4. fejezet: Jaken küldetése.

Natsu olyan gyorsan futott, mint még soha életében. Egymás után kapkodta a lábait remélve, hogy Sessh- nek eszébe sem jut utána menni. De tévedett, hisz a szellem hamar utolérte és megállította. Ő mindenképpen tovább akart menni, ezért kikerülte a démont, de az megragadta a karját, ettől a lány nem tudott megmozdulni. Nem azért, mert fájt neki, hanem nem tudta felfogni a helyzetet, teljesen megdermedt. Megfordult és Sesshou szemébe nézett. Az elengedte a vállát és az arcát fürkészte, majd hirtelen hozzáért.

-          Mit művelsz?

-          A seb… még nem gyógyult be teljesen. – felelte egyszerűen, mintha ez egy mindennapos jelentet lett volna…

-          Nem is fog egy darabig… én nem vagyok youkai… sajnos.

-          Sajnálod? Miért?

-          Mert akkor most el tudnék menni… és ebben a világban élhetnék… hallottad, amit az előbb mondtam? – Kérdezte pironkodva, eközben Sesshy keze még mindig az arcán pihent. Csak bólintott egyet.

-          Igen.

-          Bocsáss meg… nem akartam…

-          Hogy tudjam? Nem számít, ugyanis nem foglalkozom ezzel az üggyel többe. – elindult a tábor irányába. – Gyere.

-          Igen… megyek már. – csendesen ballagott utána mélyen gondolataiba merülten. „Ennyire szerencsétlen is csak én lehetek…” Mikor visszaértek a lány ledőlt a földre. A hó újra hullani kezdett, Natsu pedig végül megkérdezte:

-          Sesshoumaru –sama? Mondd csak, te sosem alszol?

-          Miért érdekel? Talán azt szeretnéd, hogy nyugodtan beszélhess hozzám? – mondta némi gúnnyal a hangjában.

-          Csak kíváncsi vagyok.

-          Nem, mert sosem tudhatom, hogy nem kerül-e sor egy újabb csatára, mindig ébernek kell lennem.

-          Értem… én sem alszom…

-          Dehogynem… most sem vagy ébren.

-          Ez igaz. Majd én őrködöm, te nyugodtan pihenhetsz.

-          És miért bízzak benned? – kérdezte bizalmatlanul.

-          Miért ne? – mosolyodott el. – Nem áll szándékomban ártani neked. Jó éjszakát, Sesshoumaru nagyúr. – a démon lassan lehunyta szemeit, de közben éberen figyelte a lány minden mozdulatát. Pontosan tudta, hogy hol van, s mit tesz éppen… a hallására hagyatkozott. Teltek a percek, az órák és álom szép lassan Sessh szemére szállt…

Esik a hó… sétál… nem, van egy kijelölt iránya… egy hely, ahova el szeretne jutni… végül érzi, hogy közeledik… egy nála idősebb szellem áll háttal neki… vérzik… erősen… vörösre festi a havat… beszél hozzá… nem tetszik, amit mond… Tetsusaiga… megvédeni… meg kell védenie … nem akarja… de muszáj, hogy történjen valami… meg akarja támadni… az elfut… a hódítás útja… Inu Taisho… Tetsusaiga…A lény hirtelen hátrafordul… szemben áll vele… egy suhintás… vörös foltok… megfordul vele a föld… minden elsötétül…

Sesshoumaru- nak kipattantak a szemei. Felült és körülpillantott, minden egyes árnyékban ártó lényeket keresett. Az egyik bokor hirtelen megmozdult, erre ő egy energiaostort küldött felé. Egy halk puffanás hallatszott majd nemsoká egy törékeny alak körvonalai rajzolódtak ki. Hirtelen megérezte a vérének szagát…

-          Natsumi.

-          Igen… mondd csak, most mit tettem, hogy meg kellett sebesítened? – kérdezte halkan.

