Sesshoumaru no Kiba
18. rész: Vér és méreg

Tora érezte, hogy valami nincs rendben, s még pár pillanatig ott térdelt Kiba szobájának ajtajában. Amikor meghallotta, hogy a hercegnő pulzusa megemelkedik és légzése szaggatottá válik, felemelkedett és elindult a folyosón, hogy minél messzebb kerüljön onnan.

Mikor alig néhány perccel később egy fájdalmas sikoly törte meg a kastély izgatott, de rendben tartott nyüzsgését-moraját, mindenki döbbenten (vagy épp ijedten) dermedt meg és próbált rájönni a forrására. Mindenki, kivéve Torát, aki tudta, honnét származik.

A szobalány befordult egy kihalt folyosóra, s ajkain egy elégedett mosoly jelent meg, ahogy tovahaladt...

*ˇ*

– De Inuyasha! Ezt nem illik! Nem igaz, hogy nem tudsz várni a lakomáig! – pirított rá Kagome a hanyou-ra, aki éppen készült kifosztani a konyhát.

– Ne aggódj, Kagome, a te főztöd sokkal finomabb!

Ez egy hosszú pillanatra elhallgatta a diáklányt, aki, miután felfogta a félszellem szavait, csillogó szemekkel és bizonytalan örömmel kérdezte meg:

– Tényleg úgy gondolod, hogy finomabb, amit én főzök...?

– Naná! – vágta rá Inuyasha gondolkodás nélkül; örülve, hogy sikerült elterelni a témát arról, amit tenni készül. – Főleg az a... az a... – Kagome izgatottan várta, melyik ételét dicséri meg a fiú. Még sosem tett ilyet és ez mérhetetlenül boldoggá tette. „Végre nem azt a mikróban két perc alatt elkészíthető instant tésztát isteníti, hanem az én főztömet dicséri...!” A papnő szinte repesett az örömtől, annyira boldog volt. Így aztán észre sem vette, hogy ekkor lépett be Atsukane, nyomában a fiával és a szolgálólánnyal, aki még korábban a segítségére volt. Inuyasha pedig túlságosan el volt foglalva a szekrények átkutatásával és azzal, hogy rájöjjön, mi a neve annak a finomságnak, amit imád, ha Kagome készíti el.

– Megvan! – kiáltott fel, óvatosan kihalászva egy sütit egy nagy kupacból. Úgysem fog feltűnni senkinek...

– Na, melyik az? – kérdezte Kagome, már az örömkönnyek határán. Eufórikus érzése egy csapásra elmúlt, mikor a hanyou kinyitotta a száját, bevette a süteményt, majd válaszolt:

– Természetesen a ramen! Mi más?!

– FEKSZIK!!! – tűnt el azonnal a diáklány arcáról a kedves, átszellemült mosoly. Sőt, még egy kis morgást is sikerült mindehhez produkálnia, miután Inuyasha lefejelte a márványpadlót.

Mérgesen fordult meg és meglepődve vette észre a két inuyoukait, valamint a mögöttük nagy szemekkel, ijedten ácsorgó szolgálólányt, amint a listáját szorongatja. A két kutyaszellem arca nem árult el érzelmeket – na jó, talán Sesshoumaru szemeiben fel lehetett fedezni némi csillogást, ami arról tanúskodott, hogy jól szórakozik...

– Khm...– Kagome megköszörülte a torkát.

– Hé, ez meg miért vo...

– Fekszik – fojtotta belé a szót az éppen feltápászkodó hanyou-ba, aki magában szitkozódott, majd aztán óvatosan felült, orrát finoman tapogatva.

Még egy pillanatig csend uralkodott, míg végül Kagome szólásra nyitotta a száját. Ám ekkor, mikor már elhatározta, mit mond, egy embertelen sikoly, mely végiglebegett az egész épületen, nem hagyta megszólalni. Döbbenten nézett maga elé mindenki, s még percekkel később is csengtek a füleik. Kagome belegondolt, ha neki így fájt ez az éles hang, akkor inkább nem szeretné megtudni, a két inuyoukai-nak vagy akár Inuyashának mennyi szenvedést okozhatott.

