Ikusa no hime - Risa

戦の姫 ーりさ

by Mido

5. fejezet:

Merengések - 夢想

Merengve húztam végig mutatóujjam a porlepte, sötétvörös bútorlapon, majd hullámvonalakat rajzoltam bele. Egész végig éreztem egyetlen testvérem tekintetét a hátamon, ám próbáltam nem foglalkozni vele, csak önfeledten rajzoltam a csíkokat és köröket.

Szerettem ezt a helyiséget, régen rengeteget beszélgettem itt apámmal. A bútorok illata, a könyvek aurája, az egész szoba hangulata… Hatalmas megkönnyebbülést jelentett, mikor felmérvén a veszteségeket megállapíthattam; házunk kevés kárt szenvedett. Csoda, vagy a sors hozta így, de ennek az épületnek alig lett baja, a tetőszerkezet is csak az egyik szárnynál rongálódott meg. Keserű humorral hagyta meg ezt nekünk az élet, mikor már a klánon belül is alig maradtunk maroknyian.

A ház áll épen, ám nincs aki lakja. Kegyetlen. Kegyetlen, hogy mi ketten maradtunk a főágból, a Tetsu-vérvonal utolsó egyenes ági sarjai. A két mellékág szinte teljesen kihalt, jobbára csak öregek és gyermekek maradtak életben. A negyed, melyet egykoron benépesített klánom, kongott az ürességtől. És most itt állt ez a gyönyörű főúri ház, s benne elfértünk mindannyian, kik életben maradtunk a családból.

– Döntöttél? - ragadott ki gondolataim közül Reito fáradt hangja.

– Szerinted egy pillanatig is elgondolkodtam rajta? - kérdeztem vissza álhűvösséggel a hangomban, miközben hátranéztem a vállam felett.

Az íróasztalnak támaszkodva állt, miközben engem figyelt. Válaszomra elkomorult az arca.

– Pedig én elgondolkodtam rajta…

– Reito! Egyáltalán, hogy mondhatsz ilyet? - fakadtam ki dühösen. - Azért mert ezek az elfajzott, bolond, vén, perverz hülyék felvetnek egy… egy… egy ilyen ötletet!

Unottan vállat vont, majd elfordította az arcát. Legszívesebben jól elagyabugyáltam volna, én ostoba kisöcsémet, de már nem volt az. Az elmúlt hónapokban olyan gyorsan érett férfivá, hogy észre sem vettem mikor történt. Az az éjszaka megváltoztatta az életét, mint oly sokunkét. Az az éjszaka ellopta a gyerekkorát, s ellopta az én egyetlen, édes-kedves kicsi testvérem…

– Neked fel sem tűnt, hogy a nővéred vagyok? - csattantam fel dühösen, majd poros tenyerem a testhezálló sötétkék nadrágba töröltem idegességemben.

Erre aztán csak még jobban megmérgesedtem, és kapkodva próbáltam a fehér csíkokat eltüntetni a szövetről. Gyerekesen viselkedek, mint egy izguló kamaszlány. Szánalmas. Gyorsan megigazítottam fakó lila, könnyűszövésű, bő felsőm, s kínomban még az övemet is szorosabbra húztam. Végül, hogy már majdnem végigtapogattam az összes ruhámat abba hagytam a szerencsétlenkedést, és csizmáim orrát bámultam tovább.

– Képzeld feltűnt… már vagy tizenöt éve. De ha nem vetted volna észre, mi vagyunk az utolsók… a Tanács jogosan állt elő a javaslatával.

– Te jogos javaslatnak hívod, hogy ezek a szottyadt öreg disznók megkérdezik, hogy nem akarunk-e mi… - elfutott a pulykaharag, még csak a gondolatától is.

Kevesen múlott, hogy indulatomat nem az ősöreg könyvespolcon vezettem le.

Igen, túl agresszív vagyok mostanában. De mit is várnak tőlem, egy magányos, fusztrált, csalódott nőtől? Azt, hogy mosolygok, és minden elfajzott perverz ötletbe a beleegyezésemet adom. Egyáltalán hogy találhatták ki ezt a marhaságot? Összefekszem az öcsémmel, mi? Vérvonal feltámasztás, nemes cél, magasztos eszmék… az! Még mit nem?

