Bűvöletben - Démonháború

by Mido

6. rész

– Nos, Hime…?

Seyako szája egy pillanatra megremegett, ám ahogy ez a görcsös kis mozdulat semmivé lett, az eddig csillogó, dühös mélykék tekintet is megkeményedett. Erre aztán Sesshoumaru kérdőn felhúzta egyik szemöldökét.

– Most azt hiszed, nagyon nyeregben vagy, igaz? - engedett meg egy gúnyos mosolyt magának lány, majd a férfi legnagyobb ámulatára lassan, fél kézzel kipattintotta a ferde gombsor első csatocskáját.

– Egy percig sem kételkedtem… az akaratosságodnál csak a büszkeséged nagyobb.

– Pont, mint neked is! - húzta el a száját a gúnyos bókra a hercegnő, majd visszatolta katanáját hüvelyébe, s vontatottan oldani kezdte a vékony szalagot, melyben fegyverei pihentek.

– Viszont abban biztos voltam, más módot fogsz találni rá… - folytatta youkai, érzelemmentes, ám fénylő szemekkel.

– Nem fogsz csalódni bennem, ettől ne félj! - Seyako aprót kacsintott, majd ahogy az utolsó gombocska is felnyílott lazán maga mellé emelte félig behajlított jobbját. - Ugye nincs szükséged a látásodra, ahhoz hogy velem harcolj?

A szellem értetlenül pislogott párat, ám hirtelen azon kapta magát, hogy az eddig lobogva világító fáklyák lángja halványulni kezd. Végül Seya halk csettintésére a legutolsó szikrák is elhaltak, és teljes sötétség terült az óriás sziklacsarnokra.

– Így sem vagy ellenfél számomra… - törte meg a dermedt csendet Sesshoumaru hangja. - De valamit nem tudhatok.

– Éspedig? - kérdezett vissza a lány, miközben kibújt a ruha vállaiból, s az anyagot letűrte a derekához.

– Akár csalhatsz is.

– Csalhatok?

– Miért ne? Nem látlak, nem tudhatom valóban betartottad-e a szabályt… de mondom, meggondolhatod magad, sima küzdelem is lehet. Majd próbálok finom lenni…

– Goku no kaze! - érkezett a válasz, így Sesshoumarunak csak arra maradt ideje, hogy gyors tempóban oldalra lendüljön.

A lány támadása gyenge volt, alig keltett valamicske szelet, alig hasonlított az egykori Pokoli Szélhez, amit a ninják ellen használt a Nyugati palotában. Ezzel mind a ketten tisztában voltak.

– Így akarsz elégtételt venni a tárgyaláson történtekért? Szánalmas kísérlet!

Seya összerezzent, mikor megállapította, a férfi alig lehet pár lépésnyire mögötte, így csak az utolsó pillanatban hárította a feléje suhanó acélt. Csupán reflexszeinek köszönhette az egészet, és a kiváló kenjutsunak, melyre mestere tanította. Ez a két fegyvere volt töretlenül erős, még így legyengülten, halandó formában is.

A két mesteri katana összefeszült, ám egy pillanat múlva Seya oldalra billentette a testsúlyát, s fellelkesült ellenfele azt gondolván kibillentette a lány alapállásából azonnal felé vágott. Az oniwabai viszont sebesen visszalendült, s míg a két penge szikrázva elfordult lapjain ö szúrt előre. Azonban pengéje már csak a levegőt szelhette. A nő azonnal tovább lendült, s jól is tette, a sötétben csak a szikla padlóba fúródó csapás tompa moraját hallhatta. Ahogy eltávolodtak egymástól a kezdeti lendület megtorpant, lévén a vak sötétben nehezen tudták bemérni a másik helyzetét. És persze kettejük közül is Sesshoumarunak volt könnyebb dolga.

Ismételten a lány háta mögött tűnt fel, ám ámulatára még mielőtt megközelíthette volna a hercegnőt, az már lendületben volt feléje. Az első csapás vállra irányult, csakhogy a pengék elsiklottak egymás mellett, ezt kihasználva Seyako azonnal fogást váltott, s az acél él a férfi nyaka felé tért ki.

