yume

by sakura

1. fejezet: Egy álmos reggel.

Egy fiatal lány állt egy magasabb dombon, ahonnan könnyedén figyelhette a tájat. A szél belekapott fekete hajába, és hátra felé fújta. Türelmetlenül nézett körbe, szeme minduntalan mozgott. „Hol késik már? Mindjárt felkel a Nap…” Bár az égbolt még fakó volt, valahol a távolban megjelentek az első fénysugarak… megfordult, de nem szólt semmit. Ekkor mellette termett valaki, és úgy tűnt, hogy nagyon is jól ismeri azt a személyt.

-         Késtél. De nem számít… alig van időnk… - a másik bólintott. Leültek, és beszélgetni kezdtek.

-         Még a nevedet sem tudom. – szólalt meg a később érkezett személy, aki férfi volt.

-         Mert nem is fontos… - hirtelen felkelt a leány. – Most mennem kell…

-         Igen… nemsokára találkozunk.

-         Ühüm. – bólintott, majd elindult, de a másik utána kiáltott.

-         A neved… Mi a neved? – az elmosolyodott.

-         Natsumi. A nevem Natsumi.  – majd hirtelen szertefoszlott alakja.

*

Egy lány lassan nyitotta ki a szemét. ”Mondd, hogy nem csak álom volt, mondd, hogy nem csak álom volt…” Ismételgette magában, de hamar rá kellett jönnie az igazságra. Egy hatalmas sóhaj hagyta el az ajkát, majd bágyadtan felült ágyában és lenyomta a - ki tudja mióta- csörgő ébresztőóráját. Nyújtózott egyet, majd kikászálódott a paplan alól. Felvette papucsát és elindult a fürdőszoba felé. Álmosan belenézett a tükörbe és az igencsak megszokott látvány fogadta: kócos haj és álmos, de csillogó barna szemek. Miután nyugtázta, hogy minden a megszokott, beült a kádba. Kinyitotta a vízcsapot, majd hirtelen halkan sikoltott. „Ááá… mamám, mi történt, ki hagyta így…” Az arca vörösre váltott. És hogy miért állt ott egy téli reggelen a hideg vízben? „Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek…” A válasz egyszerű…

-         Miyu! – kiáltott egy hatalmasat, erre a konyhából csörömpölés, majd motyogás hallatszott. A fürdőszoba ajtaja lassan résnyire nyílt, akkor hősnőnk kitekintett a zuhanyfüggöny mögül.

-         Igen?- kérdezte a másik lány, akit - mint megtudtuk- Miyu- nak hívtak.

-         Nem tudod, ki használta utoljára a zuhanyt?

-         Ugyan, hová gondolsz… de mondd csak – szólt bizalmasan- Ha esetleg… ismernéd az illetőt, nagyon mérges lennél rá? – ártatlanul pislogott a vacogó lányra.

-         Tünés! – az be is vágta az ajtót. Álmosan, nagyon lassan készült el… a szinte forró vízben el is aludt egyszer-kétszer, de szerencsére Miyu reggelit készített, ami egyet jelentett a korai keléssel… ez már megszokás volt, ugyanis világszerte híres volt ügyetlenségéről… na jó, csak a barátai körében. Nem volt egy társasági személy, ahogy Natsumi sem.

Ismét a sziklán… újra megjelenik az alak… valamit mond, de nem hallja… látja a szemét… de furcsa… arany? Tényleg arany a szeme? Eddig észre sem vette… És a haja… fehér lenne? A keze… karmai vannak? De… ez képtelenség… mi történik? Hol van… ott, ahol eddig is… miért csak most látja meg… az arc, amely e pillanatig elmosódott volt, most végre láthatóvá váltó. Kinyúlt a kar…

-         Natsumi…

-         És te? Kérlek, áruld el, hogy szólíthatlak… - az illető körvonalai ismét elhomályosodtak.

-         Sesshoumaru.

- Kelj fel, hallod… mit művelsz… azonnal nyisd ki! – hallatszott egy távoli hang… „Felkelni… vagyis ez az egész csak egy…” Kipattant a szeme, de nem látott… különös volt. A zaj, amit eddig hallott csobogással vegyült egybe, majd egy csattanás hallatszott. „Ismerős ez a lány… de honnan… hadd aludjak még egy kicsit… csak egy kicsit…” Most abbamarad az érzés… valaki megfogta a vállát… - Mi van veled? Jól vagy? Hallod? – Az arca égni kezdett egy helyen. A pupillája kitágult és köhögni kezdett. Minden csupa hab volt, a padló valósággal úszott. Szobatársa megkönnyebbülten kezdett feltörölni valamit.

- Mi, mi történt? – megállt a másik kezében a felmosórongy és ránézett.

- Csak azt hittem, hogy megfulladsz… hogy lehettél ennyire felelőtlen? Még a kutyámat is előbb hagyom egyedül egy teli kád vízzel! Megőrültél? – kiabált rá. Ezután vagy 10 percig a felelősség fontosságáról volt szó. A habok között bujkáló leányzó csendesen hallgatta a beszámolót, és komoly, nagyon értelmes arcot vágott, miközben végig csak arra gondolt: „Sesshoumaru…”

*

A reggeli haj- és fejmosást követően az öltözködés következett, ilyenkor a két pici szoba nagyon hasonlított egy csatatérre.

- Hol a zoknim?- hallatszott a jól ismert szöveg.

- Előbb add elő a szoknyámat! Veszed le de rögtön? – mindig így kezdődött… a lányok egymás becsukott ajtaján dörömbölve kérték el a ruháikat…

- Jól van, te akartad, akkor felveszem a te kékedet!- vette oda az egyik, mire a tolóajtó kinyílt és egy kéz ledobott egy szövetet.

