Hetedik fejezet: A szív titka.

Boldogan sétáltak az erdőben. Sayuri komolyan, méltósággal teli léptekkel sétált, míg meg nem látta a palotához közeli virágágyást. Akkor tudta: megint el kell válniuk. Erre nem is akart gondolni. Még körülbelül 3 óra volt hátra a napfelkeltéig. Úgy döntött, hogy addig egy tapodtat sem mozdul, amíg fel nem kel a sugárzó égitest. Nagyjából 2 perc alatt érne vissza, ha futna. De inkább úgy döntött, hogy az egyszerűbb megoldást fogja választani: ahogy Sesshoumaru, ő is képes volt felvenni egy kutya alakját. Ahogy ezt végiggondolta, elmosolyodott. „Na jó, akkor most leülök egy fa tövébe. Nem… megyek a fa tövébe…” Azzal elkezdett rohanni, és le is ült. Tudta, hogy Sess is követni fogja, ezért kényelmesen hátradőlt, érezte, hogy nem kell elmennie, nemsokára találkoznak.

„- Sayuri.

- Te vagy az, Naraku? Nos, mit szólsz ahhoz, hogy a kis barátnőd már nem él?

- Nem állítom, hogy nem voltam meglepve. Sosem gondoltam, hogy ennyire kegyetlen tudsz lenni. Hozzáteszem, ezzel méltó párja lehetsz Sesshoumaru- nak.

 - Azt akarod mondani, hogy mindenkivel kedvesnek kéne lennem? Na nem.

- Úgy látom, félreismertelek. De most nem ez a lényeg. Azt akarom, hogy még maradj egy hetet a palotában, és titokban találkozz a volt jegyeseddel.

- Volt? Szerintem leginkább jelenlegi.

- Szóval feltámadtak benned a régi érzelmek?- negédes hangján érdeklődött a félszellem.

- Szó sincs róla, de benne igen.

- Nem számít, a lényeg, hogy egy hét után már teljesen meg fog bízni benned. Akkor kérd meg, hogy szöktessen meg.

- És mi van, ha nem teszi?

- Meglátjuk, addig is folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Viszlát, hercegnő, megyek, mert úgy látom, hogy Sesshoumaru nagyúr mindjárt ideér.”

És valóban. A youkai lassú léptekkel közeledett a barackfa felé. Megállt szemben a lánnyal, aki rámosolygott.

- Nem szeretnél leülni?- A szellem leült mellé, de tisztes távolban maradt.

- Na… miért ülsz annyira messze? Gyere már ide. Kérlek. – de úgy látta, hogy meg se mozdul. Akkor felállt és mellé telepedett, és ráterítette kettőjükre a takarót.

- Baj van? Se…- ekkor beleszagolt a levegőbe.- Ez…

- Maradj itt, el ne merj mozdulni!- szólt ellentmondást nem tűrő hangon.

- Igen! De szeretnék veled menni…

- Veszélyes. Nem vállalom a kockázatot. „Sayuri, ez nem lesz egy könnyű csata, még az sem biztos, hogy én túlé… féltelek. Hihetetlen, de így van. Maradnod kell. Nem. Inkább…”

- De ne…

- Rendben. Nem maradhatsz itt, még bajod esik egyedül.

- Úgy van. De melletted…

- Azonnal hazamész. Egyedül nagy bajba kerülhetsz.

- De, ha esetleg… szóval… akkor ott van neked a Tensaiga, nem?

- Sayuri! Azonnal elmész innen! Fuss, ahogy csak tudsz!

- De…

- Elég legyen!- ekkor megjelent előttük egy nő. Fekete ruhája egybeolvadt hajának színével, szeme izzott a dühtől, mégis határtalan türelemmel állt, és várta, hogy rá figyeljenek.

- Üdv néked, Sesshoumaru nagyúr! Talán emlékszel rám… ó, és ki ez a kislány?

- Kislány?- vágott közbe durcásan Sayi. Ellenségük szeme majd’ elégette őt, de mégis  biztosan állta a pillantását.