– Te most ennyire bízol bennem? - kérdezte a szellem testetlen hangja, mire a lány magában elvigyorodott.

– Csak nem félsz hogy megváglak? Ha így is lenne, sajnos nem tudnék végezni veled… nem hinném, hogy bele tudnál halni, még akkor sem, ha nem a Tenseigát forgatod.

– Sokat tudsz a kardomról… és túl sokat is beszélsz!

A lány azonnal oldalra lendült, de halandó teste túl lassú volt, érezhette, ahogy hideg acél érinti meg a bőrét. Egy pillanatra ledermedt, ahogy egész bal alkarján érezte a végigfutó borzongást, ám az váratlan gyorsasággal el is múlt. Seya értetlenül engedte le kardját, hogy szabad kezével megtapogathassa a másikat.

– Pedig komolyan azt hittem megvágtál…

– Mert meg is vágtalak. - érkezett a válasz a sötétből.

– De akkor?

Értetlenkedését a rettegő döbbenet, végül a teljes zavar követte. Érezte, ugyan halványan, de valósan, ahogy hideg fémes tárgy fúródik bordái közé, ámde nem követte fájdalom ezt az érzést. Mégis, teljesen biztos volt, hogy valami egy pillanatra felbukkan mellkasa közepén, s ahogy oda kapott ujjai érinthették is az acélos hegyet.

– Halott vagy. - jelentette be közömbösen a férfi, majd kihúzta a pengét.

Seyako egy pillanatra valóban azt hitte ez így történik, azonban ahogy a Tenseiga elhagyta a testét, ismételten teljesen egésznek érezte magát. Ahogy végigtapogatta vékony alsóruha fedte felsőtestét döbbenten észlelte, azon hatalmas lyuk éktelenkedik, ám bőre továbbra is sértetlen alatta.

– Sejtettem. Csalsz! - rezzent össze Sesshoumaru hangjára.

– Mi volt ez? - motyogta még mindig sokkosan a sötétbe Seyako.

– Ezért tartom ócskavasnak ezt az örökségem… egy kard, amivel nem lehet ölni.

– De én éreztem, ahogy leszúrtál!

– Persze, hogy érezted. És a hadajubanod is érezte… - erre a lány idegesen letűrte a szakadt ruhadarabot, ám sejtette a férfi kiváló hallásának köszönhetően érzékeli mozgását, így nem fogja tudni eltussolni a dolgot.

Ám Sesshoumaru nem foglalkozott ezzel, Seya pedig sietve folytatta hangosan elmélkedését.

– Ezek szerint nem csak gyógyításra alkalmas a Tenseiga… talán még az is igaz, hogy visszahozhatja a halottakat.

– Talán… egy próbát minden képen megér a dolog. De azt hittem ezt tudod. Hiszen Rin…

– Azt hittem, hogy csak nagyzolt, amikor azt mondta a halálból hoztad vissza… - babrált idegesen a katana markolat sapkáján lógó, a kötésből visszamaradt selyemzsinórral a lány.

Egy töprengő pillanatra csend lett, végül Sesshoumaru előrébb lépett egyet, hogy a lány sejthesse merrefelé áll.

– Ha akkor előbb visszaérek… és tudom, hogy sikerülhet… megmenthettelek volna, és újra élhettél volna.

– Újra élhettünk volna? - kiáltott fel a hime elképedt döbbenettel.

Ám ahogy szavai elhagyták ajkait, görcsösen összerándult, de már érezte a társa felől áradó kíváncsiságot.

– Élhettünk?

– Igen… úgy értem… hát tudod, a többi katona is akik elestek. Akár mindet visszahozhattad volna.

– Nem vagyok isten, nem én döntöm el, hogy ki élhet és ki hallhat.  - érkezett a furcsán félszeg válasz.