Sesshoumaru bosszúsnak nézett ki. Éppen azt fontolgatta, milyen lassú és fájdalmas módszerrel fogja elküldeni a másvilágra, aztán feléleszteni a Tenseigával, majd újból megölni azt, aki meg merte zavarni ezt a fontos napot. Aztán lassacskán egy illat suhant el az orra alatt. Szimatolni kezdett, s szemei elkerekedtek, mikor rájött, mit érez. Jegyesének vérének a szagát és... mérget. Ráadásul nagyon is ismerős méregszag volt ez...

– Kiba... – motyogta, azzal a következő pillanatban már el is tűnt; távozásáról csupán az a légfuvallat tanúskodott, ami majdnem elsodorta Kagomét, illetve a szolgálólányt.

– Bi az? Bit boddot? – kérdezte Inuyasha, valami kendőféle után kutakodva, hogy elállítsa orrvérzését.

– Azt mondta Kiba, de nem értem, mié... oh – jött rá Kagome, azzal segélykérően Atsukane-re pillantott. – Csak nem a menyasszonya volt az, aki sikoltott?

A kutyaszellemnő orrát is megcsapta a vér és a méreg keveredésének szaga, így aztán bólintott, mielőtt kilépett volna a helyiségből.

– Te.

– Igen, asszonyom? – kérdezte remegve a szolgálólány tőle.

– Menj és szólj a gyógyítónak – azzal el is tűnt.

Kagome nem pazarolt egy pillanatot sem, hanem azonnal rohanni kezdett. Sejtette a kutyadémonok reakciójáról, hogy valami nagy baj van. A szerencse mellé állt: könnyedén megtalálta a szobát, amit Sango-val közösen kaptak és azonnal túrni kezdett nagy sárga hátizsákjában.

– Kagome? – kérdezte a szellemirtó lány, aki a pillanatban lépett be az erkélyről.

A diáklány azonban folytatta a kutakodást.

– Kiba. Valami baj van – magyarázta tőmondatokban, és végre megtalálta az elsősegély-dobozt, amit még anyukájától kapott. Rögvest rohanni kezdett.

– Hé! Várj! – futott utána Sango, így már ketten keresték Kiba szobáját. Nem tudták, merre lehet, azonban a hangzavar és a következő pillanatban felhangzó Sesshoumaru dühödt morranása gyorsan útba igazították őket. „Csak ne legyen túl késő...” gondolta Kagome, aki igaz, hogy még egy szót sem váltott a hercegnővel, de egyből szimpatikusnak találta. Ha nem lett volna az, akkor sem hagyhatta volna a lelkiismerete, hogy valakinek ne segítsen, aki a közelében van és rászorul...

Míg a két lány sietve igyekezett a folyosók labirintusán, addig Inuyasha sikeresen elállította orrvérzését és feltörölte a márványpadlóról a nyomokat.

– Engem meg itt hagynak! El is vérezhettem volna! – dramatizálta túl a dolgokat morcosságában. Szipogni kezdett. Úgy tűnt, még mindig nem állt el teljesen a vérzés. Ekkor azonban ő is megérezte a szagot, ami elkergette a konyhából az inuyoukai-okat.

Azonnal felpattant és – nem törődve a többi nyommal és a sebtében elhajított ronggyal – rohant, hogy minél hamarabb odaérjen a helyszínre.

*ˇ*

Sesshoumaru elrántotta a fusumát, amint megérkezett, s gyorsan felmérte a terepet éles szemeivel és többi érzékszervével. Senki sem volt a helyiségben Kibán kívül. „Ezek szerint a támadó már elmenekült” állapította meg magában, azonban megfagyott ereiben a vér, ahogy menyasszonyát meglátta a szoba közepén; elterülve, ájultan.

Alkarján volt egy seb, ami furcsán elszíneződött és ugyancsak különös színű vér szivárgott belőle. A hercegnő bőre pedig nagyon sápadt volt és egyre csak fehéredett. Túljutva döbbenetén és hirtelen jött ijedtségén (amit képtelen volt megérteni, honnét jött elő), egy szempillantás alatt már Kiba mellett térdelt, vizsgálva a csúnya sérülést.

