20. fejezet: Még mindig él?

A Nap megvilágította a hegy alját, de még mindig nem emelkedett ki mögüle teljesen. „Még mindig az árnyékban élek, az ő árnyékában… de az én napom is felvirrad, megbosszulom…” A szél belekapott a hajába, ő pedig hátat fordított a Napnak, hiszen a szellő ismerős illatot hozott…
- Katsumi-sama, azt hittem, hogy Akirával…
- Arról az ostobáról lehet, hogy le kell mondanunk. – mondta idegesen.
- Mi bántja kisasszony? – a megszólított megrázta a fejét, majd lehuppant a harmatos fűbe.
- Pont neked kellene elmondanom?
- Nem, nem kell. Csak gondoltam jól esne, ha valaki meghallgatná. De ha nem, hát nem. – azzal elindult, szép lassan, talán azért, hogy idegesítse a lányt.
- Várj! – ragadta meg ruhájának alját. – Dayuról van szó. – mélyet sóhajtott, a másik pedig leült mellé.
- Mi történt?
- Semmi, csak… már nem vagyok benne biztos, hogy ugyanúgy érez, ahogy én.
- De még mindig szereti, nem?
- Hát persze! De… mostanság… jó, tudom, hogy háború van, és ha valamit tervezhet, akkor boldog igazán és én azt az örömet nem pótolhatom, de…
- De mi? – szomorú szemekkel ránézett.
- Gaho, talán én annyira csúnya vagyok? – a macskaszellem megrázta a fejét.
- Természetesen nem.
- Talán buta?
- Egyáltalán nem. Bevallom, hogy ön az egyik legokosabb lény, akivel valaha is találkoztam.
- Akkor miért? Miért érdekli jobban az a halandó, mint én?
- Saekora céloz? – húzta fel szemöldökét.
- Persze, hogy rá! Állandóan csak róla beszél, pedig alig ismeri…
- Lehet, hogy épp ez az oka, nem? A titokzatosság. – nézett maga elé Gaho. – Semmit nem tudunk sem róla, sem a múltjáról… semmit. Csak érezzük, hogy különleges.
- Ugyan Gaho, már te is kezded? Komolyan kezdem azt hinni, hogy az a lány a megtestesült tökéletesség a férfiak számára. Az a kis csitri! Pedig még csak tizenöt éves… és ember. Nem értem!
- Hát én magam sem… - egymásra néztek, majd szinte egyszerre sóhajtottak, ezen pedig elnevették magukat. – Veszekedett vele, igaz? – váltott hangnemet.
- Dayuval? Igen… ezeket mind a fejéhez vágtam. Nem akartam megbántani, de úgy érzem, hogy kezd megváltozni.
- Hogy érti? Mindig is ilyen kegyetlen és gátlástalan volt… már bocsánat. Éppen ezért lett Észak vezére, és nemsoká ő lesz egész Japán ura.
- Ugyan… te nem ismerted régen. Kedves, visszahúzódó fiú volt. Pár éve még alig tudtam kicsalni a szobájából… pár akkor még a tervrajzait is otthagyta, akkor még értem neki annyit, mint egy pár rizspapír.
- Biztos vagyok benne, hogy most is bármit feláldozna magáért.
- Majd meglátjuk. – egy erőtlen mosolyt küldött Gaho felé, és lehunyta a szemét, a fejében máris egy újabb terv kelt életre. „A bábuk a helyükön. Itt az ideje megtenni az első lépést.”