– Hm? Hiszen nyugodt szívvel halált osztasz, és mégis azt mondod nem te döntöd el…

– Aki elég erős, az életben marad… aki nem, azért nem vagyok felelős.

– Én sem voltam elég erős… - suttogta válaszul a lány, miközben leengedte az eddig maga előtt tartott kardot.

– Te más vagy. Legyen ennyi elég. - érkezett a kimért válasz, ám Seyako ekkor már boldog volt, hogy korom sötét öleli körbe, így Sesshoumaru nem láthatta mennyire elpirult.

Túl hosszan maradt csend, ezt érezték mind a ketten. A néma sötét, az előbb elhangzott szavak. Nem tudták mit is kéne gondolniuk, ugyanakkor mindketten akartak még valamit mondani. Valamit, ami akár fontos is lehetett volna, amit ha nem így állnak egymás előtt talán könnyű szívvel képesek elmondani. Ám bármennyire is vágyó volt a pillanat, nem tudták feledni miért, és hogyan kerültek ide. Végül a hercegnő összerezzent, ahogy küszködve gondolataival felrémlett előtte Suyama jóslata; „Amíg rettegsz, hogy a kis titkod más is megtudhatja, nem fogsz tudni legyőzni!”.

– Sesshoumaru, tudom, hogy ez most nem aktuális, de… - hadarta egy szuszra az oniwabai, azonban mikor már éppen kimondta volna, váratlanul harmadik hang kapcsolódott be a beszélgetésbe.

– Nem azt mondtátok, hogy siettek valahová? Holnap hajnalban is itt fogunk állni, ha így folytatjátok…

– Koori-chan? - kérdezte a sötétségtől a lány. - Bocsáss meg. Eltértünk a lényegtől.

– Seya, mondani akartál valamit, nem? - a lány összerezzent, ahogy a démon mellé lépett a sötétben.

– Tényleg? - szerencsére a férfi nem láthatta a kényszeredett mosolyt - Nem lehetett fontos, mert már el is felejtettem…

– Wakatta…

– Lassan hajnalodni fog… - motyogta közbe ismét a Jégsárkány - És ennyi beszéd közben még pihenni sem tudok… főleg, ha az Idézőm lelke egyfolytában hábo…

A lány kapkodva közbe vágott, magában dühöngve azon, miért akarja az árnylény kikotyogni a titkait.

– Koori-chan, inkább készülj fel! Sesshoumaru! - azzal választ sem várt, fegyvere meglendült, s a két katana ismét csilingelve összecsókolózott.

Gyors váltások, folyamatos támadások és hárítások követték egymást, ám egyikük sem menekült a sötétbe, testközelben maradtak, hogy harcuk egy pillanatra se szakadjon meg. Alig telt el pár perc, a férfi ismét fölénybe került, érezhette ellenfele mennyire le van gyengülve. Seya pedig keserűséggel eltöltve megállapíthatta; kezei remegnek, nehezen kap levegőt, a szemei szúrnak, s izmai már nem képesek rá, hogy villám táncba kezdjen.

– Ez gyorsan meglesz… - Sesshoumaru erősen oldalra vágott, mire a nő karjai belefájdultak az erőbe, melyet visszatartott pengéjével.

– Ne reménykedj… - motyogta lihegve a lány, majd minden akaratát összeszedve maradék erejét kardjának adta át.

Derengő ezüstös, kék fény tört magának utat a sötétségben, egy pillanatra elvakítva az ellenfeleket, majd ahogy látásuk visszatért lassan kivehették a másik arcának vonalait a penge izzásának világosságában.

– Ha csak megrebben a szemed…

– Mit teszel? - húzódtak mosolyra a most fakó arany szemek.

A hercegnő még jobban nekifeszült a kardnak, hogy a két penge között majdnem összeért az orruk.

– Nehogy azt hidd, hogy élvezni fogod! - nyögte vissza a lány, ám már érezte, ahogy forogni kezd vele a terem.

– Pedig biztosan élvezném!