Szemei elkerekedtek, s egy kicsit közelebb hajolt, hogy megszagolhassa. Ismét meg kellett állapítania, hogy ismerős a méreg szaga, de még most sem emlékezett, honnan. Így aztán visszaengedte a kart a csuklónál fogva és ekkor tekintete Kiba arcára tévedt. A hercegnő homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, arca pedig mozdulatlan volt, s semmi érzelmet nem mutatott. A démon nem vette észre, hogy egyik kezével még mindig a nő csuklóját fogja, de a másikkal szinte ösztönösen nyúlt Kiba arca felé, hogy letörölje róla az izzadságot. Furcsamód nagyon hideg volt a bőre, ahhoz képest, hogy verejtékezett...

Ekkor érkezett meg Atsukane és legalább olyan megdöbbenve nézte a párost, mint ahogy a nyomában megjelenő személyek. Elsőként Kagome és Sango futott be, majd Inuyasha és a kastély gyógyítója szinte egyszerre. Mind megrökönyödve nézték a jelenetet; végül Kagome volt az, aki a leghamarabb felocsúdott.

Atsukane mellett besétált a szobába és odarohant Kibához. Sesshoumaru fenyegető tekintettel nézett rá s gyanakodva méregette a fehér fémdobozt, rajta egy vörös kereszttel. A diáklány rápillantott a hercegnő alkarján lévő ronda sebre és láthatóan felszisszent. Aztán elkezdett turkálni az elsősegélydobozban.

– Valami... méreg, ugye? – motyogta közben. – Kell lennie itt valahogy... valami... ellenszernek... vagy legalább ki tudjuk tisztítani, ha más nem...

Eközben a kastély gyógyítója, egy sólyomdémonnő mintát vett a méregből egy kis üvegcsébe.

– Amint megvizsgálom, az ellenanyag már hamar kész lesz, de előbb tényleg ki kell fertőtlení... – váratlanul elhallgatott, s erre Kagome is felkapta a fejét. Szemei döbbenten és hitetlenkedve kerekedtek el, ahogy pillantása Sesshoumarura esett.

Pontosabban arra, amit a démon tett. Száját a sebre tette és szívni kezdte.

– Mmiiiit... – Kagome hangja olyannyira remegett, hogy szinte már-már éneklésnek volt betudható.

– Kiszívom a mérget – köpte Sesshoumaru, egyidőben a nyálával összekeveredett vérrel és méreggel. – Gyerünk, te keresd azt az ellenszert – mordult rá a gyógyítóra, aki azonnal felpattant és eliszkolt a szobájába, hogy a parancsa szerint tegyen. A kutyadémon pedig újból kiszívott egy jó adagot és kiköpte.

Tisztában volt vele, hogy ez nem valami illedelmes viselkedés, sőt, egyenesen barbárnak nevezhető, azonban most nem volt idő a finomságokra. Kiba – a menyasszonya – élete függött tőle.

– Mi az, mi tör... – Kakero asszony falfehér lett, ahogy meglátta lánya alakját a földön, s Sesshoumaru ténykedését. Orrát szintúgy megütötte a méreg szaga. Shiwue nagyúr a nyomában volt és gyorsan elfordította feleségét, hogy ne lássa a jelenetet. A szag azonban őt sem hagyta nyugodni.

– Ez a méreg... – mormogta, mire mindenki felé fordult... kivéve persze Sesshoumarut, aki el volt foglalva. – Ez... olyan ismerős.

Sesshoumaru felől egy beleegyező morranás hallatszott, miközben még mindig a méreg kiszívásán dolgozott. Shiwue nagyúr pedig továbbra is szimatolt. Arca meglepettséget tükrözött, mikor végre rájött, hol érezte ezt utoljára.

– Ez ugyanaz...

– Mint mi...? – kérdezte Inuyasha, egy lapos oldalpillantással. Nagyon ingerelte a szaglójáratait említett méreg.

– Ugyanaz, mint amivel Kakero-t támadták meg... – halkult el Shiwue nagyúr hangja a végére.

