégis… mit képzeltem? Miért voltam egyáltalán ott?
- Igen, hisz az vagy! Nagyon különleges… legalábbis számomra. – Minden kérdésem szertefoszlott, hisz választ kaptam rájuk… „Hát ezért…” Könnyek gyűltek a szemeimbe… ismételten. Életemben nem sírtam annyit, mint az utóbbi két napban!
- Köszönöm… bocsáss meg…- mondtam nevetve saját… hm… szánalmasságomon. Nem találok más szót rá, annyira gyengének éreztem magam, mint még soha. De ő letelepedett mellém és mélyen a szemembe nézett.
- Saeko, kérlek mondd el nekem, hogy pontosan mi történt.
- Pontosan mikor?
- Az előbb… Tudod különös dolgok az álmok. Néha valóra válnak, vagy össze is kapcsolódhatnak egy olyan személyével, akit meg akarunk lelni… vagy olyannal, aki nagyon meg akar minket találni…

*

- Sehol sem találom! Nincs a házban? Hogy mondjam meg ezt Yuuchi-samának? – kérdezte Kazuma kétségbeesetten önmagától, miközben visszafelé tartott Naoki szobája felé. „Hogyan veszthettük el szem elől? Ezért még meg fognak fizetni mindketten!”
- Megtaláltad? – kérdezte érdeklődve Eisaku a szobába megérkezett barátjától. Erre csupán egy csalódott sóhaj volt a válasz. – Akkor utána megyek! Ha egy ujjal is hozzáér az az utolsó…
- Eisaku-kun, én is megyek! Ha veled megyek könnyebb dolgod lesz! – szólt bátyám.
- Nem, csak lelassítanál. Nem lehetnek még messze… ahogy elhagyom a házat ismét érezni fogom az illatát. Hogy lehetett ilyen balga? Elhagyta az egyetlen biztonságos helyet! Dayu már biztosan megérezte a szagát és úton is van felé! – ökölbe szorult a keze – És Naoki túl gyenge ahhoz, hogy megvédje… - már el is indult, mikor Kazuma a vállára tette kezét.
- Hozd vissza épségben… kérlek! Senki sem tudhatja meg! Vigyázz magadra, ne gondolj többé a bosszúra! – látta el jó tanáccsal, mire a szellem lesütötte a szemét.
- Elfelejted, hogy kivel van dolgod. – azzal kiviharzott a szobából, és nekivágott az éjszakának. Ekkor megjelent egy fiatal, feltűnően szép hölgy, kezében egy karddal, majd behúzta a tolóajtót. Kazuma keserűen elmosolyodott, megvárta, míg a leány hátralép, majd kinyitotta az ajtót. Eisaku felkapta a katanáját, majd viszonozta a meghajlást Shiho felé, elmormogott egy „köszönömöt”, majd ténylegesen elindult. Az előbb említett lány odasétált Kazumához, majd elbúcsúzott tőle. Fáradtan leheveredett a futonra, hisz nem is remélte, hogy valaha viszont látja Hitoshit. Ám az ajtó feltárult és belépett rajta az a személy, akinek szerintük épp az én társaságomban kellett volna időznie.
- Kazuma-san, mit csinálsz az ágyamban? – vonta kérdőre, mire az meglepetten felpattant.
- Te itt vagy? Te…
- Igen, úgy látszik. Miért, hol kellene? – mondta ártatlan arccal, mire az én Onii-sanom igencsak ideges lett. Megragadta haoriját, és fenyegetően sziszegte.
- Ne add nekem az ártatlant! Hol van?
- Ki?
- Saeko. Hol… van? – Hitoshi egyre kényelmetlenebbül érezte magát.
- Kazuma-kun, te is láttad, amikor elbúcsúztam tőle. Azóta nem láttam. De… Saeko-chan eltűnt?
- Ne szólítsd így!
- Keveset aludtál, dőlj le és pihend ki magad. Amúgy pedig az én jegyesem, hadd szólítsam úgy, ahogy csak akarom. Jó éjszakát! – mondta ki ezeket a szavakat, ezért Kazuma kénytelen volt dühösen, de távozni, hisz ezt kívánta az illendőség. – Elhagytál valamit! – mutatott Naoki egy földön fekvő kis lapra, amiről a bátyám biztos volt, hogy azelőtt nem volt ott. Rápillantott a kis levélre, majd csodálkozva felkiáltott:
- Hiszen ez Saeko írása!
- És mit üzent? – kérdezte érdeklődve, hisz a levél tartalmáról ő maga sem tudott semmit. Kazuma nem felelt, így a háta mögé sétált, úgy olvasta el:

