Nyolcadik fejezet: A régi csapda.

Sesshoumaru a Toukijin- nel kezében állt, pedig a csata még el sem kezdődött. Ez furcsa volt, hisz ismerjük őt… nem volt szokása az ütközet előtt elővenni. Az ellenfele pontosan tudta, és kárörvendő vigyor ült ki az arcára.

- Csak nem félsz tőlem, Sesshoumaru?

- Ne légy nevetséges, Katsumi.

- Megtisztelő, hogy emlékszel a nevemre, nagyúr. Kíváncsi vagyok, hogy rá emlékszel-e. Fumie!- Ekkor egy hófehér hajú szellem lépett elő a fák árnyékából. Nem hasonlított a megszólítójára. Igencsak vidámnak tűnt, méltóságteljes léptekkel közelített Sess felé.

- Örülök, hogy újra látlak, Sesshoumaru.

- Fumie! Azt mondtad, hogy elhagyod ezt a szánalmas nőszemélyt. – Az idősebbik, előbb említett személy megindult, de Fumy egyetlen kézlendítéssel megállította.

- Na de kérlek, vigyázz, hogy beszélsz a nővéremről.

- Miért jöttél?

- Szerintem tudod. Hallottam, hogy az esküvődre készülsz. Ez nem történhet meg.

- És talán te meg a nővéred akartok megállítani?- kérdezte Sessh

- Hehe- kuncogott- Hová gondolsz? Tudod, hogy ki vagyok? Én vagyok a Sárkányok úrnője, ne feledd, hogy az életeddel játszol- mondta légies könnyedséggel.

- Fumie, te semmit sem változtál. Halljam, mit akarsz.

- Mit is akarok? Lássuk csak. Azt hiszem… igen. Elválasztani a lánytól, aminek a legegyszerűbb módja az ő halála. De adok neked egy esélyt. Ha feláldozol érte egy halandót, akit én választok, azonnal eltűnök az életedből.

- Ennyi? Egy szánalmas ember halála? Mondj egy nevet.

- Lássuk csak… nem, ez túl egyszerű. Akkor: Mai. Igen, ez megfelel. Három napod van, hogy elhozd a fejét. Ég veled!- azzal hirtelen eltűnt, mintha sosem lett volna ott.  „Túl egyszerű volt… mi lehet a csapda? De a legfontosabb… hogy van Sayuri?”Ismét fényes gömbbé változva haladt, egészen a hercegnő ablakáig. Jól sejtette: a lány ott ült és nézte a tájat, kezében egy csészét tartott. Arca gondterhelt és megviselt volt, ám ahogy meglátta Sess- t, azonnal felderült. A földre tette a teáját, heves mozdulattal kinyitotta az ablakot, majd a nyakába borult. Keservesen sírni kezdett.

- Se… én… még nem… féltem ennyi… ennyire.- mondta, közben erősen folytak a könnyei.

- Amióta velem vagy, egyre többet sírsz, észrevetted?- szólt ironikusan Sesshy, erre Sayu is elmosolyodott. Felnézett a szellem komoly arcára, csak nézte és önkéntelenül hatalmas nevetés fogta el. Ezt még a youkai is megmosolyogta, de úgy, hogy a lány ne lássa. Mikor kicsit lecsillapodott, leültek az ablak melletti ládára.

- És mit akart tőled Fumie?- Sess meglepett arcát látva mesébe kezdett.- Nagyon régen, amikor még nem ismertelek, teljesen más voltam. Viccből gyilkoltam le egész falukat, vagy ha unatkoztam- ekkor ökölbe szorította a kezét- Igyekeztem elfelejteni ezeket a dolgokat később, de e seb még mindig bennem van. És még én panaszkodom, hogy fáj? Mit szólhat Mai vagy Arisa…

- Mai-t mondtál?

- Igen, ismered talán?- vette fel a földről teáját.

- Mindegy, folytasd.

- Szóval akkoriban nem hittem senkinek, önző voltam… Egy nap aztán megkeresett Fumie, hogy segítsek neki.

*

Hűvös szellő cirógatta két lány arcát. Egymás mellett ültek egy kivágott fatörzsön. Komoly, rezzenéstelen arccal beszélgettek. A Nap világában vakítóan fényes hajú szellem beszélt jó ideje.

- Sayuri, kérlek, tedd meg, egyedül nem bírok velük!

- Fumie… nem kívánhatsz ilyet… rengeteg halandó halála…- ekkor elmosolyodott. – Szóval vállalom.

