5. fejezet: Újra együtt?

Sesshoumaru vagy egy órája járt az erdőben. „Végre egyedül. Szóval lehet, hogy ki kellett volna állnom mellette? Talán… talán nem mindig a rideg szellemet kéne mutatnom… de mást nem tudok… hiszen nem szeretek senkit, nincs senki, akit megvédenék, vagy akire vigyáznék… igen… ilyen vagyok, ilyen is leszek… nekem, a nagy Sesshoumaru- nak nincs szükségem senkire.” Amint így tűnődött, észrevette, hogy nemcsak ő van ébren aznap éjjel.

*

Sayuri békésen sétált, távolodva a palotától. Csípős volt az idő, ezért nagyon örült, hogy induláskor magával hozta kedvenc pokrócát. „Erre vártam. Kedves fiú ez a Hidetada, de túlságosan aggódik. Mi? Ugyan, attól, hogy bejött, mikor sikoltoztam, attól még nem félt annyira… igazából hálásnak kéne lennem, hogy nem egy olyan jegyesem van, akinek talán még az sem lenne baj, ha meghalnék. Igen, biztos nem zavarná… azután a „nagyszerű” beszéde után… Mire is számítottam, áááá… elegem van, hogy nem tudok mással foglalkozni, csak vele. Boldog lehetnék, mert nagyszerű férfit rendeltek hitvesemnek, erre meg csak Ő jár a fejemben. Ha így folytatom, az érzéseim hanyou szintre fognak alacsonyítani… na azért nem kell túlozni. Az lesz a legjobb, ha mindent elfelejtek… ”

- Úgy látom, hogy valami nagyon bánt, Sayuri. – Szólt egy férfihang. A hercegnő felkapta a fejét, s kardjának markolatához nyúlt. – Ne félj, nem azért jöttem, hogy bántsalak. Segíteni szeretnék. - Azzal előbújt a fák rejtekéből egy jól ölözött, magas férfi. – Azt szeretném, ha végre boldog lennél. Én segíthetek. - Mosolyodott el.

- És miből gondolod, hogy kell a segítséged, félszellem?- förmedt rá.

- Nahát, te rögtön rájöttél, hogy hanyou vagyok. Ez figyelemreméltó. Sesshoumaru- nak nem sikerült ilyen hamar.

- Ismered őt? –szakadt ki belőle akaratlanul is. Erre a jövevény elmosolyodott.

- Hogyne ismerném. Jobban, mint hiszed. Például, gondolkoztál már azon, hogy miért mondott le rólad ilyen könnyen? - A gonosz vigyor egyre jobban elterült arcán. – Sajnálatos eset… hiszen már régóra nem szeret téged… de ezt biztosan mondta már neked is, hiszen úgy gondolom, hogy meghívott a menyasszonya palotájába.

- Hova? Mi? Mi az, hogy ő nem szere… nem, nem hiszek neked! Hagyj békén!- A férfi nagyon élvezte a helyzetet.

- Szegény hercegnőm, nem akarod elhinni, pedig igaz. Kérdezd meg őt. Csak említsd meg neki a lány nevét, és nem fog semmit sem tagadni. – Sayuri szeme már tele volt könnyekkel. De nem csak keserűsége miatt. Dühös volt, mert nem akarta elhinni, de a szíve mélyén elképzelhetőnek tartotta a dolgot. Ám ami még nagyon zavarta, az az volt, hogy milyen nyugalommal beszél a hanyou. – Én segíthetek neked. Megszabadítalak az emlékeidtől, az érzéseidtől… hogy boldogan élhess Hidetada- val, mindörökké, mintha misem történt volna. A nevét is elfelejted annak, aki ennyi szenvedést hozott neked.- A hime felnézett a félszellemre, aki egy fa ágára telepedett le. A szeme fekete volt, ahogy a haja is. Valami nem stimmelt vele. Bár nem látszott semmi rossz szándék a szemeiben, mégis nagyon gyanakodott. De igazán tetszett neki az ajánlat. „Örökre elfeledni… másra nem is vágyom…”

- És mit kérsz érte. Mondj egy árat, bármennyit megadok, persze, csak ha igaz, amit mondtál.

- Arra gondolsz, hogy igaz-e az eljegyzés… hogyne… de nem kérek pénzt. Mást szeretnék.

- Mire gondolsz?- nézett rá bizalmatlanul. A félszellem leugrott a fáról és megállt előtte, majd felemelte a lány kezét, amiben hírtelen egy göcsörtös pengéjű tőr jelent meg. Sayuri egy ideig csak nézte, majd felpillantott a kezét tartó szerzetre.

- Azt kérem, hogy légy a szolgám egy évig. És végezz azzal, akivel én akarom. A külvilágnak ez az idő nem fog megtörténni. Mintha még mindig csak az esti sétádon lennél.