- Úgy látom, nem az előkelő fajtából választottál, nagyuram.

- Sayuri. Indulj. – mondta Sess. Közben továbbra is rosszakarójuk felé nézett. - Most nincs időm… lehet, hogy egy darabig nem találkozunk.

- De… hol találhatlak meg?

- Csak kövesd a szívedet. – Mintha Say egy apró kacsintást vélt volna felfedezni. Nem értette, de jobbnak látta nem feleselni. Bólintott, majd egy puszit nyomott az arcára.

- Vigyázz magadra.

- Te is… menj!- Azzal kihúzta a Toukijin- t a hüvelyéből, úgy nézett az ellenfelére. Először látta őt idegesnek. Bár egy átlagos szellem nem fedezte volna fel, de ő érezte. A leplezetlen nyugalom most hírtelen eltűnt. Nem volt benne biztos, de azt érezte… retteg. Nem csak ő, de Sayi is. Felvette a pokrócot a földről, s elindult. Egy hercegnő rohant keresztül az erdőn. Sebesen dobogott a szíve. Csak futott és futott. Nem kiáltott, de mintha mindenki csak őt figyelte volna. Nem bízott az erdő fáiban, nem bízott az árnyékokban. Nem menekült, de jobban félt, mint eddig bármikor. Rettegett a haláltól. Annak az elvesztésétől, akit mindennél jobban szeret. Most már biztos: nem tud nélküle élni. „Ne legyen semmi bajod, hallod?. Mit is mondtál? Csak kövesd a szívedet? A szívemet?”- önkéntelenül is az említett szervéhet kapott, és érezte, hogy valami keménybe ütközik az ökle. „Mi? A medál? A Nyugat ura?”- megállt, és a láncnál fogva kihúzta felsője alól a címert. „Mit is mondott, amikor átadta?...”

*

Hárman ülnek egy sötét barlangban. Két férfi és egy nő, mindannyian szellemek. Csendben nézik egymást, és az összeakadt tekintetek minduntalan szópárbajjá csaptak át.

- Szóval, Shun… szerencse, hogy éppen itt találkoztunk. Mesélj, mi történt veled.

- Jaj, Sayuri… amióta nem láttalak… hát először is. Sesshoumaru- sama kérdésére válaszolva: nem egészen azért jöttem, hogy lássalak. Igazából az a célom, hogy meghívjalak a palotámba egy ünnepségre. Hogy úgy mondjam: az esküvőmre. - az utóbbi szónál egy hatalmasat sóhajtott.

- Ez nagyszerű, Shun- chan,! Na és ki a szerencsés? Régebben mesélted, hogy már régen kiválasztottál magadnak egy lányt. Mesélj, ő az?

- Hát… igazából…ő már elígérte másnak a kezét. Lekéstem, ha szabad így fogalmaznom.

- Jaj, Shun- chan! Nagyon sajnálom. De rá se ránts! Biztosan nagyszerű lány a jegyesed.

- Ó, igen, nagyszerű. De fel sem ér a tiéddel, Sesshoumaru- sama!- fordult ekkor a youkai felé

- Jaj, Shun, ne viccelődj!- szólt Sayu, akinek megjelent az arcán annak jele, hogy mennyire nem szokta meg ezeket a bókokat.

- Igen. Nincs hozzáfogható, annyi biztos.- mondta Sess, közben menyasszonyát nézte. Most vette igazán észre. Nem csak természetében, de szépségében is különbözik a többiektől. Még így, elázva is sugárzott róla, hogy kivételes. Legalábbis a két férfi így látta. Say, miközben tudta, hogy a tekintetek rá szegeződnek, megpróbált elnézni Shun mellett, mintha valami nagyon érdekeset vett volna észre a barlang falán.

- Nézzétek, elállt az eső!- mondta, szinte ujjongva. „A legjobbkor. Ismét… köszönöm.” Sesshoumaru volt az első, aki felállt, és kezét nyújtotta, hogy felsegíthesse Sayi- t. A lány csak mosolygott a gesztuson, majd teljes bizalommal kezét nyújtotta neki. Ahogy felhúzta, ismét szembe kerültek egymással. És egymás szemével. Shun hamar észlelte a helyzetet, és köhécselt egyet.

