18. fejezet: A Remény hajnala

Álmosan pihentem karjaiban, de nem tudtam megnyugodni… a szívem gyorsan vert, pedig már vagy fél órája ébren voltam. Az alkaromon öt mély, még mindig erősen vérző seb tátongott egy kék kötés alatt… valamiért oly különös volt a kék szín. Még helyezkedtem egy kicsit, majd csendesen így szóltam:
- Youkai-sama? Nem vagy álmos? – ásítottam egy hatalmasat, majd oldalra fordítottam fejemet, arcomat puha haorijába fúrtam. Ismét éreztem az őszi erdő illatát, és boldog voltam… amire annyira vágytam beteljesült…
- Talán kellene? Saeko, akkor ki vigyáz rád? – egy kis mosoly ült ki az arcomra, majd lehunytam a sötétbarna szemeimet.
- Köszönöm… - az álom ismételtem szememre szállt, most minden annyira idillinek tűnt. Yumi éppen Kazumával beszélgetett, édesapám és édesanyám vidáman integettek felém. Siettem feléjük, ám mint amikor az ember a vízben próbál előre haladni, valami meggátolt… de oda akartam érni hozzájuk! Eközben az égen felhők gyűltek, én pedig felpillantottam és egy esőcsepp a homlokomra esett… annyira hideg volt, annyira váratlan… felriadtam, a szívem ismét zakatolt.
- Saeko! – szólított meg kedvesem… annyira lágyan, mégis aggódva. – Jól érzed megad? Megint rosszat álmodtál?
- Nem, nem, semmi baj… csak esett az eső.
- Az eső? Az annyira ijesztő? – kérdezte tőlem, mire én vigyorogva megráztam a fejemet.
- Dehogy! Csak meglepődtem… ne aggódj miattam, nem lesz semmi bajom!
- Én? Aggódni? – mondta ösztönösen, és elfordult tőlem.
- Igen, te! Szeretlek! – mondtam ki először neki… életemben először. – Visszafordítottam arcát és megcsókoltam, majd ismét hozzábújtam.
- Én… - hirtelen felkapta fejét, felpattant és kardot rántott, majd védelmezően elém állt.
- Mondd csak Gaho, hát nem aranyos? – szólt gúnyosan Dayu. – A Nyugat Urának fia megszöktet egy halandót… micsoda szerelem!
- Dayu, mit akarsz? – morgott dühösen, én pedig mögüle gyűlölettel pillantottam ellenségünkre… inkább azt mondanám, hogy ellenszenvvel… nem, nem voltam képes utálni, akárhogy is szerettem volna. „Ha nem lenne ennyire gátlástalan, gonosz, öntelt alak, akkor talán még kedvelhetném is…” Gyorsan elhessegettem ezeket a képtelen gondolatokat és elkaptam tekintetemet, mikor az övéjével találkozott.
- Nem egyértelmű? Add nekem Saekot és talán megkímélem az életed. Könnyen mondhatom ezt, mivel ismerlek és tudom, hogy utálsz veszteni, ezért nem nyújtod át harc nélkül a zsákmányt.
- Hogy merészelsz így beszélni rólam Dayu? – undorodva kiáltottam rá - Nem vagyok egy ruhadarab, amit csak úgy elvihetsz magaddal! Tudd meg, hogy inkább meghalok, mintsem a tiéd legyek! – kiáltottam dacosan, az arcom valószínűleg vöröslött.
- Most nézzétek meg, nem gyönyörű, amikor mérges? Csupa indulat, csupa szenvedély, csupa tűz… majd én kioltom a lángodat!
- Egy ujjal se merj hozzányúlni! – tartotta fenyegetően felé a kardot Inu no Taisho.
- Majdnem elfelejtettem, hogy itt vagy… tényleg, neked nem az ellenem irányuló sereg felett kellene szemlét tartanod? Bár ahogy a Nyugatot ismerem még a következő nyárig nem kell tartanom semmitől. – nevetett fel hangosan. – Nos elég a játékból. Saeko-chan, ha velem jössz, nem ölöm meg. Megkímélem az életét, ehhez mindössze annyit kell tenned, hogy idejössz hozzám. Vagy jobban szeretnéd, hogy előtte ő meghaljon? Ugyan, légy belátó… - ekkor megjelent körülöttünk legalább negyven szellem, mind teljes harci díszben pompáztak, a Hold sápadt sugarai csodálatosan csillogtak az ezüstös pengéken. Inu no Taisho mérgesen morgott, én pedig tudtam: megvéd, ha ez az életébe kerül, akkor is. Eszem ágában sem volt elviselni azt a fájdalmat, hogy tudjam, miattam kellett itt hagynia ezt a világot. Szomorúan biccentettem, majd utoljára megszorítottam a kezét.
- Saeko, ne tedd! – mondta és a karom után kapott, de én megráztam a fejem.
- Meg kell tennem… kettőnkért. – majd a fülébe súgtam – Így még van remény Nyugat számára. És megígértem, hogy mindig veled leszek, nem? – azzal odasétáltam Dayuhoz, aki kajánul vigyorogva húzott közel magához.
- Úgy tűnik, győztem. Saeko kedves, irány a palota! – húzott maga után. Már vagy húsz lépésre jártunk, mikor megszólalt: - Majdnem elfelejtettem. Akkor a terv szerint: támadás!
- Ne! – próbáltam kibontakozni szorító karmai közül, de mondanom sem kell, hogy hasztalanul. – Te alávaló hazudozó! Azt mondtad, hogy elengeded!
- Ne vond kétségbe a becsületességemet! – szólt rám. – Azt mondtam, hogy nem ölöm meg. Ismétlem, én nem, katonáim tetteiről nem volt szó. – Visszapillantottam Youkai-samára, akinek a vállát éppen akkor szúrta keresztül az egyik macskadémon. A könnyeim patakokban folytak, kétségbeesetten kiáltoztam:
- Youkai-sama! Vigyázz magadra… ne halj meg… Youkai-samaaaa!
- Hallgattasd már el Dayu! – szólt Gaho a kezét fülére téve, majd fejemen tompa nyomást észleltem… minden elsötétült. De még utoljára láttam arany szemét, ezüstös haját és kék haoriját…