- Ezt meg hogy érted? Talán meg akarod dermeszteni az időt?

- Nem, dehogy is… csak egy év után minden megtörtént esemény megmarad, de te visszatérsz az időben, arra a pontra, ahol mi megkötöttük a szerződést. Addig minden érzésed és emléked kiesik, de majd visszatér… kivéve a volt jegyesedről… azokat sosem kapod vissza.

- Kizárt, hogy egy magadfajta félszellemnek ekkora ereje legyen. – Vágta a fejéhez Sayuri.

- Csak hiszed, mert nem ismersz. - váltott komolyabbra a hanyou arca.

- Akkor rendben, de meg kell ígérned valamit. Nem ölök meg embereket, sem családtagokat. Sem Őt. - Visszatért a megbízó vigyora.

- Azt hittem, már gyűlölöd. Azt, aki átvert téged, Sesshoumaru- t.

- Attól, hogy nem szeretem többé, még nem áll szándékomban megölni. Nem lennék rá képes.

- De az emlékeid nélkül igen.

- Nem, ezt nem kérheted tőlem. Ha megteszed, minden Sesshoumaru- s emlékem nélkül újra az enyém lesz, és szabad leszek.

- Hm… sokat kérsz… de rendben. Sem embereket, sem a szeretteidet- itt elmosolyodott- sem azt, aki miatt velem szövetkezel nem kell megölnöd. Áll az alku, kedves Sayuri?

- Rendben, de van még egy dolog. Áruld el a nevedet.

- Szólíts Naraku- nak.

- Mi, te lennél Na…- de nem fejezhette be, hisz a félszellem a fejére tette a kezét, s csak egy hófehér villantást látott, majd egy tompa sikoly kíséretében a földre rogyott, s minden gondolata elszállt, az utolsó, amire emlékezett az, hogy egy üres teret lát, és súlytalanul lebeg. Majd meghallotta volt jegyese hangját. „Sesshoumaru… nemsokára vége… vége.”Az üresség továbbra is körülvette.

- Sayuri, a lány neve Rin. Öld meg Rin- t. Ő áll közétek.

- Ki az a Rin?

- Öld meg. Miatta szenvedsz. Öld meg. - Hallotta Naraku hangját, miközben továbbra is lebegett, majd minden elsötétült.

*

Sesshoumaru már régóta sétált az erdőben. Hangokat hallott. „Ez Sayuri. Mit keres itt ilyen későn? Talán ő sem tud aludni, vagy mi történt? ” Nem késlekedett, követte a hangot.

- Szólíts Naraku- nak.

- Mi? Te lennél Na…?- Azzal elesett. Ezt Sess is jól látta, odarohant, de nem Sayuri- t nézte, rá csak egy pillantást vetett. Egyenesen a hanyou- ra bámult.

- Á, Sesshoumaru nagyúr. Éppen időben, miután végeztem a kis barátnőddel, te jössz.

- Hm… megölted… ez furcsa. De van egy elrendezetlen ügyünk. Készül a halálra.

- Előbb még tudnod kell valamit. Most a kis útitársad nagyon védtelen, mert az a szánalmas kobold alszik… nem is kell elmennem érte… ha nem maradsz nyugton, meghal, és őt is elveszted. – Mondta egy hatalmas kacaj közepette ellensége. - Látod, látod. Milyen szánalmas lettél, mert egy ostoba halandó többet jelent neked, mint az én halálom… de egy youkai halála nem is számít neked? - nevetett- A viszont látásra, Sesshoumaru nagyúr. – mondta, erre a youkai szemei elkezdtek vörösen izzani. Mindjárt átváltozik. „Naraku… mi ez? Szívverés? Tensaiga…” Azzal visszaváltozott, majd dühösen nyugtázta, hogy eltűnt ellensége. Még nézte a helyet, ahonnan eltűnt, majd Sayuri- hoz ment. Leült mellé, és felemelte a lány fejét. Nem lélegzett. „Sayuri… hát te is itt hagysz… ismét? Nem, nem engedem. Most tartozom egy köszönömmel, apám. ” Azzal kihúzta a Tensaiga- t, majd lesújtott az alvilág követeire. Csak nézte a hercegnőt, és reménykedett, hogy nem késett el. A lány lassan kinyitotta a szemét, s egy arany szempárt látott, ami az ő arcát fürkészte. - Ki… vagy… te? – nyögte ki nagy nehezen, majd elájult.

*

- „Ismét ez a hely. Hol vagyok? És ki ez a pávián jelmezes lény?- Sayuri- nak úgy tűnt, hogy egy barlangban van. Tele volt cseppkövekkel, és a közepét valaki különleges, lila fény borította. Jobbnak látta egy nagyobb kő mögül szemlélni az eseményeket, hisz valaki megszólalt.