– Esetleg van jobb ötleted? - vetette oda, s ahogy rám emelte sajátoméhoz megszólalásig hasonló szemeit észrevettem valójában ő is mennyire feszült. - Meg tudom őket érteni… egy bizonyos szintig. Ha kihal az ötödik család az egyensúly felborul… a városnak szüksége van ránk.

– Sietnek ezek valahová? Vagy csak nem fogták fel, amit mondtam? Nem csak ketten vagyunk, az oldalágból is elég sokan életben maradtak. A javuk öreg, vagy gyermek még, de a gyerekek meg fognak nőni. Szépen várunk pár évecskét, te addig tologatod a papírokat, én szétrúgok pár hátsót, aztán választasz magadnak egy szép fiatal feleséget a felcseperedettek közül… - dohogtam.

De amúgy meg… mióta engedek én meg ilyen stílust magamnak? Elkomorodtam gondolatban, amin nem segített Kagutsuchi hümmögése sem. Mintha az önkontroljaim kiégtek volna az elmúlt időben. Ami a szívemen, az a számon. Nyoma sem maradt a régi, félős, visszahúzódó, megszeppent kislánynak, aki voltam. És ez néha nagyon fájt.

– Egyre csak elkeveredik a vérünk. Ők akkor is csak mellékág.

– Apánk is csak mellékág volt? - fortyantam fel. - Te úgy beszélsz, mintha ezt akarnád?

Kezdtem közeledni a cérnaszakadás pillanatáig, s a hangulat egy komoly veszekedés előtti légkört idézett.

– Forgasd ki a szavaim, csinálj úgy, mintha az egészet nem értenéd, mintha nem tudnád mi az egész lényege. Én csak próbálom a leghelyesebb utat megtalálni… - emelte fel a hangját, ám végül csak motyogás lett a szavaiból.

Sóhajtottam, megráztam a fejem, majd feljebb húztam ruhám betűrt, bő ujját alkarvédőim felett. Ostoba vagyok, és önző. Neki talán ugyanolyan nehéz, mint nekem. Ha nem rosszabb. A nyomás mindkettőnkön nagy, a felelősség súlya alig elviselhető. Emberek, családok, rokonok élete, és jóléte függ egy-egy döntésünktől. Vagy inkább az ő döntéseitől…

A fenébe…

Hirtelen nagyon dühös lettem magamra, amiért ennyire rossz testvér vagyok. Leköt a saját belső fájdalmam, az önsajnálatom elemészti minden emberi tulajdonságom, azokat bántom akiket a legjobban szeretek, s még mellettem vannak. Önző, ostoba, meggondolatlan liba vagyok…

– Figyelj Reito! - fordultam felé, majd átgyalogolva a szoba közepére terített szőnyegen magamhoz öleltem. - Ne haragudj, amiért… nem tudom, miért vagyok ilyen. Illetve tudom, de attól még nem jobb…

Na tessék!

Értelmetlen hebegés lett a nagy bocsánat kérésből, s mire észbe kaptam már kétségbeesetten csimpaszkodtam rajta. Igen, én ő rajta. A fenébe, mikor lett magasabb nálam? Hiszen a Geshin, még csak épp hogy akkora volt, mint én. Hová rohan ez a bolond idő?

– Nyugi Risa… rád nem tudok haragudni! - ölelt magához végre óráknak tűnő másodpercek múltán. - Csak nehéz…

– Tudom… annyira szégyellem magam. A nővéred vagyok, és az otoméd is. Támogatnom kéne téged, ehelyett csak folyton veszekedek… Hülye vagyok. - vallottam be, mire röhögve összekócolta copfba fogott hajam.

– Hé, ilyet az idősebb testvérnek szabad csak csinálnia! - háborodtam fel, majd fél erőből hasba vágtam egy kicsit, hogy eleresszen. - Miért érzem úgy, hogy te pesztrálsz engem, mikor ez is az én dolgom lenne inkább?

– Talán, mert bármennyire is titkolod nem vagy jól… talán, mert neked jobban fáj.

– Ne kezdjük ezt megint.

– Én nem kezdem… - rántotta meg a vállát. - Csak meg akarom érteni, hogy Sesshoumaru miért… amikor olyan őszintének tűnt…

– Ne ejtsd ki előttem a nevét! - fortyantam fel, s újra jött a visszafojtott indulat, hogy remegtek a térdeim.