- Tudtam, hogy nem hagysz cserben… rendben, akkor kérlek légy ott az Északi- Hágó határában. Ne késs. Pontban napkeltekor. Bőségesen magjutalmazlak, ne aggódj.- És eltűnt, mintha ott sem lett volna. „Ez a Fumie nagyon fura lány. De az lényeg, hogy a hobbimért kapok pénzt. Nem mintha szükségem lenne rá. Csak Takeda- sama meg ne tudja… ” Azzal elindult visszafelé a palotába, remélve, hogy senki sem hallotta a szövetségkötést Dél és Észak- Kelet között.

Arisa és Mai kint ültek a kis kertben. Nem volt semmi bajuk, hiszen ők ketten voltak a falufőnök családja. Ari egy pirospozsgás arcú, mosolygós nő volt, alig lehetett több húsznál, a kis Mai pedig olyan két és fél éves forma, játékos kedvű kislány volt, akiről sugárzott a boldogság és az életerő. Még az édesanyját is mosolyra fakasztotta, ámbár furcsa előérzete volt. „Valami… nem is tudom, mintha… ez a nap más lenne… ma valami szörnyű dolog fog történni.”

- Mai! Ígérd meg nekem, hogy nem kószálsz el. – bár tudta, hogy nem fogja fel, mekkora a veszély, mégis megnyugtatta, ahogy a kisgyermek egy virággal játszott. Ezen ismét elmosolyodott. Nagyon szeretett nevetni, úgy vélte, hogy az orvosság minden búra, bajra. Kaiji belépett a kapun, és észrevette, hogy valami nyomasztja feleségét. Odaült mellé, és beszélgetésbe kezdtek.

- Nagyon szép időnk van, nem Arisa? Arisa?- szólongatta hitvesét, aki hirtelen eszmélt fel.

- Tessék? Ki? Á, Kaiji- sama! Visszajöttél? Sikerült megtalálnod azt a szellemet?

- Igen, de meghátrált. Azt hiszem.

- Hogyhogy csak hiszed?

- Volt benne valami furcsa, hisz bármelyik pillanatban elbánhatott volna velünk, de nem tette. Más célja van. De nem tudom, hogy mi. – sokáig néztek maguk elé, majd hirtelen Arisa törte meg a csendet.

- Látomásom volt. - férje felemelte a fejét, óvó szemekkel nézett kedvesére.

- És… mi volt benne? Ugye nem valami… rossz?

- Hát. Sayuri -t láttam, ahogy… kivégzi a falut, és téged is, majd elmegy… aztán, jött egy szellem és elvitte tőlem Mai-t, de… aztán Sayuri visszatér, és virágokat helyez el a síroknál.

- Ennyi?

- Ennyi. – újból hosszú csend következett. Kaiji- sama törte a fejét, miképpen lehetne megelőzni azt a szörnyűséget. Bízott Arisa- ban, tudta, hogy igazat jósolt.

- Arisa. Kedvelem Sayuri- t, sokat segített nekünk… ha nem is tudott róla. Adjunk neki egy esélyt, nem gondolod?- Mondta, miközben megsimogatta Mai fejét.- Bízom benne.

- Ahogy akarod.- Nem kellett sokat várniuk, az említett hamarosan megérkezett, és belépett a faluba. Az egyik fiú rohanni kezdett, és így szólt:

- Uram, ég a falu. Az a szellem tette!- A fiatal pár összenézett, és elindult, ám a sodródó tömegben Mai elveszett.

- Reito! Fuss, talán még megmenekülhetsz!- szólt a fiúnak, aki ismét futni kezdett. Say pedig felé fordult.

- Hová rohansz… nincs menekvés a haragom elől. Pusztulj, halandó!- Kiáltotta, s lecsapott kardjával. Éles sikoly rázta meg a falut. A férfiak remegve, kezükben dárdával vettél körül a szellemet. Nem értették, hogy az, aki eddig sosem ártott nekik, most miért támadja meg őket.

- Kicsim, Mai, hol vagy?- Kiabált Arisa, már másodszorra élte át ezt az egészet… a jóslata valóra vált. –Gyere ide!

- Arisa, menj el innen! Fuss!- Fordult el Kaiji, és ordított a lány felé.

- Hm… úgy látom, hogy valaki elvesztette azt, ami fontos neki- tűnődött hangosan, gúnyosan.– Arisa nem volt meglepve, mégis fájt neki, hogy igaza lett.

- Mit tudsz te! Hiszen hanyou vagy, nincsenek érzéseid!- Válaszolt neki Kaiji, erre Sayu ledermedt. Most, ismét hatalmas harag töltötte el a szívét.

- Hogy mit mondtál? - Kérdezte leplezett dühvel.

- Azt hogy nincsenek érzéseid, hanyou!

- Hm. Bátor vagy, halandó, hogy így mersz velem beszélni. Bátor, de balga. És a balgáknak egy a sorsuk. Halál. – azzal egy fényes szikra gyulladt a kezében, amit felé hajított. A harcosok holtan terültek el a földön. Végignézett rajtuk és azt mondta az élettelen test felé fordulva.