- Hana. – Erre megjelent egy világoskék hajú lány, és körülnézett.

- Ki szólít?

- Én vagyok az, akinek engedelmességgel tartozol. – Mondta Naraku.

- Nem emlékszem senkire. Ki az a youkai, akit láttam?- kérdezte meg.

- Ő az ellenséged, de csak úgy tudod elpusztítani, ha úgy teszel, mintha szeretnéd.

- Hogy micsoda? Ellenségem és szeressem?

- Régebben a jegyese volt annak, akibe bele kell költöznöd, csak aztán elárulta, és elhagyta egy egyszerű halandóért. Emlékezz a beszélgetésünkre. –Emlékképek vihara következett, amit Sayuri is látott.

- Szóval egy halandó? Igen… emlékszem… de még sosem kérdezte meg tőle, ugye? Most megteszem. – Szólt a kígyószellem.

- Ahogy akarod, Hana. De ne feledd, hogy hozzám tartozol. Nem szökhetsz meg előlem.

- Miért szöknék el? Te vagy az egyetlen, akit szeretek. – Küldött egy erőltetett mosolyt Naraku felé.

- Most menj, és irányítsd a lányt. Tudod… ő nem emlékezhet.

- Igen, Naraku. –Azzal a lány szemébe nézett, aki kívülről figyelte az eseményeket..

- Sayuri. Gyere, vártalak. - A youkai nem mozdult. – Gyere le, ha mondom! Sötétség örvénye!- legyintett kezével, mire Sayuri a földre huppant.  Nem kell féled, úgysincs értelme. Már Naraku része vagyok, és általam te is az leszel. – Erre az említett hanyou csak mosolygott. „Tudtam hogy ő a legalkalmasabb. A legtökéletesebb részem. Pontosan olyan, amilyen én vagyok.”

- Mi, Nem értem. Hol vagyok? Miért emlékszem mindenre, Naraku!

- Ha megengeded uram, majd én válaszolok.

- Hagyd csak, jobb, ha én mesélek - mosolygott a lányra a félszellem.

- Mint hallom, kíváncsi vagy, hogy is lehetsz. Nos, a szíved egyik elrejtett részében vagyunk. Ezért emlékszel mindenre? Mert a tested ezen része fölött nincs hatalmam, csak a fejedből tudtam mindent kitörölni, így magamat is. Mint tudjuk, nem nagyon használod a szíved, ezért nem is baj, ha itt vagyok. Tökéletes találkahely, amikor át akarok adni egy parancsot. Nem szeretnél emlékezni. Hana megadja neked, de ezzel benned lesz, és az érzéseit is átadja, a tiéidet pedig blokkolja. Én pedig neki adom a sajátjaimat, és én köztudottan utálom a te szerelmedet. Ne tagadd, emlékezz, hogy ismerem az érzelmeidet. Most pedig, készülj. - fordult a másik szellem felé, aki biccentett, és egy medált tett Sayuri láncára, amitől a szeme elhomályosodott.

- Most már csak egy test vagy, én pedig a lelked, hercegnő. Megyek, Naraku –sama. Azzal egy áttetsző kígyó képében belé költözött a medálon keresztül.

- Menjetek.

- Igen, Naraku! –folyt össze a két lány hangja, majd a félszellem eltűnésével egy időben újra feketeség borította az elméjét.

*

Kinyitotta a szemét, és még mindig a youkai- t látta. Elmosolyodott.

- Sesshoumaru! Itt vagy… velem. –Azzal átölelte.

„- Mit művelsz, Hana, hallod, engedd már el.

- Sajnos nem tehetem. Tudod, hogy azt kell hinnie, hogy szereted… ”

- Sayuri… - szólalt meg Sess.

- Igen?- szólt Naraku szolgája a hercegnő hangján.

- Szeretném, ha meghallgatnál.

- A legnagyobb örömmel, Sesshoumaru- sama!- Erre Sesshy felállt, majd kezét nyújtotta a még mindig a földön fekvő youkai- nak.

- Gyere. –És várta, hogy egykori jegyese elfogadja segélynyújtását. Bizalmatlanul, de megfogta a kezét, ekkor az inuyoukai megszorította, majd egy lassú mozdulattal felhúzta, nem akart neki fájdalmat okozni. Mikor már Sayuri is állt, akkor sem engedte el. Csak a szemébe nézett, és várt. Várta, hogy a lány elforduljon, hisz utálja. De az nem tette, hosszan nézte az arany szempárt, és az arcát. Olyat vett észre, amit még soha. Elmosolyodott, hisz azt hitte, rosszul lát, ám mégsem. Sess elindult, de még mindig fogta a kezét, és kedvese követte.

„Végre. Újra együtt.”