*

Csak néztem magam elé, a testem teljesen lebénult, nem tudtam mozogni… néztem, de nem láttam, mintha nem is lettem volna ott… de sajnos mégis. „Ébresztő, ébresztő…” Mondogattam magamnak, de egy cseppet sem használt. Ott ültem magatehetetlenül és úgy vettem észre, hogy Dayu nagyon is élvezte a helyzetet. Hogy honnan tudom? Szép lassan elkezdtem látni… az arcát, azt, ahogy néz… kezdtem érezni, ahogy megérint…
- Ne merészeld! – tértem észhez. Dayu elhajolt tőlem és az arcát masszírozta, ugyanis az első cselekedetem az volt, hogy egy szép nagy pofont kevertem le neki. Valóban ez lett volna az észhez térés? Megütni azt, aki bármelyik pillanatban megölhet? – Hogy próbálkozhatsz éppen nálam, amikor te tetted tönkre az életemet?!
- Akár hiszed, akár nem, többet segítettem neked, mint ártottam.
- Hogy mondhatsz ilyet? – kiáltottam rá.
- Könnyedén, hiszen igaz. Gondolj csak bele… ha én nem érdeklődöm irántad, már rég halott lennél, vagy egy jelentéktelen ágyas. Ha én nem vagyok, a szüleid még mindig a földeken robotolnának. – pattant fel.
- Miről beszélsz? – néztem rá értetlenül.
- Mit gondolsz, hogyan jutottak menedékbe? Én magam engedtem el őket, hogy neked segítsek te ostoba! Tudtam, hogy szükséged van rájuk.
- Miért tetted ezt? – kérdeztem hidegen. Ezt a hangszínt pár nap alatt megtanultam a sok különböző nemestől, akikkel találkoztam.
- Mert nem azt akarom, hogy az ágyasom légy. Több van benned… nemcsak egyszerűen szép vagy, hanem okos is… veled tudok beszélni, és a szíved… olyan hatalmas szíved van…
- Ne hízelegj nekem, te is tudod, hogy ez mind nem igaz. – visszahúztam a vállamra yukatámat, jelezve, hogy nem adom meg ilyen könnyen magamat.
- De igaz. Mondd csak, miért nem vagy képes utálni engem? – nézett rám ravaszul. A szívem nagyot dobbant. „Mi? Tudja?”
- Honnan veszed? Gyűlöllek… - sziszegtem, de a hangomtól még én magam is megrémültem… nyers és rideg volt. Dayu lehajolt hozzám, hogy az arcunk egy szintben lehessen, kezeivel megtámasztotta a fejemet és nézett… csak nézett azokkal a gyönyörű, zöld szemeivel…
- Akkor miért sugall mást a szemed? – majd hátat fordított. – Az a lény, akinek minden az arcára van írva hamar elveszik. Ne mutasd az érzelmeidet, sem a félelmeidet. Nem bízhatsz meg senkiben.
- Köszönöm a tanácsot. Most már elmehetek? – felkeltem és az ajtó felé indultam.
- Hát hogyne. – elhúztam az ajtót, de ő a kezem után kapott és magához húzott… nem tudtam ellenállni, túl erős volt… megcsókolt… megint. Nem tudtam lehunyni a szemeimet, csak néztem rá értetlenül. Mikor kinyitotta a szemét és rám nézett, mosolyogva elengedett. – Saeko, nincs menekvés, hozzám tartozol. Pontosan ilyen lány kell nekem… te lehetsz Japán úrnője… gondolkozz el rajta. – Lépteket hallottunk és nemsoká megjelent egy ismerős arc. – Kísérd a fürdőbe, utána varázsolj belőle hercegnőt. – a szolgáló biccentett, majd elindult. Értetlenül néztem ellenségemre, sok volt ez nekem egyszerre… Dayu mosolyogva elhaladt mellettem… Gyorsan megráztam a fejemet, hogy elfelejtsem… de nem sikerült. Utáltam azt, hogy ilyen… ilyen kegyetlen és szívtelen… Nem tudtam szabadulni tőle, és ez már szinte megőrjített. Ám engedelmesen követtem a szolgálót a jól ismert O-furo felé, és reménykedtem benne, hogy ismét olyat tanít nekem, amit életem végéig nem feledhetek el. Nem tudtam a nevét, csak annyit tudtam, hogy ő Chiyeko utódja, de reményeim szerint még mindig ő felelt a hajamért is.

*

Izumo vett egy mély levegőt és illedelmesen tudtára adta Inu no Taishonak, hogy itt van.
- Gyere be. – a lány engedelmeskedett.
- A fürdő készen áll, uram. – szólt csendesen.
- Köszönöm. Seiya, szerintem pihenj le, nehéz éjszakán lehetsz túl.
- Ugyan már, egy szellemnek nem kell annyit aludnia, mint egy embernek, ezt te is tudod. – nézett rá unottan. – Inkább megnézem, hogy megérkezett-e Eisaku. – Youkai-sama lehunyta a szemét.
- Nem érzem a szagát…
- Én sem. – sóhajtott a nő. – De él, biztosan tudom. – egy bizakodó mosolyt küldött szerelme felé. – Most pedig menj. – megszorította a kezét, Izumo pedig elkapta a fejét, nem akarta őket megzavarni.
- Indulhatunk. – adta ki az utasítást, majd Izumoval együtt elindult. Seiya pedig elindult a kert irányába, hisz tudta: ha Eisaku életben van, akkor arról fog megérkezni, nem a bejárat felől. „Túl jól ismerlek, Eisaku…”

*

Kissé nyugtalanul, mégis izgatottan léptem be fürdőbe. A lány, aki kísért meghajolt, majd kilépett.
- Várj! – kiáltottam utána, ő pedig rám nézett.
- Igen? Óhajt valamit, Saeko-sama?
- Bizony. Azt szeretném, ha megint te gondoskodnál a hajviseletemről. – láttam, ahogy felcsillan a szeme, majd elpirul kissé.
- Az… az úrnőnek is tetszett?
- Természetesen. Csak azt sajnálom, hogy már vége. – Ő a hajamról beszélt, én pedig a beszélgetésünkről. Úgy néztem erre a lányra, mint egy mesterre, akinek isszák minden szavát, vágynak a tudásra, amit tőle kapnak. Ilyen volt nekem ő. – vidáman biccentett, majd letette az illatszereket és kilépett. Mélyet sóhajtottam, majd körülnéztem… ki tudja, talán a múlt eseményei elevenedtek meg előttem, de határozottan rossz előérzetem támadt. Igen, talán a sok esemény miatt képzeltem azt is, hogy valaki mindig engem figyel…