Drága Kazuma-oniisan!
Én magam is a szívem hangját követem, ahogy egykor Te is. A Sors egy szellemhez köt, ahogy téged is! Hiányozni fogtok, de meg kell tennem! Nemsoká támadás éri Északot, és téged is katonasorba fognak állítani, de Te köss fekete obit és ne félj, a Nyugat urának hatalma megvéd!
Búcsúzom, vigyázz magadra és a családra!
Saeko

Csendesen összehajtotta a levelet, majd kilépett a szobából, el sem köszönve Naokitól. Hálójába érve elnyúlt futonján, majd mosolyogva oldalára fordult. „Makacs… hihetetlenül makacs, sosem adja fel… le sem tagadhatnám, hogy a testvérem…” Ezekkel a gondolatokkal hunyta le a szemét, de már nem féltett engem, hisz a fülében hallani vélte az írott szavakat: „Nyugat urának hatalma megvéd” Tudta, hogy ez nem csak rá igaz… Eközben Hitoshi letörten nézte gyertyájának lángját, majd idegesen felpattant és ujjaival eloltotta a piciny lángot.
- Mit akarsz még itt? – kérdezte hátat fordítva a személynek. – Azt mondtam, hogy távozz! Mi már végeztünk egymással… Katsumi. – suttogta a nőnek. – Ha jól tudom, már mindketten mások jegyesei vagyunk.
- Valóban, akkor hol van a menyasszonyod? – húzta kegyetlen vigyorra ajkát. – Igen, már emlékszem… elhagyott egy szellem miatt… ejnye, ezt nem kellett volna. Így átverni szegény Hitoshi-kunt. – mondta édeskés hangon, majd finoman a férfi vállára tette kezeit, és a fülébe súgta szavait. – Nem akarsz bosszút állni? Megszerezni azt, amire oly rég óta vágysz… tudod, hogy neked adhatom a szerelmét… csak annyit kell tenned, hogy segítesz az erőddel.
- Mi vagyok én? – vonta kérdőre – Milyen hatalom az, amit én birtoklom? Ócska, hasznavehetetlen… - nézte karját, amit vörös fény ölelt körül.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? Megmenthetsz bárkit a haláltól, de ez neked semmi? Én adtam neked ezt az erőt, ne merészeld ócsárolni! Én tettelek azzá, ami vagy! – kiáltott rá, ekkor Naoki felé fordult.
- Ha jól emlékszem, sosem kértem, hogy ilyen legyek! De te…
- Meg akartad kapni Saekot! Ez volt az alkunk, ne feledd!
- És te megszegted! Hogy engedhetted, hogy beleszeressen abba a nyugatiba? – ordított rá még hangosabban.
- Nincs semmi hatalmad egyedül, önmagadban nem érsz semmit! – mondta az utolsó három szót igencsak nyomatékosítva. – Ha én úgy akarom, csak egy egyszerű halandó vagy, ezt ne merd elfelejteni! Szolgálni fogsz engem… azt teszed, amit mondok életed végéig! – azzal elindult a shouji felé. – Nem akarlak bántani, ne is kényszeríts rá. Ha a csatát megnyertük, de is elnyered méltó jutalmad. Ne feledd, hogy mi volt a feladatod!
- Kapcsolatba lépni vele, és mint nagyvonalú férfi, az ő egykori jegyese… útjára engedni.
- Pontosan. És eddig remekül csináltad! Most rohan bele Dayu csapdájába, Inu no Taisho pedig nemsokára meghal! – kacagott fel - Én magam gondoskodom róla. Szép jó éjszakát kedves Hitoshi!