– Gyűlölöm annyira, mint te. Csak én reális tudok maradni. És keresem a magyarázatot.

– Elég. Nem vagyok kíváncsi erre… megyek, még sok dolgom van. Holnap ilyenkor ismét a déli palotában leszek. Csak erre akarok koncentrálni, és a bosszúmra… - sarkon fordultam, és eltrappoltam az ajtóig.

Az utolsó pillanatban ért utol, már félig a folyóson voltam, mikor elkapta a csuklóm.

– Nem mondtad meg a válaszod!

Egy hosszú, néma pillanatig feszülten néztünk a másik szemébe. Megint az a különös érzés. Annyira zavaró, ugyanakkor megnyugtató. Vajon miért ugyanolyan a pillantása, mint az enyém? Talán erre sem tudom meg, sohasem a választ…

– Az öcsém vagy… nem pedig a szeretőm. - közöltem vele kimérten, majd kitéptem a kezem, s egy erőset taszítva rajta visszalöktem, majd bevágtam az ajtót.

– Chikusho! Hová jut ez az átkozott világ? - dőltem egy percig a falnak, majd eltemetve magamban egy újabb adag fájdalmat és feszültséget folytattam utam a hosszú folyósón, melynek vége ugyanannyira távolba veszett előttem, mint további sorsom alakulásának képe…

***

A gyönyörű asszony feszült idegességgel dobolt ujjaival a polcos szekrény lapján. Uralkodónői fensőbbségét félretéve hagyta, hogy zaklatott érzelmei kiüljenek hideg szépségű arcára, miközben felhevült homlokát a következő lap lakozott fájához nyomta. Mély lélegzetet vett, majd futó pillantást vetve az apró helyiségben lógó véres, rongyos ruhákra, majd kibújt  kinti getáiból, s belépett a fürdőház párával telt légterébe.

Ugyan odakint már összeszedte gondolatait, s tekintete határozottan, keményen ragyogott, mégis a lelke mélyén elbizonytalanodott, mikor hangos csobogás után rideg hang szólalt meg mellette.

– Mit akarsz, anyám?

– Talán egy kicsivel több tiszteletet! - csattant fel a démonasszony, hogy szemei majd szikrákat szórtak.

– Bocsáss meg, Haha-ue.

A bocsánatkérés formálisan elhangzott, ám a fiatal youkai hangjából hallatszott mennyire nem érdekli az egész. Közömbösen ellépett a yasha mellől, majd puha anyagból szőtt köpenyt húzott le az egyik köteg törölköző közül, s megfontolt lassúsággal felöltötte.

– Elárulod, minek köszönhetem látogatásod fürdés közben? - tette fel a kérdést Sesshoumaru, ám ügyet sem vetve a nőre újabb ruháért nyúlt, most egy törölközőért, hogy a haját megszárítsa.

– Odakint megvárlak. Csak biztos akartam lenni, hogy még bent vagy… - fordult sarkon a kutyaszellemnő.

Szavához híven az előtérben várakozott, míg fia nem végzett a szárítkozással.

– Nos? - állt meg az ajtóban a fiú.

Az asszony mérgesen felmordult, sértette ez a magas fokú közönyösség. Ugyanakkor azt is tudta, ez egyfajta büntetés gyermekétől, dacos megtorló akció.

– Remek, látom ma a tőmondatoknál maradunk. - fonta maga előtt össze karjait az inu-yasha. - Nem engedem, hogy ostobán az öcsémre támadj!

– Nem? - kérdezett vissza Sesshoumaru, miközben tabit keresett magának.

– Nem. Ha el is csavartad annak a lánynak a fejét, aki különben a nagybátyád felesége, akkor sincsen semmi jogod bármilyen megtorlásra! Egyáltalán, megalázkodva kéne Menoru bocsánatát kérned!

– Hogy mit? - szűkültek össze vészes hideg fénnyel a youkai szemei.

– Sesshoumaru, mégis, hogy gondolod ezt? Min fog változtatni, ha háborút próbálsz kirobbantani köztünk?

Hosszú pillanatokig farkasszemet nézett egymással anya és fia, végül az utóbbi válasz nélkül elhagyta a helyiséget. Az asszony ismét megbotránkozott ezen a tiszteletlenségen, ám nem volt hajlandó feladni.