- Lehet, hogy nem táplálok érzelmeket az ostoba emberek iránt, de vannak érzéseim. De soha- fordult Arisa felé- soha ne merjetek hanyou- nak nevezni.  Azzal elindult a már jól ismert vára felé. A nő szívét düh és mérhetetlen szomorúság töltötte el.

- Miért, Sayuri? Mit tettünk ellened?

- Még kérdezed? Te és a férjed megtámadtátok az unokanővéremet. Nem hittem el neki, de rájöttem, hogy amilyen gyengék vagytok, ti halandók, olyan szívtelenek is. Ez a kettő nem igazán egyeztethető össze. Ha gyenge vagy, légy alázatos.- oktatta ki felsőbbrendű hangon.

- Miről beszélsz? Már régóta rettegtünk a rokonodtól, és kérte, hogy menjenek el ellene csatázni. Figyelj, te youkai! Megölted a barátaimat és a hitvesemet. Légy átkozott! A halálom után a lelkem nem fog nyugodni, míg el nem pusztulsz! Sosem lehetsz boldog azzal, akit szeretsz! Nem érted az egészet? Csapda volt!

- Arisa… lehet, hogy jósolni tudsz, de átkozni nem. Kedveltelek titeket, de túl vajszívű voltam. Ennek vége. Azonnal takarodjatok a földemről.

- Ez még Takeda- sama földje, aki mindig segített nekünk. Igazán jó vezér… de úgy látom, te nem leszel az. Mi van veled?- a szellem hallgatta, majd rövid hallgatás után így felelt:

- Téged nem akarlak megölni. Nem bántok ártatlanokat. De ne kényszeríts rá, nem az én dolgom a te lelki békéddel foglalkozni. Menjetek el a faluból, eljátszottátok a bizalmamat. - Vetette oda neki, majd továbbindult.

- Azt hiszed, hogy nincs más értelme az életnek, minthogy bosszút állj az embereken? Gondolkozz, Sayuri, hisz te is egy vagy közülünk! – futott utána a nő, és ragadta meg a ruháját. Nézte az arcát, s a lány ismét felé fordult. – Én elhiszem, hogy próbálsz úgy tenni, mintha nem így volna, de igaz. Te a nővérem vagy, nem tehetsz ilyeneket!

- Hogy merészeled… mégis kitől vettétek ezt a sületlenséget? Ha azt hiszitek, hogy én vagyok a legendás hanyou, aki egyszer a ti falvatokban született, akkor nagyon tévedtek! Én Takeda- sama és Miharu- sama egyetlen lánya vagyok! Ti pedig azok, akiknek nagy kegyesen a földünkből adtunk. Ezek után van képed kioktatni, és azt állítani, hogy a te testvéred vagyok?

- Nem hiszem, hogy értelek téged, nővérem. De biztosan tudom, hogy te hanyou vagy, ezt bárki megmondaná. Igaz, nem vagy teljesen a nővérem… a féltestvérem vagy. De mivel nem változol, csak öldökölsz, nem tárom fel a titkot. Most menj, tűnj innen, legalább hadd temessem el békében őket!

- Ne parancsolgass nekem, te! Ha nem tudnád, én szabok feltételeket!- A lány könnyes szemekkel nézett vissza az ordító Sayuri- ra.

- Nem utasítalak, kérlek. Már így is elég bajt okoztál nekem. Távozz, kérlek. - A fiatal szellem meghökkent. Nem ellenkezett, csak végignézett a lángoló házakon. Lassú léptekkel elhaladt a síró asszony mellett.

- Sajnálom. - Mondta alig hallhatóan, majd eltűnt.

- Sayuri… bárcsak felfedhetném előtted a sorsodat. Ahogy mondtam, sosem leszel boldog, ám ez nem az én átkom miatt lesz. De az én sorsom is az, hogy ma meghaljak… a te hibád miatt.

- Mai!- rohant, kereste a kislányát, akit végül egy szellem társaságában talált meg.

- Fumie! Engedd el!- a megszólított meghökkent.

- Honnan ismersz, halandó?

- Nem számít. Ő az én lányom. Nem viheted el, amíg élek.- vett egy kardot kezébe. Fumy csak vicsorgott.

- Ahogy akarod. Búcsúzz el az életedtől!- az első támadást még visszaverte, ám a második ellen tehetetlen volt. Holtan esett a földre, Mai keservesen sírt. Fumie végignézett a halottakon, és az égő falun.

- Remélem, most büszke vagy, Sayuri… - mondta gúnyosan, azzal karján a kislánnyal ismét eltűnt.