Tizedik fejezet: Vége?

- Sesshoumaru! Komolyan megengeded? Itt maradtok? Jaj, de jó!- ugrott Sess nyakába Sayu, annyira boldog volt. Egyszerűen nem tudott uralkodni magán.

- Sa… bocsánat, zavarok?- lépett be igen csak meglepetten Hidetada, miután végignézte a jelenetet. Sayuri grimaszolva, de elengedte Sessh- t.

- Hová gondolsz? Csupán annyira örülök, hogy Sesshoumaru- sama itt marad a palotában.

- Itt marad? Ez nagyon érdekes. Igazán örülök. - mondta a lehető legunottabb hangján, de mindenki tudta, hogy majd’ felrobban a dühtől.  A mi kedvenc youkainkat ez némiképpen jókedvre derítette.

- Sayuri, megmutatnád, hogy van a szobám?- szólt a lányhoz, aki boldogan bólintott, és szokásszerűen megfogta a kezét. Sess, bár örült, nem akarta nagyon kellemetlen helyzetbe hozni a fiút, aki még mindig Say jegyese. Ahogy ez a jelenet zajlott, vágni lehetett a feszültséget. Ezt diplomatikusan az egyetlen hölgy szüntette meg kissé, mikor egy kis köhintés kíséretében elengedte Sesshy kezét, és az ajtó felé mutatva kissé meghajolt.

- Erre parancsoljon Sesshoumaru- sama!- a szellem elsétált előtte. A hanyou- t pedig igencsak zavarta, hogy ők ketten ”hát szóval hogy együtt, felügyelet nélkül… kizárt. Veled megyek, kedvesem.”

- Öh… kedvesem. - a megszólított megtorpant, majd visszanézett a legtisztább tekintetével.

- Igen, édesem?- jelezve ezzel a férfinak, hogy sosem szólították még így egymást. Ez a youkai- nak is feltűnt, aki igencsak szórakoztatónak találta a lány hangsúlyát.

- Azt hiszem, veletek megyek, ellenőrzöm, hogy minden megfelel-e kedves vendégünknek.- „Már csak ez hiányzott. Pedig végre kettesben lehettünk volna Sesshoumaru- val. Most már mindegy… te jó ég, még csak 5 órája találkozott Fumei- val? Szalad az idő... Idő? Te jó ég, Naraku…”

- Nekem jobb ötletem van. Ti megnézitek a szobát, én meg sétálok egyet. Sziasztok!- hadarta el, és már rohant is ki, de Sess elkapta a kezét, ismét összetalálkozott a tekintetük. A lány egy ideig nézte, megrázta a fejét és így szólt:

- Igen, nagyuram?

- Ezt ne hagyd itt!- nyújtotta át neki a kardot, amit Say előbb a törölközőkre tett vissza. Sayu elmosolyodott.

- Arigatou, Sesshoumaru- sama!- ismét futott, de már senki sem gátolta meg. Egy lány rohant keresztül az erdőn. Sebesen dobogott a szíve. Csak futott és futott. Nem kiáltott, csak a fák suhogását lehetett hallani, ahogy átszalad köztük. Mikor odaért az ösvényre így szólt.

- Narakuuuuuuuuuuuuu!- az említett megjelent. Olyan volt, mint mindig. Hideg és behízelgő. Sayuri utálta, vagyis inkább utálni akarta. Nem volt rá képes, volt benne valami, ami érdekelte. Nem tudta pontosan, hogy mi, de kíváncsi volt. Talán a ravaszsága, talán az ereje… utálta, de mégsem. Ki érti ezt? Mert ő biztosan nem.

- Késtél, hercegnőm. Merre járt a kedvenc szolgám?- „Hát, biztos nem ezért kedvele… micsoda? Nem, csak nyelvbotlás.”

- Nem tartozik rád. Amúgy Sesshoumaru- val voltam… és Rin- nel. Naraku, le vagyok nyűgözve. - mondta egy csepp elismeréssel és gúnnyal, szánalommal és haraggal vegyítve. Ezt még egy kicsit meg is lepte a mi kedvenc félszellemünket, természetes nem nagyon. De ez most komolyan dicséret volt? Fura ez a lány.

- Örülök, Sayuri. Hamar rájöttél. De ettől függetlenül szükségem van a lányra.

- De miért? Minek egy ekkora erejű lénynek egy egyszerű, halandó kislány? Csak nem Sesshoumaru ellen kell?- kérdezte, mikor leült a fa tövébe. „Mintha évezredek óta ismerne, annyira közvetlen velem. Vajon megőrült?- gondolta Naraku.”

- Valóban ellene kell, de a te feladatod elhozni. Nem több, nem kevesebb.

- De már nem fáj emlékeznem. - állt fel és nézett a félszellem szemébe- Úgyhogy akár a megállapodást semmisnek is tekinthetjük, nem?

