Kilencedik fejezet: A furcsa délelőtt.

Sesshoumaru csendben hallgatta a történteket. „Hát akkor ezért van az, hogy a falu lángolása sosem szűnik. Addig tart majd, míg Arisa meg nem nyugszik. Már értem. Ezért van mindig friss virág a síroknál. Sayuri... szenved az emlékektől, amíg a falu lángol, addig nem szabadulhat tőle. Fumie…”

- Sa…

- Nem Sesshoumaru, nem fogok könyörögni neki.- A szellem meglepetten nézett rá.

- Azt akartam mondani, hogyha képes lennél elpusztítani őt, akkor megszűnne a falu lángolása.

- Hogy? – nézett rá értetlenül. „Az nem lehetséges. Valamit tud, amit én nem. De mit?”- Ezt hogy érted, nagyuram?

- Arisa.

- Arisa? De hiszen ő… nem, képtelenség, hiszen nem öltem meg. A lelke nem táplálkozhat az irántam való gyűlöletből. De akkor… nem is miattam ég… úgy érted, hogy egy csapda… volt?- mondta és az utolsó szó előtt egy nagyot nyelt. Sessh finoman bólintott.

- Hallottam ezt a történetet, még nagyon régen… talán ismered a hanyou történetét.

- Sesshoumaru!- állt fel határozottan- nem vagyok hajlandó ismét meghallgatni azt a buta mesét! Nem és nem! Én nem vagyok hanyou, és nem is leszek! Inuyoukai vagyok, ahogy te is és Takeda- sama is!- közelhajolt, hogy a szemébe nézhessen, de most dühe miatt nem mélyedt el tekintetének mély tengerében. Dühös volt. – Érted? Nem- vagyok- hany… Sesshoumaru, menj el innen! Menj már! Tuszkolta ki az ablakon. Nincs időm, menj. - Belülről rázárta az ablakot. Sesshy értette a célzást, de szerette volna látni Sayu reakcióját, úgyhogy felült a fa ágára, mely éppen az ablak előtt állt. Látta, hogy egy férfi lép be. Körülnéz a szobában, Say pedig hevesen rázza a fejét, majd elmosolyodik a másik személy mondatára, aki átöleli, ő pedig becsukja a szemét. Egymásra mosolyognak, a fiú kilép, Sayuri még néz egy kicsit utána, majd kinyitja az ablakot. Sess belépett, és megvárta, hogy megmagyarázza a lány az eseményeket. Az csak nézett rá, mintha misem történt volna.

- Ő volt Hidetada. – Sess rádöbbent arra, amit az éjjel elfelejtett: Sayu még mindig más menyasszonya. „Én meg mit művelek itt? Ezek szerint még mindig tartja a kapcsolatot vele. Rám nincs szüksége. Miket beszélek, még elküldenie sem volt ideje. Ne áltasd magadat! ” Sess bólintott, majd az ajtó felé indult. Sayu csak nézte, nem avatkozott közbe.

- Sesshoumaru. Mit csinálsz?- az megtorpant.

- Hagyom, hogy boldog légy. – kilépett az ajtón. Sayuri nem akarta, hogy így legyen, de…

- Sayuri kedves. - szólalt meg ismét a fejében Naraku hangja. - Találkozzunk a tó partján, nagyon fontos lenne.

- Rendben. – felcsatolta kardját, és észrevette a kis takarót, amit Sessh- től kapott.  Annyira finom illata volt, nagyon szerette az a puha, hófehér pokrócot.

- Az idők folyamán kissé megkopott… ahogy az emlékeim is. – keserű vigyort erőltetett arcára és úgy döntött, hogy ismét magával viszi. De most a derekára kötötte, és elgondolkozott, hogy hogyan lehetett ez a vékonyka pléd a legfagyosabb időben is a hő forrása? Különös… miért nem vette eddig még észre? Kilépett az ajtaján, és hangokat hallott.

- Két hét múlva a kiszáradt tó partján.

- Igen. Akkor végre eldő… - Sayi előjött, és látta, hogy Sesshy és Hidetada beszélget. Értetlenül nézett rájuk. Már éppen szólásra nyitotta a száját, amikor berontott Ema és meglepő nyugalommal közölte, hogy egy halandó akar belépni.

- Ne aggódjon, csak egy kislány.

- Egy gyermek?- kérdezte Sayuri- Biztosan élelmet keres .- azzal elsétált a két rivális előtt. Azok álltak még egy kicsit, és halkan követték. Say meglátta a jövevényt, aki látszólag meg volt szeppenve. Leguggolt hozzá és elmosolyodott.

- Szia. Én Sayuri vagyok. Na és te?- A kislány feloldódott, úgy érezte, nem kell tartania tőle. Tetszett neki, hogy nem mogorva.

- Az én nevem Rin, és Sesshoumaru- sama- t keresem. Nem járt itt véletlenül? – Sayuri felállt a Rin név hallatán, és végignézett a halandón. „De hiszen ő még csak gyerek. Hogy lehetne… vagy… Naraku!!!” Ekkor hatalmas kacagásba kezdett. Rin egy kicsit megijedt, de nem ment el. „Jaj, Sayuri, te ostoba… ennyi eszed lehetett volna… ha jobban belegondolok, az emlékeim már régen visszatértek, pedig azt ígérte, hogy nem. Érdekes, ahogy egyre jobban megszerettem, minden… újra az enyém… minden emlék…”