Seyako még igazán válaszolni akart volna, ám lassan remegni kezdett a tudata, jelezve ereje fogytán van. De ő kitartott, küzdött a minden eluraló békés fáradtság ellen, miközben fejében felbukkantak félelmei.

„Hamarosan elájulok, és Kooritatsu itt fog maradni… biztos jó döntés ez? Bízhatok benne? Hiszen még egy órája sincs, hogy megidéztem… ám a gondolatai. Mind tiszta volt, és a lelke is, ahogy megérintett. Azt mondta, már évek óta velem van, csak arra várt, hogy megidézzem… de nem tudom. Mi van, ha mégsem? Ő akkor is csak egy árnylény…”

Ha akarta volna, sem maradt volna ereje rá, hogy visszaküldje idézetének anyagi alakját saját dimenziójába. Minden összefolyt szemei előtt, s egy pillanat múlva tudata már elsüllyedt elméjének sötétjében. Csak a taiyoukai reflexeinek köszönhette, hogy alélt teste nem élt át kemény találkozást a sziklapadlóval. A férfi szótlanul eldöntötte a kövezeten, miközben mellé guggolt.

– Hát tényleg nem bocsátott el… - motyogta az apró kék sárkány a sötétben, majd gondolatának egy utalására a fáklyák lobogva meggyulladtak, halvány fénnyel árasztva el a termet.

– Remélem, tudod mit csinálsz, Chibi… - morogta a kutyaszellem, mikor a Jégsárkány melléjük röppent.

– Ne aggódj, felesleges lenne bármit is terveznem… Még mindig le vagyunk zárva.

És valóban, Sesshoumaru érdeklődve vette észre, hogy a halvány kis akadály még mindig töretlenül ott lebeg az oszlopok között. Végül magyarázatot keresve a nő felé pillantott, ám azonnal meg is bánta.

– Hé perverz! Veszed le róla a szemedet! - mordult fel az árnylény, ám a démon egy pillanatnyi meglepett mozdulatlanság után gúnyos vigyorral visszafordult, s eltűrte a hercegnő arany szálait a nyakából.

– Azt hiszed újdonságot látok… - vetette oda a dúló-fúló sárkánykának az inuyoukai. - Az istennői erejét használta ahhoz az idézethez. Az pedig még kitart, habár már teljesen legyengült ebben a testben…

– Ero-Sesshoumaru… - motyogta az orra alá az árnylény - Hát, ha így áll a helyzet nem tudom sikerül-e adnom neki a saját erőmből.

– Naze?

– Tudod, kutyuli, az enyém és az ő ereje nagyon eltérő. És nem vagyunk összeszokva, még nem érezzük a másikét. Így ha most csak úgy kölcsönzök neki egy keveset, lehet egyszerűen átcsordul a testén. Halandó test, lyukas csésze… Az én erőm túl sok egy ilyen törékeny felépítésű földi létformának, így nem tudom van-e értelme próbálkozni. Ezek a stigmák pedig csak még kevésbé bíztatók.

– Azt ne mond törpe, hogy Seya feleslegesen ütötte ki magát! - mordult fel a szellem.

– Mi vagyok én, mindenható. De nem várhatóm el, hogy ezt felfogd a kis csökevényes eszecskéddel, kutyuli… bár… - a Jégsárkány ezüst szemei váratlanul megcsillantak. - Ha nem is bírom a képed Ero-sama, de valamire még jó lehetsz!

Sesshoumaru olyan váratlanul kapott a kis szárnyas, pikkelyes lény után, hogy annak nem maradt ideje reagálni. A karmos ujjak a vékonyka, kecses, nyak köré fonódtak, mire az apró teremtés szemei meglepetten kikerekedtek. Egy pillanatra a hűvös arany, és a rezdületlen ezüst tekintet összekapcsolódott, majd az árnylény gúnyosan kiöltötte hasított kígyónyelvét nyelvét, és köddé vált a bilincsként szorító ujjak között.

– Mi a…? - hördült fel a férfi, ám a következő pillanatban a Jégsárkány jól kupán vágta röptében.