-          Elhagytad a tábort. – válaszolta, de ő is tudta, nem ez az igazi ok.

-          Hogy egyszerűbben el tudjunk indulni reggel… összekészítettem mindent. Hoztam vizet is.

-          És hol van? – nézett végig a halandón, akinél egyetlen kulacs sem volt.

-          Ha nem sérültem volna meg, akkor itt lenne. Mindjárt megmutatom.

-          Maradj itt, majd én érte megyek. Te ülj le.

-          De… - a szokásos szigorú tekintet. – Igenis… köszönöm, Sesshoumaru- sama. – nemsokára visszatért kezében a vízzel teli edénnyel. Natsu mellé és felhajtotta hölgy ruhájának ujját. – Mit művelsz Sesshoumaru nagyúr? – suttogta pirosas arccal. A démon folytatta, amit elkezdett. Egy kőre fektette a sebesült kezet majd vizet öntött rá, Natsy értetlenül nézte. „Milyen kedves tőle… igen… ő nagyon is kedves.” Mire észbekapott már egy hófehér kötés volt a karján, amire Sessh visszahúzta a ruhaujjat.

-          Tessék.

-          Domo Arigatou! – az csak biccentett egyet és elfordult. –Idegesnek tűnsz. – állapította meg. Erre Sess felkapta a fejét.

-          Törődj a magad dolgával!

-          De te is törődtél velem! – mondta büszkén mutogatva vöröslő pizsamáját.

-          Ezt meg hogy érted? – megmutatta a kötést.

-          Mi ez, ha nem figyelmesség a részedről?

-          Csupán nem akartam az adósod maradni. Te nem tudsz úgysem megsebezni, mert gyenge vagy… így kárpótoltalak. Ennyi, semmi más oka nincs. Azt ne hidd, hogy érdekel egy olyan szánalmas emberi sors, mint amilyen a tiéd! – szólt ingerülten.

-          Valami bánt téged. – szólt végül, mintha meg sem hallotta volna a sértő szavakat.

-          Nem is fogtad fel, amit mondtam?

-          De igen… csak nem akartam figyelembe venni a szavaidat!

-          Ne feledd el, hogy hol a helyed! – kiáltott rá, de Jaken még mindig csendesen szuszogott, nem zavarta a kiabálás.

-          Mintha tudnám… - erre Sessh egy kicsit meglepődött. – Tudod… sosem találtam meg a helyemet a világban… aztán végül az egyik álmom valóra vált. – mindketten tudták, mi ez az álom… vagy inkább ki. A tűz halványan pislákolt, mindketten azt nézték… hirtelen Natsumi elfordult és akkor vette észre, hogy a youkai valójában nem a tüzet figyelte… a tekintetük hirtelen összefonódott… nem tudott elszakadni tőle, mintha még mindig a lángokat látta volna, de most teljesen elmerült bennük. A szellem nem fordult el tőle, de volt a tekintetében valami ravaszság, amit hősnőnk nem tudott megmagyarázni. Végül megrázta a fejét és folytatta. – És most nem vagyok benne biztos, hogy melyik is az igazi világ… mindenhova köt valami… de mindegyik üres számomra… egyikbe sem illek igazán…

-          Natsumi… - szólt a férfi, de ő nem nézett rá. Nem mert…

-          De jobb is így…

-          Most menj. – szólalt meg a másik és előrántotta a Toukijin- t. – Jaken! – a kis lény felébredt a hangra (végre).

-          Igen, mi történt Sesshoumaru nagyúr?

-          Hol van?

-          Ki?

-          Rin.

-          Mizuki- samára bíztam, még tegnap… miért?- felelt a gnóm.

-          Rin? Mizuki? – értetlenkedett a leányzó.

-          Natsu, nem jöhetsz ide egy ideig… majd érted megyek.

-          Hogy? Mi? Hogyan? Mikor? Miért? – szakadtak ki belőle a kérdések.