*

Nagyon nehezen nyitottam ki szemeimet, pár percembe telt, amíg teljesen élessé vált látásom… és amíg felfogtam, hogy már nem a mezőn vagyok… Felültem és egy ismerős szobában találtam magamat… Dayu hálójában. Gyorsan kimásztam az ágyból és megmasszíroztam sajgó fejemet, majd azonnal kijáratot kerestem. Vissza kellett jutnom hozzá! Csak remélni tudtam, hogy még életben van. A karomra pillantottam, amit most egy hófehér anyag ölelt körül. Letéptem magamról, hisz tudtam; köze van hozzá Észak Urának. A legjobb megoldásnak az ablakon való kimászás látszott, hiszen tudtam, hogy az ajtót mindenképpen őrzik. Meg is kíséreltem… de sikertelenül.
- Saeko-chan! – kiáltotta Gaho, majd a derekamat elkapva húzott vissza, így elestünk. – Megőrültél? Hogy ugorhatsz ki? Meg akarsz halni? – ordítozott velem, miközben én sírtam… keservesen sírtam. Nem volt erőm semmihez, még ahhoz sem, hogy lekászálódjak a macskaszellemről. A gondolat, hogy aki miatt értelme volt az életemnek, aki miatt annyi szenvedést és megaláztatást elviseltem, aki mindennél többet jelentett számomra már nincs többé, teljesen megbénított. – Saeko, ugye nem hitted, hogy túléli? Jaj Saeko-chan… ő már nincs többé…
- Ne mondd ezt! – ütöttem teljes erőmből a hasába, de könnyedén megállította öklömet. – Ne mondd… ne… - gyengének éreztem magam, már nem számított, mi lesz velem, az egész életemet üresnek és értelmetlennek tartottam.
- Sajnálom…
- Még hogy sajnálod…- nyögtem – Az volt a célod a kezdetektől fogva, hogy meghaljon… és így megszerezhess engem.
- Az régen volt Saeko-chan. – Mondta, miközben felsegített a földről. – Más szelek fújdogálnak, Dayu sokkal jobban bosszant, mint ő. – közelebb hajolt, hogy csak én hallhassam, amit mond. – És tudom, hogy te is bosszút akarsz állni. Ketten sikerülhet!
- Miért segítenék neked, és miért bíznék benned? – vontam kérdőre.
- Ne mondd, hogy más jár az eszedben, mint a megtorlás. Én gyenge vagyok nélküled, ahogy te is nélkülem… bízz bennem! Tudom, hogy nehéz kérés…
- Tévedsz Gaho, egyáltalán nem nehéz kérés… hanem lehetetlen.
- Ez az utolsó szavad? Hagyod, hogy győzzön? – ekkor az obimhoz kaptam és kihúztam belőle az üvegcsét… a szívem pedig hirtelen nagyot dobbant… alig fél óra volt hátra pirkadatig… ám a remény visszatért belém valami megmagyarázhatatlan ok miatt…
- Ezt egy szóval sem mondtam. De nem bízom benned, csak segítek neked.
- Köszönöm… Saeko. – így kötetett meg a szövetség ember és szellem között, hogy végezzenek Észak talán valaha élt legkegyetlenebb, ugyanakkor legbölcsebb vezetőjével, a rettegett Dayuval.