– Sessh-chan, nem hallottad még? Kicsi a bors, de erős… és a következő ütés utána majd kapargathatod le az arcod a sziklafalról!

– Teme… - sziszegte a youkai felmérgesedve, és már ismét kapott volna a jéglényecske után, mikor az közbe vágott.

– Kevesebb, mint egy óránk van hajnalhasadásig, szórakozunk még egy darabig?

– Iie… nyögd ki amit akarsz, aztán takarodj, amíg türtőztetem magam.

– Ez rád is vonatkozik, perverz kutya… - Kooritatsu levegőt sem véve tovább folytatta, megelőzendő a további vitát. - Te leszel a vezeték. Én adom az erőt, rajtad átfolyik, ha elég erős vagy és nem csak a szád nagy, akkor megbirkózol vele, kisé földibbé teszed, és átpasszolod az Idézőmnek. Vili vagy mondjam el még egyszer, hogy felfogd?

– Kuss, csináld!

A Jégsárkány elmosolyodott, kivillantva tűhegyes hófehér agyarkáit, majd visszaröppent az ájult lány mellé. Sesshoumaru követte, és leereszkedett Seyához.

– Nekem nincs szükségem testi kontaktusra… de te fogd meg az idéző kezét. De csak a kezét! Figyelek ám! - huppant le a sárkány tisztes távolságra.

– Már lepereg… - motyogta dühösen az orra alá a férfi, és engedelmeskedett.

– Remek! Még egy utolsó dolog… ne lopj el egy morzsácskát se az erőmből, mert megharagszom!

– Feh… - mordult fel dühösen a kutyaszellem - Mintha rá lennék szorulva…

– Gondoltam biztos, ami biztos… Mehet? - Koori-chan kérdőn elkerekítette csillogó szemeit.

– Matte! Koori-san… - Sesshoumaru megkereste a fényes ezüst szemeket. - Miért teszed ezt? Úgy értem… miért segítesz neki, hiszen csak pár órája ismered? És az alárendeltje vagy… És… valamiért félt téged megidézni…

– Úgy látom, több dolgot észreveszel, mint hittem. Ez egy hosszú történet lenne, elégedj meg azzal, ha most az első kérdésedre válaszok Sesshoumaru…

Néma bólintás volt a válasz.

– Lassan már harminc éve vele vagyok… nem idézett meg, és mégis vele voltam minden percében. Amióta a szerződést megkötötte kilenc évesen, végig minden pillanatban, túl a halálon is. És vártam, vártam az alkalmat, hogy tehessek érte valamit… Fél évszázad telt el úgy, hogy nem idéztek a Földre, s ha próbáltak is senki hívására nem reagáltam… vártam rá. És most hogy itt vagyok, vigyázni fogok rá, kerül, amibe kerül.

– Tenni valamit? - kérdezett vissza a taiyoukai, mire az árnylény lehunyta a szemeit.

– Nem érttetted, ugye? Hogy hogyan változhat meg a múlt, hogy lehet minden ugyan az és még is más egy másik dimenzióba… hogy képes egy ember megváltoztatni tizenöt esztendőt. Elárulom neked; sehogy…

– Akkor a Sou’unga…?

– A túlvilágon lebegtem vele, s váratlan ismerősbe botlottam…

– A Pokol Sárkány.

– Okos vagy kutyus! A túlvilág időtlen, ott már minden megtörtént, nincs múlt, nincs jövő, csak jelen… Gokuryuuha tett egy apró szívességet, és a ti időtökbe is bele zavart egy hangyányit, párhuzamosan a Sou’unga felébredésével. Különben hogyan kerültek volna oda azok a jelek, tizenöt évvel - plusz ötszázzal - később, mint hogy a Pokol Kardjának pecsétje feltörik? Az én kérésemre Seyakót tette meg a kulccsá, aki téged kis szervezkedésem folytán áthozott a jövőbe. Onnantól kezdve már csak reménykedtem benne, hogyha ismeritek a múltat nem mentek vissza… Ezzel új esélyt teremtettem nektek is, és magamnak is.