*

Az éjszaka füllesztő meleggé vált a nyugati palotán belül, így nem csoda, hogy mindenki álmatlanul forgolódott ágyában. Izumo sem tudott aludni, bár az ő szobájában a többi cselédéhez képest igencsak hűvös volt, hisz egyetlen ablakát kitárta, aminek köszönhetően a levegő lehűlt. Bágyadtan ült fel, úgy érezte, hogy nemsokára megsül. Az ablakhoz sétált és a Holdra nézett. „Még négy óra és felkel a Nap… nehéz napunk lesz, megmondta Inu no Taisho-sama is.” Gondolt egyet, felöltözött és elindult, hogy belevágjon a munkába. Az ő feladata volt a ruhák előkészítése, ami sokkal nemesebb megbízásnak tűnt az ő szemében, mint a reggeli elkészítése. Halkan osont végig a folyosókon, léptei olyan puhák voltak, akár egy macskáé.
Jól tudta, hogy a legszebb kimonókat kell előkészítenie, a férfiak számára pedig ki kell fényesítenie a páncélt. Nem bízták volna rá ezt a feladatot, de emberek híján nem volt más választásuk. Ahogy elosont a szobák előtt, szomorúan pillantott be Akio hálójába. Ajtaja nyitva volt, a kis asztalkán pedig elszáradt virágok. Izumo nagyon szerette Akio-sant. Kisgyermekkora óta jó barátja volt, ő adott neki munkát a kastélyban. Eltervezte, hogy amikor végzett minden dolgával, hoz friss virágot. Megfordult, majd egy keserű szempárral találta szembe magát, az összetört arcon látszottak a sírás vöröslő nyomai.
- Hitomo-sama! – kiáltotta meglepetten és mélyen meghajolt. – Sajnálom, nem akartam útban lenni… én… én… - ostobának érezte magát és szörnyen fölöslegesnek. Pár óra után először ismét rájött, hogy csak egy szolgáló… és semmi több.
- Ugyan már, semmi baj! – erőltetett egy mosolyt arcára, majd letérdelt az asztal mellé. – ha jól tudom, nagyon szeretted Akio-samát. – kezdett csevegni.
- Igen kisasszony! Nagyon kedves volt hozzám… - hangja elcsuklott, igyekezett összeszedni magát.
- Valóban, hatalmas szíve volt, ott segített, ahol tudott.
- Nem értem, miért a jólelkűeknek kell szenvednie… - mondta gyermeki őszinteséggel.
- Ez egyszerű. – magyarázta csendesen. – Azért, mert bennük van valami, ami a harcokban gyengíti az erejüket, mégis olyat ad nekik, amitől a legnagyobbá válhatnak. Ha megkapják ezt az erőt, nincs menekvés, bármit odaadnának azért, hogy megtartsák, akár az életünket is. Ez teszi őket evilági lénnyé, mások szemében pedig sebezhetővé, ám valójában elképesztő hatalmat ad… olyat, amit senki sem vehet el, még ha el is pusztítja, az emléke örökké megmarad. – ámulva figyelte szavait és mélyen szívébe véste őket. Hallott Hitomo bámulatos tudásáról, amivel egyenrangú fél lett a harcban sok más férfival, de sosem élte át azt az érzést, amit akkor. Senki sem tanította őt kiskorában, most viszont… szomjazott rá, hogy mindent tudjon, amit ő… Hitomo még sokáig nézett maga elé, majd felkelt és kilépett a szobából. Izumo még egy kicsit töprengett, majd utána szaladt… tudnia kellett…
- Hitomo-sama! – kiáltotta, majd mikor az megállt, lihegve kérdezte tőle: - Mi ez az erő? Hogyan lehet megszerezni? Honnan származik? – dőltek belőle a kérdések.
- Miért szeretnéd tudni? Talán meg akarsz halni?
- Egyszer mindenképp meghalok, de tudnom kell! Árulja el kérem… jobb lenne, ha ezen erő birtokában érne a halál! – mondta elszántan.
- Ha megszerzed… talán még a halálnál és rosszabbat kell átélned, még így is vállalnád? – a lány elszántan bólintott, erre Hitomo elmosolyodott. – Mi a neved?
- Izumo. – válaszolta meglepetten.
- Izumo… emlékezni fogok erre a névre. – mondta, és sarkon fordult.
- Várjon kérem! Mondja el…
- Hidd el nekem, érezni fogod, ha eljön.
- De nem tudom, mit kellene éreznem! – győzködte tovább.
- Rá fogsz jönni, most viszont mennem kell. Sok szerencsét Izumo! – azzal elsétált, a leány látóhatárán kívülre. Úgy érezte, hogy cserbenhagyta a bajban, hogy megfosztotta valami nagyon fontos dologtól. Kedvét szegetten indult el a ruhák irányába, ám mikor elhaladt Akira szobája előtt különös dolgot vett észre. Különöset bizony, mert nem csak egyedül volt ott, ugyanis két hangot hallott. A lány önkéntelenül is az ajtóhoz sietett, majd egy ronggyal tisztogatni kezdte a tatamit. Ez csupán ürügy volt, a valódi oka az volt, hogy megtudja, miről beszélhet Akira és egy nő… akinek hangja oly ismerős volt számára.

Folytatása következik!