– Fáradt vagyok, majd holnap beszélünk, anyám. - állt meg, és pillantott hátra az ifjú kutyaszellem a termésköves utacskán, mire az asszony kissé megnyugodva bólintott.

– Jó. Holnap beszélünk… 

***

Alig álltam a lábamon, mikor végeztem minden aznapi munkámmal, s végre a zuhany frissítő cseppjei alá léphettem. Ahhoz képest, hogy elemidémon-vérem a levegőhöz kötött, én sokkal kellemesebb közegnek találtam a vizet. Hűsít, élénkít, megnyugtat…

Végül csak meguntam a pancsolást, s szárítkozva, felöltözve visszaléptem a szobámba, hogy aztán kimerülten rogyjak a futonra. Annyira fáradtnak éreztem magam, s annyira izgultam a holnap miatt, hogy képtelen voltam elaludni. Csak feküdtem, kezem-lábam széttárva, és bámultam a kazettás mennyezetet.

Az én szobám! - gondoltam lelki sóhajok közepette.

Itt éltem születésemtől tizenhárom éves koromig, s most újra itt vagyok. Minden olyan, mint régen. A tatamik, a shoujik, a futon, a párnák, a paraván, az állólámpa… semmi sem változott, csak anyám nincs itt, hogy arcomat simogatva jó éjszakát kívánjon. És nem hallom apám döngő lépteit a körfolyosó felől, csak a kerti tó halk csobogását.

A rohadt életbe!

Magányos vagyok, méghozzá nagyon magányos.

Hosszú idő kellett, mire felfogtam veszteségeim súlyosságát, ám ezután sem lett jobb. Sőt! Ahogy teltek a hónapok, lassan szoktam a gondolatot; apám halott, nem jön vissza. Anyám halott nem jön vissza. Ám volt egy kis, sötét, gyarló gondolat mely nem tudott a megszokás monotóniájába süllyedni… A férfi, akit szerettem elhagyott, megalázott, kisemmizett…

Képtelen voltam megszokni a hiányát, oly erős, olyan maró s elvetemült maradt továbbra is. Akartam, minden magányos pillanatomban azt akartam, hogy velem legyen. Hogy újra öleljen, újra szeressen, újra a nevemet suttogja…

Mérgesen ültem fel, miközben éreztem gyomrom öklömnyire szorul. Tessék kell nekem felidéznem!

– Ne kínozd magad ezzel… - Kagutsuchi nemtelen, zengő hangja szomorúan csengett a fülemben.

– Tudom, hogy felesleges… De képtelen vagyok elfelejteni!

Nem válaszolt, úgy éreztem ő is csak távolabb húzódik tőlem, s ismét eltűnik a kristály nyugtató mélyében. Nyöszörögve felkeltem, és a szobában álló kisasztalhoz vánszorogtam. Jót tett az a másfél pohár kellemesen hideg víz, amit egyszerre lehajtottam. Legalább tisztulnak a gondolataim.

Halk léptek zajára, majd kopogásra figyeltem fel.

Ki a fene lehet az ilyenkor, az éjszaka közepén?

– Gyere be! - szóltam ki közömbösen, miközben visszapakoltam a poharat a tálcára.

– Láttam, még égeted a mécsest… gondoltam megnézlek. - majd’ ugrottam egy nagyot, mikor meghallottam Yorouichi-sama gyengéd, borzongatóan lágy hangját.

– Bocsáss meg! Nem tudtam, hogy te vagy az… - hebegtem-habogtam, s zavarom csak még jobban nőt, mikor felé fordulva észrevettem elképesztően - még az én nézeteimmel is - rövid hálóruháját, ami felett nem húzta össze a köntöst. Teljesen kiment a fejemből, hogy ő is velünk lakik.

Ami még jobban meglepett, hogy fáradtnak tűnt.

Hosszú, lágyan hullámos mézszín haja kócos loknikban omlott a vállára, máskor életerőtől csillogó, különös, sárgásbarna szemei most kimerültségről árulkodtak. Ám halvány, telt ajkai a szokásos, mindent tudó apró mosollyal nevettek rám.

– Nem lehetek ennyire jó… még te sem vetted észre!

– Mit kellett volna észrevennem? - kérdeztem csodálkozva, miközben a hátam mögött húzogattam lejjebb hálóruhám anyagját, hogy ne lógjon ki, aminek nem muszáj.

Nem éppen úgy voltam öltözve, mint aki látogatókat akar fogadni.