- Nem éppen. Sajnos az üzlet az üzlet. Nem tudsz semmit felajánlani. - Sayuri és Naraku tartották a szemkontaktust. Say elmosolyodott.

- Hogy van Hana? Kiheverte a megpróbáltatást?- szólt hirtelen. A hanyou természetességgel válaszolt.

- Igen. Bevallom, nagyszerű terv volt. Ha nem tudnám, azt hihetném, hogy a részem vagy.

- Jaj, Naraku, ne hízelegj. Megállapodtunk. Visszakaptad, most… én kívánok.

- Kivéve a szabadságot.

- Igen, tudom. Ezért kérem, hogy hadd sebezzem meg Sesshoumaru- t.- A félszellemnek tátva maradt a szája. Persze, a megállapodás.

Akkor rendben, de meg kell ígérned valamit. Nem ölök meg embereket, sem családtagokat. Sem Őt. - Visszatért a megbízó vigyora.

- Azt hittem, már gyűlölöd. Azt, aki átvert téged, Sesshoumaru- t.

- Attól, hogy nem szeretem többé, még nem áll szándékomban megölni. Nem lennék rá képes.

- De az emlékeid nélkül igen.

- Nem, ezt nem kérheted tőlem. Ha megteszed, minden Sesshoumaru- s emlékem nélkül újra az enyém lesz, és szabad leszek.

- Hm… sokat kérsz… de rendben. Sem embereket, sem a szeretteidet- itt elmosolyodott- sem azt, aki miatt velem szövetkezel nem kell megölnöd. Áll az alku, kedves Sayuri?

- Rendben, de van még egy dolog. Áruld el a nevedet.

- Szólíts Naraku- nak.

- Sayuri. Eddig sem hittem, hogy ostoba vagy… rendben, d…

- Nem, nem halálos seb. Sem maradandó károsodás. Egyetlen csepp vérénél több nem hullhat.

- De akkor nem fog meghalni. - A leány ismét közel lépett, és a fülébe súgta.

- Nem csak a test képes elpusztulni. Mindazonáltal nem akarok neki nagy szenvedést okozni.

- És ezt hogy fogod csinálni? Jobb lenne, ha testét ölnéd meg, nem?

- De, igaz. Akkor kérem a Tensaigát.

- Ingyen? Ugyan, ennyire ismerhetnél. Kérek valamit érte.

- Na és mit?- kérdezte gyanakodva.

- Sayuri, itt vagy?- lépett ki a fák közül Rin. Meglátta Naraku- t, és hátrálni kezdett. Nem értette, mit keres ott Say. – Sessh…- fogta be a kislány száját Sayuri.

- Csssssss.... Nyugodj meg, nincs semmi baj, itt vagyok és megvédelek. Ne félj. Bízz bennem.

- Nem!- tépte le meglepő erővel Sayu kezét a szájáról, mikor Naraku odalépett.

- Rin, gyere!

- Neeeeeeeeeeem! Sesshoumaru nagyúr!!!!!!!- akkor a hanyou a kezét a jól ismert módon a fejére próbálta tenni, de Sayu eléállt.

- Nem.

- Mit nem? Állj félre!- Mondta meglepően ingerült hangon.

- Nem bánthatod. Nagyon szeretem ezt a kislányt. Nem és kész.

- Bátor vagy. Bátor de balga. És a balgáknak egy a sorsuk... Valahogy így hangzottak ez egykoron erős youkai szavai. Sayuri…

- Sayuri?- lépett elő Sesshoumaru is. Meglátta a félszellemet, és a Toukijin után nyúlt.

- Nem szükséges, már megyek is. Sayuri… ne hidd, hogy még egyszer megúszod. Ne merj ellenszegülni többé. Hozzám tartozol. - Azzal elment. Sesshy meg akarta állítani a zaklatott lányt, de az távolságtartóan felemelte a kezét.

- Most… ne… sajnálom. Csak szeretnék egy kicsit egyedül lenni.- Eltűnt a fák sűrűjében. „Szép volt, most mindent leleplezett ez a… szavakat sem találok. Ááááá… most Rin elmesél mindent. És Sesshoumaru… azt hiszem, mindennek vége. Mi volt vele a célja? Azt hittem, azt akarja, hogy vigyem le neki a kislányt, és ez csak azzal lehetséges, ha Sesshoumaru- t átverem.” Leült a fa alá, és gondolkozott. A cseresznyefa virágai a szélben keringtek, az egyik hősnőnk lábára hullott. Ekkor megjelent Sessh, és Sayu is felállt.

- Sess… nem tudta befejezni, mert volt jegyese se szó, se beszéd magához ölelte. Ő habozott, majd ő is megölelte. Így álltak a szirmok viharában, Sayu szemében pedig könnyek gyűltek és hullottak le. Félt attól, ami ezután jön. Lesz- e még folytatás? Az nem lehet, hogy mindennek… vége.