- Tessék. De mars öltözni! – Natsu elégedett, diadalmas vigyorral vonult be a saját „birodalmába.” Gyorsan elkészült, ránézett az órájára. „Szerencse, hogy ma csak később kell bemennem… 6. 34…” A hó lassan hullani kezdett, majd nemsoká igazán téliessé varázsolta a tájat. Az ablak előtt álló cseresznyefát is befedte… csodálatos látvány volt.

- Kész vagy már? Mit csinálsz? Nem kellene reggeliznünk?

- De persze. – válaszolta az idő közben felöltözött szobatársának. Piros, térdig érő szoknya volt rajta, hajának pedig olyan tartása volt, amiről ő csak álmodhatott. Az étkezés viszonylag csendben zajlott, alig esett pár szó a nemrég történtekről.

- De… mi történt? Most komolyan… - kérdezte Miy.

- Semmi… biztos elaludtam… - Az felvonta a szemöldökét. – Mire számítottál?

- Nem tudod, de nem ilyenre… mondjuk valaki vízbe akart fojtani, vagy te akartad magadat megö… - kezdte sorolni, a végén már a legkülönfélébb kínzásmódokról beszélt.

- Hogy tessék, mi van? De ez… - Natsy végre észbe kapott, ugyanis gondolatai egész máshol jártak.

- Nem is figyeltél? - Ekkor vette észre az órát. – Áááá… pakolj össze, azonnal indulunk! – Három perc múlva már a megszokott tempójukban haladtak, ugyanis pont elérték a gyorsvonatot. - Nem izgulsz? – tette fel a kérdést Mi.

- Már egy hónapja ide járok, nem lesz semmi baj…

- Tehát nem fogod leverni az osztályban akváriumot, nem mész neki a folyósón a tanárnak, nem döntöd fel az egész tornasort, nem nevetsz fel az óra közepén…

- Héhéhé… azt hiszed, hogy szándékosan vagyok ennyire ügyetlen? Hidd el, ha rajtam múlna, akkor minden normálisan menne, nem lételemem a bajkeverés, ezt te is tudod…

- Igen, igen, hogyne… de lásd be, hogy élvezed egy kicsit… - erre a másik megsértődött, az út hátralévő részében nem igazán szólaltak meg. A kapuban még egy kicsit szégyenkezve fordult felé.

- Ugye nem mondod el a többieknek?

- Mit is? – kérdezte ravaszul.

- Hát… hogy elaludtam a kádban. – az biccentett.

- Persze, nem fogom… pedig azt hittem sikerül kihúzni belőled, hogy mi is történt.

- De… - Mi csatlakozott az időközben már karóráikat figyelő barátnőihez, csak visszaintett neki. – én sem tudom… - belépett a terembe. Mindenki ugyanolyan volt, mint eddig. Csendben a helyére vonult, és onnan nézett ki az ablakon. A hópelyhek egyenletesen hulltak, és hősnőnk mindennél jobban vágyott arra, hogy ennek a napnak is vége legyen… hogy újra aludhasson… hogy álmodhasson vele… Sesshoumaru…

Az erdőben az ismerős férfi ült az egyik fa tövében. Feltekintett és észrevette a jövevényt. Köszöntek egymásnak. Natsumi- ban egy kérdés újra és újra felmerült. Végül nem bírta, muszáj volt feltennie.

-         Miért? Úgy értem, hogy miért vagyunk itt? Mi a célja annak, hogy folyton téged látlak? Egyáltalán mi vagy te?

-         Ne légy nevetséges. Szerinted mi lennék, ha nem szellem? – ezt annyira egyszerűen mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne szellemekkel találkozni.

-         Hogyhogy mi más? Én még soha életemben nem beszéltem egyetlen youkai- val sem!

-         Én sem értem. – folytatta figyelmen kívül hagyva a közbeszólást. – Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért van ez így… és most sem tudom. Annyi biztos, hogy nem a véletlen műve. A mi találkozásunknak jelentősége van. Már csak rá kell jönnünk, hogy mi.

-         Csak?

-         Igen. Te ember vagy… bármikor megölhetnélek, de amikor először láttalak, nem voltam képes rá. Meg akartalak támadni, de nem tudtalak. És örülök, hogy így történt. – a hölgy egy kicsit elpirult, s figyelte a démont, aki még mindig nem nézett rá.

-         Hidd el, én is… de miért mondod most el ezt?

-         Nem kérdezel túl sokat? Most menned kell. Akkor… hamarosan…

-         Viszlát, Sesshoumaru- sama!

-         Natsumi- chan! Natsumi- chan!

-         Te, ez elaludt… nézd, nézd! – mondogatták a körülötte ülők.

-         Kelj már fel! – ismét a tanteremben találta magát… mindenki őt nézte, csak a tanárnő magyarázott valamit… amit nem igazán értett. Mint akivel semmi sem történt ragadt tollat és sebesen jegyzetelni kezdett. Kinézett az ablakon… „Az az álom, ez a valóság… térj vissza, hallod?” Mire visszafordult egy kis cetlit talált az asztalán. Kinyitotta, és ezt olvasta:

Natsumi- chan!

Az előbb, mikor aludtál egy nevet emlegettél… valami Sesshoumaru- t. Csak nem ismered? Ki az? Írj le mindent!

Hana.

Összehajtotta és halvány pír ült ki az arcára. Ezt Hana is észrevette, és kezével jelezte, hogy sürgősen tudni akarja a dolgot. „Hol is kezdjem? És mit mondhatok el?” Végül csak bele kezdett a mesébe…

Folytatása következik…