– Visszatértünk a régi időbe. Pár hete történt a Shiroitoshi-i mészárlás.

Kirázott a hideg a gondolatra. Két hét, és öt nap telt el, ha Yorouichi-sama számításai helyesek. Nekem pedig egy évnek tűnik, nem is három hónapnak.

– Jaj, bocsáss meg! Nem akarsz bejönni? - kaptam észbe, mikor rájöttem, még mindig a küszöbön álldogál.

Nem tudom mi történt abban a pillanatban. Valahogy olyan mélyen nézett a szemembe, s ettől minden távolivá vált számomra, csak ő nem. Na meg a zavarba ejtően apró hálóingje. Nem fújt a szél, s kimondottan kellemes, tücsök és kabóca muzsikás nyáréjjel volt, engem mégis kirázott a hideg. Egy villanás volt az egész… vagy inkább az a lassú mozdulat, ahogy beljebb lépett, s én akaratlan figyeltem azt a vonzó kecses mozdulatot, ahogy meztelen bokái belépnek a szobámba, majd mindkét karját felemelve résnyire zárja az ajtót.

Nem bírtam, de nem is akartam mozdulni. Csendesen, türelmesen vártam, míg elém sétál, s meglepő, de teljesen természetesnek találtam, ahogy vonatott lassúsággal átölelt. Jól esett neki is, és nekem is ez az ölelés. A többi pedig nem számított.

Hirtelen üres lett a fejem, eltűntek a nyomasztó gondolatok, s kellemesen andalító üresség maradt a helyükön. Megszűnt minden testi, lelki kínom, s már nem éreztem a vágyódást és az izgalmat a holnappal kapcsolatban sem. Ha éreztem is valami effélét, azt főleg nem a holnap miatt. Inkább miatta… nem tudom mi történt velem.

Sóhajtva öleltem át, hagytam, hogy a nyakam köré fonja karjait, a homlokát pedig a vállamra támasztja. Kellemesen csiklandoztak hullámos tincsei, s ettől elégedetten hajtottam arcom az illatos, fénylő szálakhoz. Különös, finom illata volt, olyan, mint mindig. Mindig ugyanez áradt Yorouichiből, szerintem jázmin esszencia. Szerettem… megnyugtatott.

A végtelen, zsibbasztó nyugodtság mely eluralta lényemet akkor tört meg, mikor pár andalgóan lassú pillanat múltán felemelte a fejét, és rám nézett. A csendes tücsök muzsika, a táncoló gyertyaláng, a kellemes jázmin aroma, egyszerre mind eluralták érzékeim. Túlcsordult rajtam, megtöltött, átölelt ez az érzés, s természetesnek véltem, hogy közelebb hajol, óvatosan elmosolyodik, majd lehunyja sötét pilláit, miközben ajkai az enyémeket érintik meg.

Nem tiltakoztam. Hiszen mi ellen kellett volna tiltakoznom? Minden olyan volt, mintha az, ami velem és körülöttem történik a világ megszokott rendjéhez tartozna. A kedvesen simogató ujjak, mik letolják vállaimról a ruha pántjait, a puha, forró test mely magához vonja sajátom, az ajkaimon viszonzásra találó csókok. Ennek hatására lassan maguktól mozdultak meg kezeim, és önállósulva viszonozták az apró, cseppet sem feszélyező érintéseket. Lehunyt szemmel hagytam, hogy visszavezessen a futonhoz, s még csak a világító lángocska sem zavart.

Szenvedélyes, érzelemdús, bizsergető volt a csók, mit váltottunk, és egyáltalán nem éreztem utána keserű ízt számban. Ugyanennyire nem zavart, hogy sajátoméhoz hasonló, gömbölyű mellek préselődnek mellkasomhoz, hogy a test, amit átölelek karcsú és törékeny. Az érintések mögött érzések, vágyak bújtak meg, a simogatást nem a képmutatás, vagy mesterkélt érzelmek szülték, s a csók, egy yasha csókja ugyan olyan, vagy talán finomabbnak hatott, mintha egy férfitől kapnám.

Hagytam, hogy fejemből minden gondolat kiürüljön, s csak egyes egyedül mélyen, fájdalmasan elfojtott vágyaimnak engedelmeskedtem sóhajtva; Sesshoumaru…

Lektorálta: Arvael

Folytatása következik…