*

Youkai-sama a mező közepén feküdt, körülötte rengeteg vér áztatta a földet, a csillagok halványsága és a Hold tündöklése nyújtott fényt az éjszakában. Léptek zaja, ágak ropogása törte meg az éjjel fagyos csendjét. A lény, aki közeledett egy ember volt.
- Hé, élsz még? – mikor nem kapott választ sóhajtva leült. – Egész jól helyt álltál. Senki sem élte túl? Nem rossz… nem tudnál kicsit gyorsabban erőt gyűjteni? Tudod el kellene vezetned egy sereget… - dühösen a földre csapott, de a szellem még mindig nem mozdult. – Te! Elhiszem, hogy kimerültél, de most nincs időnk pihenni… - a keze körül kékes fény támadt, majd szemét lecsukva érintette meg a youkai fejét. – Ébredj már fel Nyugat Örököse! – erre kinyitották a szemüket… mindketten.
- Naoki… te meg mit keresel itt? – kérdezte suttogva a démon.
- Segítséget. Tápászkodj fel! – húzta fel a földről. – Nincs vesztegetni való időnk! – az égre pillantott… pár perc volt hátra a napfelkeltéig…
- Miért? Amikor elvettem tőled azt, amit szerettél… miért segítesz?
- Mert vannak fontosabb dolgok a világon, mint a személyes érzelmeink. Japán veszélyben van! Most pedig induljunk!
- Várj… mi volt ez a fény?
- Ez az az erő, amivel Dayut és Észak urait kellett szolgálnom. – mondta keserű mosollyal a szája szélén. – Tulajdonképpen, akinek az oldalán állok, annak sokkal nagyobb esélye van a győzelemre.
- De mi ez? Hitoshi?
- A gyógyítás titka… Most pedig induljunk, mert lehet, hogy létezik ez a hatalmam, de vannak olyan sebek, amiket képtelen vagyok meggyógyítani… amik az idő múlásával egyre csak mélyülnek…