- Persze, Rin, itt van. Gyere, megmutatom, hol. – kezét nyújtotta neki, de ő csak nézte. „Sesshoumaru- sama azt mondta, hogy vigyázzak magamra, de ez a néni annyira kedves…” Ránézett, és látta, hogy az mosolyog. A szemében nem tükröződött rossz szándék, annyira tiszta volt, hogy a kislánynak minden kételye elszállt. Viszonozta a gesztust, és megfogta Say kezét, aki bevezette a palotába. Látta a két meglepett személyt, akiknek természetesen más- más gondolatai voltak. A jegyese ezt gondolta „Sayuri, ez egy halandó… na és az én édesanyám mi volt? Annyira szép, és annyira kedves. Más, mint a többi szellem. Azt hiszem, igazán szeretem őt, nem hagyom, hogy ez a youkai elvegye tőlem.” Sess pedig így vélekedett. „Rin. Most biztosan ide fog rohanni hozzám. De nem kell szégyellnem, hogy velem utazik. De Sayuri… annyira barátságos vele. A két lány, akit szeretek. Na persze mindkettőt másképpen. Harcolni fogok azért, hogy ez mindig így maradjon.” Sayu nem is sejtette, hogy most mire gondolnak a többiek, csak nézte őket. A kislány akkor vette észre Sess- t, rohant is hozzá, csillogó szemekkel nézett rá.

- Sesshoumaru- sama! Azt mondtad, hogy visszaérsz napfelkelte előtt. Már megijedtem, hogy valami történt. Ah és Un valami különöset érzett. Én meg… Sayuri érzékelte, hogy ez kínos egy kissé Hidetada előtt Sesshy- nek, úgyhogy Rin- hez fordult.

- Mondd csak, nem vagy éhes? Kerítünk neked valami finom ételt. Gondolom, hogy régen nem ettél emberi étkeket.

- De neked honnan van?- érdeklődött Hidetada.

- Az az én titkom. – Mondta sejtelmesen, és Sess- re kacsintott, miközben megfogta a kislány kezét, aki boldogan követte őt a konyhába.

- És mondd csak, mit szeretnél enni? Kérj bármit, Rin.

- Bármit?- csillant fel a szeme.

- Bármit, amit csak szeretnél!- mosolygott rá vissza.

- Akkor esetleg lehetne… rizsgombócot is hallal?- Sayu komolyan nézett. Megrovó tekintettel.

- Rin…na és a… desszert?- Amikor megenyhült az arca, annyira bugyután nézett ki, hogy Rin elnevette magát. – Kinevetsz? Most kapsz!

- Ááá- nevetett, és sikított a lány, mikor Sayuri üldözni kezdte. A többiek is meghallották, és amikor a konyhába értek, furcsa látvány fogadta őket. Mindkét leányzó kacagott, és a kisebbik fél össze- vissza csikizte a nevetéstől szakadó Say-t.

- Ne…elég, Rin…győztél…- ekkor a kislány abbahagyta, és észrevette a bámészkodókat. Meghuzigálta a még mindig kacarászó és elterült „vesztes” kimonóját.

- Hm? Mi az?- felnézett, és ő is észrevette őket. Komoly tekintetét nem bírta tovább megőrizni, mikor meglátta Sesshoumaru- t. Nem tudta, hogy most szánja- e őt, vagy tetszik- e neki ez az esemény. Megint hangot adott jókedvének, amikor Sess felé lépett.

- Segíthetek, vagy még szeretnél ott feküdni?- szólt a „nem mintha érdekelne” hangján, amit nem igazán díjazott a megszólított.

- Ó, nem, köszönöm,  jól elvagyunk itt. Ugye, Rin?

- Igen, Sayuri- sama.

- Nagyszerű. Akkor ti csak menjetek, és beszélgessetek, mi addig megvacsorázunk.

- Igen, kedvesem. Gyere, Sesshoumaru- sama, körbevezetlek. – bár ismerte a járást, tudta, hogy Say nem akarja, hogy ott legyenek. Kilépett, majd egy utolsó pillantást vetett a két, immár ülő leányra.

- Na, Rin, együnk valamit. Akkor elkészítem a rizsgombócaidat, de csak ha itt maradsz velem beszélgetni. - kacsintott rá, erre ő is elmosolyodott.

- Na, nem, Sayuri kisasszony! Azonnal elhagyja a konyhát, nem engedem, hogy ön főzzön. – szólt Ema, aki szintén végignézte a jelenetet.

- Mert mindig van, akinek engedelmeskednem kell. – Filozofált tragikus hangon, sejtelmes sóhajjal.

- Enyje, te lány! Mars ki innen!- vette elő fenyegetően a seprűt, amitől csak még jobb hangulat támadt.

- Rin, rohanj, ezt nem ússzuk meg!- ragadta meg a kezét, futottak egy-két kört az asztal körül, majd így szólt Say.

- Rin katona, azonnal visszavonulunk. Értette?

- Igenis!- húzta ki magát, és ismét elrohantak, el a szakácsnő előtt, el Hidetada és Sess előtt, ki a kertbe és ott ledőltek a puha pázsitra. Fetrengtek a hahotázástól, és nem tudták abbahagyni. Felnéztek az égre. Akkor az idősebbik így szólt.

- Szeretném, ha maradnátok pár napra.- a leány felé fordult.

- Biztosan? Szabad? És Sesshoumaru- sama megengedi?

- Őt csak bízd rám…- nézett rejtélyesen a Napra, és érezte: életében nem futott ilyen jót, újra gyereknek érezte magát. Azt tapasztalta meg ismét, mit oly régen elfelejtett. Az önfeledt boldogságot.

- És kérlek… szólíts Sayuri- nak… vagy Sayu- nak, ahogy tetszik.

- Tényleg, Sayu? Komolyan?- újra ránézett, majd vissza az égitestre.

- Igen. Biztosan.

Remélem, tetszett, kérlek írj véleményt!^.^