-          Nincs sem időm sem kedvem magyarázkodni… különben is túl sokat kérdezel.

-          Igen?

-          Menj!

-          Vigyázz magadra. – suttogta, majd eltűnt Sesshy látókörén kívülre.

-          Jaken, ha bármi baja lesz…

-          Rin jó helyen van nagyuram…

-          Félreértettél. Te követed Natsumi- t és megvéded… világos? Rin pedig itt van a közelben. Tudod, mi a dolgod, indulj. – csengett parancsolóan hangja. – És… ne tudjon rólad… legalábbis arról, hogy én küldtelek.

-          Hai, Sesshoumaru- sama! – gyorsan kapkodta lábait, s halkan a lány után osont, aki hirtelen ledőlt a hóba.

-          Itt az ideje felkelned… hallod… menned kell… de hová… vissza… - hirtelen halvány fény derengte körül az egyszerű embert, majd teste áttetszővé vált.

-          Micsoda? – ugrott a kobold és megrázta a csukott szemű Natsy- t, erre ő maga is kezdett beleolvadni a környezetbe. Görcsösen kapaszkodott, majd minden elsötétült.

*

- Natsu, Natsu… - ébresztgette egy kedves hang… - ébredj… hallod?

- Hogy van? – szólt egy hallatszott egy mélyebb hang.

- Azóta nem kelt fel…

- De ez hogy lehet? Ha ájulásból nem kel fel, akkor…

- Éppen ez az… Natsumi nem ájult el… ő végig aludt… de annyira, hogy még minket sem hallott meg… - „Miket meg nem tudok… persze ez eddig is világos volt számomra… ááá… de fáj a fejem… de kik lehetnek itt… és én hol vagyok?” Sokat pislogott, mire képes volt látni. Igen, ahogy sejtette: egy ápoló volt a szobában, mellette egy széken Hana foglalt helyet, mögötte pedig Kaiji állt. De a legfurcsább mégiscsak a karját szorító érzés volt. Mi lehet… megnézi.

- Áááááááá! – sikoltotta, erre mindenki felé nézett.

- Mi a baj Natsumi? – rohantak oda hozzá.

- Öh… semmi… nem hoznátok egy kis vizet? Meg csokit… megéheztem… - és sorolta sorolta a feladatokat. A többiek segítőkészen bólogattak, majd elhagyták a termet. Ebben a pillanatban lesöpörte magáról a furcsa érzés okát: Jakent. A kis kobold halkan puffant a földön, de nem mozdult. Natsu megbökdöste a lábával, majd mikor látta, hogy semmi eredmény szólongatni kezdte.

- Te… hogy is hívnak… Jekem… Jaki… Jakon… Jaken? Jaken? Ez az… Jaken… - Szólt finoman rázogatva a „zöld izét”. A lény kinyitotta a szemét és egy pillanat alatt felugrott.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva a leány, erre a másik hevesen integetni kezdett.

- Nem, nem Sesshoumaru nagyúr küldött… önszántamból jöttem… nem ő parancsolta… - hebegte.

- Aha… talán ennyire szeretsz engem? – kérdezte vigyorogva, erre az undorodva hadarni kezdett.

- Sesshoumaruküldöttmegkellhogyvédjelekdeteerrőlnemtudhatsz! – a végére hősnőnk ajkára hatalmas, diadalittas vigyor ült ki, Jaken apró kezeivel pedig befogta sajátját.

- Figyelj… hogy én ezt tudom… legyen a kettőnk titka… mindketten jobban járunk… - léptek zaja ütötte meg a fülüket. – Gyorsan, az ágy alá! – be is rúgta szegényt, az csak úgy nyekkent. Mindenki kedvesen beszélt a lányhoz, ő pedig visszamosolygott. Boldog volt, hisz mindig a fülében csengett: „Sesshoumaru küldött… meg kell hogy védjelek.”

Folytatása következik…