*
Akira fel s alá járkált a szobában, néha kitekintett az ablakon. Izumo a tatami tisztogatásával volt elfoglalva, eközben természetesen minden szót kristálytisztán hallott.
- Katsumi-san, elérkezett az idő! Miért vársz még?
- Akira! Hidd el nekem, a terv tökéletes. Neked pedig pontosan azt kell tenned, amit megbeszéltünk, nem tűröm, hogy bármilyen hibát elkövess a türelmetlenségeddel! Világos voltam? – mondta, miközben lehuppant társa mellé.
- Harukinak meg kell halnia! Minél előbb! – Izumót kirázta a hideg, nem hitte el, hogy a Nyugat Urának tanácsosa saját vezére halálát kívánja.
- Hataloméhes féreg vagy, tudod? – dőlt hátra a nő.
- Hogy merészeled? – lendítette karját, hogy megüsse, ám hirtelen visszahúzta. – Te utolsó…
- Ne folyamodjunk erőszakhoz. – suttogta csendesen, majd intett, hogy nyújtsa oda neki kezét. Izumo most látta meg: patakokban folyt róla a vér. – A sebek gyógyulásához idő kell, nemde? – erre egy morgás volt a válasz. „Már megint valamilyen nagy mondanivalójúnak hitt szöveggel jön?” – És tudod, hogy nekem igen sokfajta erőm van, ezért vigyázz, mit gondolsz. Tudod, hogy képes vagyok bejutni az elmék legmélyebben elzárt pontjaiba is. – Akira elsöpörte haját arcából, majd lesütötte szemét. - Most elhallgathatnám előled, amit mondani akarok, de úgy érzem, hogy szükséged van a tudásra, amit adok neked! Egyszóval… ha nem várod meg türelmesen, hogy a seb eltűnjön, és új csatába kezdesz, könnyen felszakíthatod. Tehát csak ennyit tudok mondani… türelem. A Nyugat Ura meghal holnap a csatában a te kezed által, az örökös pedig ott fekszik a mezőn… holtan. – kacagott fel, Izumo szeméből pedig egy forró könnycsepp csordult ki. – Seiya csak egy nő, törvényesen alkalmatlan a trónra, hiszen a házasság még nem köttetett meg. A nép pedig a harc után úgy fogja látni, hogy neked sikerült megmenekülni, majd téged kérnek fel, hogy mentsd meg őket Dayu elnyomása alól. Te végzel Gahoval, – egy kegyetlen félmosoly jelent meg arcán – mondanom sem kell, hogy ez a kedvenc részem. Ezek után…
- Igen, tudom. Dayu kinevez engem Gaho helyére, én viszont inkább Nyugat szabadságát kérem.
- Pontosan. A terv adott, a bábúk már mozgásba lendültek. A szálakat én mozgatom. – Felkelt a helyéről, majd az ajtó felé pillantott. – Ostoba lány, azt ne hidd, hogy hagylak menekülni. – Izumóban megfagyott a vér. – Meghalsz, nem engedem, hogy bármilyen érzelmet felizzíts benne! Véged van Saeko! – a szolgálóról patakokban folyt a víz, nem hitte, hogy ezt túléli, ám nevem hallatára megnyugodhatott… nem vették észre. – Most pedig távozom. – Izumo felállt, de túl lassan, így Katsumi előtt találta magát. – Mit művelsz itt te? – rántotta fel. – Csak nem hallgatóztál? – Izumo kiáltozni kezdett. – Féleszű! Fellármázol mindenkit!
- Ne bántson! Kérem ne!
- Akira! – tűnt fel a színen egy szellem, akinek hangjától a megszólított összerázkódott. – Mi folyik itt? Ki ez és mit művel ezzel a szolgálóval?
- Nagyuram… - borult a földre. – Ez itt… mindjárt elmegy! Sayuri-san, elég a játékból! Hagyd szépen az a lányt! – „Sayuri? Eddig Katsumi volt a…”
- „Ha megszólalsz véged!” – hallotta a szellem hangját, de a szája nem mozgott. – Igen is, Akira-sama! – látszólag nagy örömmel töltötte el a férfit ez a megszólítás. – Azzal letette a szolgálót.
- Távozhatsz. – szólt Haruki. – Akira, te pedig… a mai estén nem szeretnék senkit ágyasainak társaságában látni. Inkább dőlj le pihenni.
- Nagyuram! – hajolt meg mélyen Izumo.
- Mit akarsz? – kérdezte a legkevésbé sem barátságosan.
- „Tartsd a szád, ostoba!” – hallotta ismét a hangot.
- Meg akarják ölni! – szakadt ki belőle.
- Kicsoda? Mit beszélsz?
- Akira és ő! Nem is Sayuri a neve! Katsuminak hívják! Szövetkeztek ellened! Hallottam minden szót! A fiad pedig halott! Dayu végzett vele és tudtak róla! Egy mezőn fekszik holtan!
- Fékezd a nyelved! – ütötte meg az arcát a vádlott. – Hogy merészelsz ily vádakat ellenem felhozni? Hogy van bátorságod így szólítani?
- Akira, elég! – Izumo szájából fojt a vér, de letörölte és könnyes szemekkel pillantott a nagyúrra. – Ezek nagyon súlyos vádak, te is tudod.
- Igen. Csak nem akarom, hogy meghaljon, uram. – sütötte le a szemét, majd feltápászkodott. – Engedelmével…
- A fiam nem halott. Bár tény, hogy megsérült… és egy mezőn találtak rá. – mondta csendesen. Akira és Katsumi ijedten egymásra pillantottak, Haruki pedig összezavarodottan szemlélte őket. „Talán igazak a vádak?” A leányt, akire már senki sem figyelt megmagyarázhatatlan érzés töltötte el, olyan, ami nem fogható semmihez… az, ami azokban a pillanatokban engem is átjárt… a remény.

Folytatása következik!