– Szóval semmi sem történik véletlenül.

– Mondhatjuk ezt is… De Sesshoumaru, ha nem nagy kérés… ezt majd megtudja fokozatosan a gondolataimból, ne sokkold ezzel. Most a legfontosabb, hogy ezt a háborút megnyerjétek. Rühellem annak a kvantouinak a pofáját, szóval ajánlom, hogy jól rúgd szét a hátsóját, ha esélyt kapsz rá…

– Vedd megtörténtnek.

– Helyes. Akkor igyekezzünk, mert mindjárt pirkad. Késszen állsz?

– Eddig is készen voltam.

Az árnysárkány már nem beszélt többet, csak lehunyta csillogó, mindent tudó szemeit, mire a férfi körül különös, kékes aura bontakozott ki. Sesshoumaru magában elcsodálkozott, a rendkívüli, ám megfoghatatlan nagyságú energián, mely tagjaiba áramlik, majd hagyta, hogy az a Jégsárkány irányítása alatt maradva karjához csordogáljon, s elöntse az eszméletlen, magatehetetlen hercegnő testét.

Nem telt el sok idő, alig volt pár perc az egész. Azonban az eredmény szemmel láthatóvá vált, a nő fáradt vonásai megenyhültek, arcszíne felélénkült, s a kisebb nagyobb sebek begyógyultak bőrén. Végül váratlanul az isteni jegyek elsötétültek, s úgy tűnt a lány teljesen felfrissült és jól van.

Kooritatsu akaratára a fényesség váratlan abba maradt, majd az utolsó csepp energiák is átcsordogáltak a hime testébe. Innentől kezdve, már mind a kutyaszellem, mind a Jégsárkány csak várni tudott. Pár perc volt, ám nekik egy örökké valóságnak tűnt. Aztán egyszerre csak teljesen váratlanul Seyako felült, s mosolyogva, pislogva körbe nézett.

– Jól vagy? - kérdezte kisebb késés után az inuyoukai.

– Soha jobban! - kelt fel a lány, majd ahogy észre vette felsőteste fedetlenségét, arca váratlan vörösre váltott.

Sesshoumaru jól érezve a helyzetet gyors hátrálásba kezdett, s meg sem állt egészen saját ruhájáig. Végül a hercegnő nem követte, inkább mind a ketten csendesen felöltöztek. Csak a Jégsárkány kuncogott magában. A készülődés végeztével mind a hárman a terem közepét jelentő sziklához léptek.

– Koori-san, nagyon köszönöm, amit értettem tettél! Valójában nem is gondoltam volna… - Seya zavartan elhallgatott. - Már bizonyára fáradt vagy, úgyhogy elbocsátalak…

– Ahogy érzed Idézőm…

A lány magában lefutatta az elbocsátás szavait, s mikor a három gyors kézjelet hozzá tette elérzékenyülve készült búcsúpillantást veti idézetére. Ám semmi sem történ, még hosszú másodpercek múltán sem.

– Na de…? - pislogott értetlenül maga elé a nő.

– Ugyan, nem is baj… sokáig voltam a káoszban… ha nem zavarok még maradnék! - egyedül Sesshoumarunak szúrt szemet az apró lény izgatott hadarás.

– Biztosan nem érzed megterhelőnek? Annyira önző vagyok, már az első nap…

– Ne is foglalkozz vele, én jól érzem magam veled Idézőm. És kellemes itt lenni a Földön.

– Nem tudom, mit mondhatnék Koori-chan…

– Induljunk! - kiáltott fel az árnylény, majd még mielőtt a hercegnő vagy a youkai észbe kapott volna mindannyijukat villódzó fények ölelték körbe, s jeges szél kíséretében testük eltűnt a sziklacsarnokból, s távozásuk múltán csak a lassan leégő fáklyák világították be kitartóan a megidézés üres helyszínét…

Folytatása következik…