- Akkor… ég veled, Észak- Kelet hercegnője és… veled is, Nyugat jövendőbeli ura. Sok boldogságot kívánok! És… kérlek, gyertek el a palotámba, három hét múlva lesz… öhöm… akkor… Sayuri! Vigyázz magadra!- lépett oda hozzá, és átölelte. Say pedig, mivel jó barátok voltak, nem lökte el. Sess tűrt, mert kellett. Ő volt a legboldogabb, mikor jegyese kiszabadult abból a szoros kulcsolásból.

- Viszlát, Shun.

- Viszlát, Sesshoumaru- sama!- azzal kilépett nemcsak a barlangból, de az életükből is. Sesshy és Sayu sokáig nézett utána, majd tekintetük találkozott.

- Sesshoumaru- sama… induljunk? Vagy szerinted még marad…ad…hapci .- tüsszentett egy akkorát, hogy beleremegett a barlang.

- Úgy gondolom, hogy maradjunk.- Vette fel a jól ismert pokrócot, és finoman lenyomta a földre a lányt, betakarta vele.

- Köszö… ö… hapci. Szóval köszönöm.

- Remélem, hogy nem leszel beteg. Maradjunk itt éjszakára, hozok tűzifát, nemsokára besötétedik.

- Jó ötlet, köszönöm. – Azzal a szellem kilépett a barlangból. Néhány órával később már vidáman ropogott a tűz, megvilágítva Sesshy- t és Sayu- t, akik egymás mellett ültek egy pokróc alatt.

- Sayuri, mondd csak, hová tetted a medált?- szólalt meg hírtelen Sess, megtörve a csendet.

- Hogy? Még igazából sehova. Úgy gondoltam, hogy majd a kardom markolatára teszem, csak ahhoz egy mesterember kellene.

- Jobban örülnék, ha oda tennéd, ahol midig emlékeztet rám. Vagy talán a harcoknál szoktál rám gondolni?- Sayi belebámult a tűzbe. Egy hely… ahol mindig jelen van… megvan! Azzal előszedte a nyakában függő láncot, és levette. Ráfűzte a kis nyakéket, majd megpróbálta visszatenni.

- Segíthetek?

- Oh… hogyne, köszönöm.- Átnyújtotta neki az immáron teljes nyakláncot, és felemelte haját, hogy jól össze tudja kötni a nyaka körül. Nem ment kifejezetten gyorsan, de Sayu- t nem zavarta. Vidám volt, hisz meleg volt, csend és… csak ők voltak ott, nem zavarta őket senki. Sesshoumaru végzett, majd eligazította a nyakában a láncot.

- Kérlek, mindig legyen nálad. Ennek segítségével bármikor meg tudsz találni.

- Valóban? Persze… sosem veszem le, ígérem!- elálmosodott, és ráhajtotta a fejét a szellem vállára. Kényelmesnek találta. Na és a medál? Az pontosan a szíve fölött volt. Elmosolyodott. „Mindig itt leszel velem. Sosem felejtelek el, akármi is történjék. ”

*

- Soha… mondta alig hallhatóan, és megnézte azt a tárgyat, ami annyi ideje vele van. Bár nem hitte, hogy hallani fogja, beszélt hozzá.

- Kérlek, mutasd meg, hol van Sesshoumaru. Nem esett baja?- ekkor az elkezdett világítani, és mint egy iránytű, Dél felé mutatott. – Tehát így működik. „Most visszatérek a palotába. Hidetada nem tudhatja meg, hogy vele voltam. Te jó ég, mindjárt otthon kell lennem!”

Versenyt futott a Nappal, nem akart egy percet sem késni. De Sesshoumaru hol járhat? Egyáltalán él-e még?  Vajon elbánt- e azzal a nővel, aki…annyira furcsa volt, mintha…megállt volna az idő…

Nah, remélem, hogy tetszett!