– Ne... nem! – kiáltott fel az asszony a karjában, s zokogni kezdett. A többiek nem tudták mire vélni a viselkedését, de Shiwue nagyúr elvezette, így aztán megint csend borult rájuk. Sesshoumaru is befejezte; kiszívta, amit tudott.

S míg Kagome a seb kitisztításával foglalatoskodott – furcsa arcokat kapva a két inuyoukai-tól, mikor elővette a fertőtlenítőszereket és a kötszert –, valamint a bekötésével, addig Sango közelebb lépett és megvizsgálta a padlón összegyűlt vért és mérget, ami Kiba karjából szivárgott.

Egészen közel hajolt, hogy még az ő emberi orra is érezze a szagot. Aztán megvizsgálta több nézőpontból is. Végül elővarázsolt ruhájából egy fa pálcikát és azzal böködte meg, illetve emelt fel a méregből egy részt.

Sesshoumaru, aki a közvetlen közelében volt, szórakozottan figyelte a ténykedését, Kagoméét pedig gyanakodva, s szíve legmélyén pedig valami furcsa, szorító érzést vélt felfedezni, ami eddig csak akkor uralkodott el rajta, amikor Rin veszélyben volt...

„Aggódnék talán...?” kérdezte magától, s figyelte, hogy szűkül össze Sango szeme.

– Tudom, mi ez – jelentette ki aztán, mire mindenki felkapta a fejét. Még a papnő is, de aztán visszatért a kötözéshez. – A szellemirtók használtak ilyet, de még nagyon régen... Megbénítja az áldozatot és aztán szépen, lassan – hozzá akarta még tenni, „fájdalmasan”, de túl közel volt egy bizonyos kutyaszellemhez, így inkább másképp döntött – megöli végül, ha nem elég erős a szervezete.

– És ha az? – kérdezett közbe Atsukane.

Sango rápillantott.

– Akkor van esélye, hogy túlélje, ha a szervezete képes legyőzni a mérget. De... nagyon nehéz időszaknak néz elébe – bökte ki végül. Még mindig nem mert elég egyértelműen utalni rá, hogy nagy kínokat állhat ki az áldozat.

Feszült csend következett. Kagome befejezte Kiba karjának bekötését és a futonon fekvő uchikake-t óvatosan összehajtogatta és leterítette egy kis asztalkára. Sesshoumaru aztán vigyázva felemelte menyasszonyát és lefektette a futonra.

– Egyébként ez nagyon furcsa – jegyezte meg aztán Sango, ahogy eldobta a pálcikát egy mérges vértócsába, s az sisteregve feloldódott. A lány nyelt egyet, ahogy arra gondolt, ez mind Kiba szervezetében volt és még mindig ott rejtőzik benne.

– Micsoda, Sango? – fordult felé Inuyasha.

– Hát... – a lány feltápászkodott, úgy fordult a többiek felé. – Már nagyon régóta nem használták a szellemirtók. Hiányzik ugyanis egy hozzávaló; egy olyan növény, ami már évszázadok óta kihalt. Kétlem, hogy bárhol meg lehetne találni, de ha mégis, akkor biztosan hét lakat alatt őrizné az, aki hozzájut.

– Azt mondd még meg, hogy merrefelé szereztétek ezt a növényt?

– Ha igazak a történetek, akkor messze keleten létezik néhány sziget, amelyek nem mindig láthatóak. Onnan.

– Azt mondod, kelet? – kérdezte Sesshoumaru, összeszűkült szemekkel.

– Igen...

Újabb csönd-hullám következett, ami egyre elviselhetetlenebbnek vált azok számára, akikben egy cseppnyi embervér is volt. Amikor már szinte tapintani lehetett a feszültséget a levegőben, végre megérkezett a kastély gyógyítója.

– Készen van, Sesshoumaru-sama – lihegett, óvatosan szlalomozva a bámészkodók közt, akik csak megkésve nyitottak utat neki. – Már csak egy dolog hiányzik belőle.

– És mi az? – vonta fel egyik szemöldökét a kastély ura.

– A vére, Sesshoumaru-sama...