*

Dayu mosolyogva ült a szobájában, mikor kopogást hallott. Felpattant a helyéről, majd azonnal kinyitotta az ajtót.
- Asahi, már vártalak. Minden terv szerint ment? – a szolgáló biccentett.
- Dayu-sama, mindenkinek szóltam a palotában az eljegyzésről, természetesen szigorúan bizalmasan, ahogy kívánta. Ha jól láttam, már páran távoztak is, az egyikük Nyugat felé indult.
- Remek, csodálatos. Jól van, szép munka. – vigyorodott el.
- Köszönöm, Uram.
- Most pedig következzék a terv második része. Mindent tudni akarok.
- Igen, de… nem lenne egyszerűbb megkérnie Katsumi-samát, hogy mondja meg a gondolatait?
- Nem, nem lenne. – ült vissza a helyére. – Talán már tudod, hogy nem igazán bízom az emberekben. Te időtlen idők óta szolgálsz itt, amikor először léptem be a palotába talán öt éves lehettél, de máris segítettél, itt dolgoztál.
- A szüleim eladtak a palotának, nem volt más választásom. – kicsit elszomorodott, majd folytatta. – De nem hibáztatom őket, azt tették, amit tenniük kellett.
- Most elmondok neked egy titkot. Ugye elég sok dolgozol egész nap, hajnaltól estig? De ha jól tudom, alig kapsz érte élelmet.
- Igen uram, valóban nem sokat, de nem panaszkodhatom.
- Ahogy leigáztam Nyugatot, azonnal szabadon bocsátom az egész birodalomban az összes szolgát és szolgálót.
- Hogyan? – kapta fel a fejét. - De… akkor önnél sem marad senki, uram!
- Nem azt mondtam, hogy kötelezővé teszem. Aki akar, elmehet, utána pedig hirtelen nagy szüksége lesz mindenkinek rájuk… rátok. A vezérek nagy többsége még a szakét sem képes egyedül kiönteni. – a lány nevetni kezdett. – Gondolj bele… ha nagyobb a szükség, kevesebb az ember, akkor sokkal többre fognak titeket becsülni, nemde? Nemcsak emberileg… többet fognak fizetni a szolgálataitokért is.
- Valóban! – derült fel az arca. – Dayu-sama, ön annyira bámulatos! Ez mikor találta ki? Egyáltalán hogyan?
- Ez nem igazán számít. Hidd el, pontosan tudom, hogy mit kell tennem, de neked kérdések nélkül teljesíteni kell a parancsaimat. Megértetted? - a szolgáló mosolyogva bólintott.
- Igen, uram.
- Távozhatsz. – és ő így is tett, Dayu pedig hátradőlt. A szemei előtt minduntalan egy kép lebegett, ami nem hagyta nyugodni. „Még mindig él?” Egy arc… aranyló szemek, amiben harag tükröződik… benne a bosszú vágya érte égett.

*

Gyorsan ledobtam a ruháimat, majd belecsobbantam a vízbe. Kissé hűvös volt az idő így napkelte táján, de nem panaszkodhattam. Befogtam az orromat és elmerültem a vízben. Mint a villámcsapás hasított belém egy gondolat, villant fel egy kép… ezüstös, hosszú haj, védelmező karok, boldog mosoly… amit nem láthatok soha többé… soha… Kinyitottam a számat… fogalmam sincs, hogy miért. Talán kiáltani akartam… az eredmény az lett, hogy a víz, mint hatalmas áradat zúdult le a torkomon… nem kaptam levegőt, kétségbeesetten kapálózni kezdtem… végül felegyenesedtem a derékig érő vízben, csuromvizes hajam egészen rám tapadt, én pedig erősen köhögtem… undorodtam magamtól, hogy nem tettem semmit… hittem abban, hogy túlélheti… miért is nem maradtam mellette az utolsó pillanatig? Miért nem haltam meg… vele? Forró könnyzuhatag csordult ki a szememből, alig tudtam levegőhöz jutni, végig köhögtem… aztán ismét egy kép… csak sírni tudtam… az első találkozásunk… Ezután ahogy csak tudtam, dörzsölni kezdtem a számat… megpróbáltam lemosni magamról a bűntudatot, amit éreztem… engedtem annak, hogy megcsókoljon, aki elvette tőlem őt. Most éreztem először ekkora dühöt. Kihasználta a gyengeségem és a tehetetlenségemet, és ráadásul azt is elérte, hogy vonzódjak hozzá… fogalmam sem volt, hogyan… de elérte… Keservesen sírtam, mérgemben ordítottam volna… ökölbe szorítottam a kezemet, a körmeimet tenyerembe véstem.
- Ezt megkeserülöd… alávaló! – sziszegtem, majd az ablak felé néztem könnyes szemekkel. –Miért nem vagy velem? Miért kellett meghalnod? Youkai-sama…
- Igen? – a lélegzetem elakadt, a szívem pedig nagyot dobbant… ismerős hang. Nagyon is ismerős… Balra fordítottam a fejemet és nem hittem el, hogy őt látom… egy gondolat suhant át rajtam, mint egy lágy, hívogató szellő, ami az egész testemet erővel töltötte el. „Youkai-sama… még mindig élsz…”

Folytatása következik!