7. fejezet: Inu Taisho hagyatéka.

Sesshoumaru magányosan hagyta el a palotát egy biztos irány felé haladva. Az idő este fél hét felé járhatott, tél lévén már igencsak sötét volt. Kasuga éppen húgát dorgálta, amiért ilyen nyíltan és felelőtlenül beszélt róla.

-          Van fogalmad róla, hogy… - felkapta a fejét. – Most elmehetsz.

-          Hai… - mosolyogva nézett nővérére, hisz érezte ő is azt, amit ő… Sesshy- t. Gyorsan távozott a helyszínről, a hime pedig megigazította a kimonóját, majd megnézte magát a tó vízének tükrében. Nem látott valami sokat, ugyanis akkor vastag jég borította a felszínét.

-          Sesshoumaru, mi szél hozott erre? Talán szeretnél beszélni velem? – a démon előlépett és nyugodtan sétált a lányhoz, akit akaratlanul is megrémített ez a magabiztosság.

-          Igen…

-          Ha Chie… mondott valamit, akkor…

-          Talán nem volt igaz? – „Olyan egyszerűen tette fel a kérdést, mintha csak igen-nemet kellene rávágnom… így is van, de sokkal nehezebb kimondani az érzéseket, mint tudni róluk.” Ezért pirult el a hercegnő, nem is előszörre, hiszen Sess mindig ezt a hatást váltotta ki belőle.

-          Öh… hát… de. – nyögte ki végül. Az arca égett, azt hitte, hogy el fog rohanni, nem akarta hallani a választ.

-          Értem… de nem maradok soká, csak ha szeretnéd.

-          Igazán? Akkor tudd meg; nagyon is szeretném. – ezt hidegen közölte, de belül majd kicsattant az örömtől.

-          Rendben.

-          Úgy féltem! – dőlt hirtelen hősünknek. – Azt hittem, hogy nem éled túl azt a csatát Inu Taisho sírjánál… tudom, hogy most ostobának tartasz… de szerintem már így is tudsz mindent, amit el szeretnék mondani… de néha ki kell mondanom, hogy elmúljon az érzés…

-          Elmúljon? – Sessh közben nyugtatásképp Kasuga hátára tette a kezét. A Hold felbukkant a távolban, majd egyre közelebb ért. Sesshou végig ezen gondolkozott: „Elmúljon? Ezt akarja? Natsumi… ” Különleges illat csapta meg az orrát… ismerős és számára kedves… elengedte a himét és a keresett személy felé nézett. Annak a szemében csalódottság és keserűség tükröződött, majd mosolyt erőltetett sápadt arcára.

-          Sajnálom, Sesshoumaru- sama, nem akartalak zavarni… megyek is…

-          Natsumi…

-          Semmi baj. Megnézem, hogy mi van Rin-nel. – válaszra sem várva meghajolt, majd gyors iramban elhagyta a helyszínt.

-          Ki volt ez? – érdeklődött a másik. Újra át akarta ölelni a youkai- t, de ő ellépett tőle. – Csak nem… Sesshoumaru…

-          Most el kell mennem.

-          Ne hagyj itt… ha most távozol, akkor vissza se gyere… ne merészelj egy halandó kedvéért elhagyni… - fenyegetően csengett a finom hercegnői hang.

-          Ég veled. – mintha mi sem történt volna indult el a számára oly érdekes személy irányába… nem volt benne semmi szokatlan, de mégis… többet jelentett bármelyiknél. Natsumi pedig feldúltan rohant, hisz el akarta mondani… de nem tudta. Mindig is hirtelenharagú leány volt, ilyenkor maga sem tudta igazán, hogy mit tesz. Két perce futhatott így, gondolataiba mélyedten, amikor egy feketehajú férfi került az útjába, az éppen apró szilánkokat tartott a kezében. Felkapta a fejét, amikor a lány szinte fellökte.

-          Hová mész ilyen sietősen? – kérdezte támadásra készülve.

-          Mi közöd van hozzá? Most nincs kedvem bájcsevegni, úgyhogy állj félre az utamból! – kiáltott rá.

-          Nahát, ahhoz képest, hogy ember vagy nagyon felvágták a nyelvedet… - ekkor egy hatalmas csapás közeledett hősnőnk felé. „Hoppá, talán jobb lett volna nem kiabálni vele… ez nagyon gyors…” Hallotta az egyre sebesebben verő szívének dobogását… „Vége, innen nincs kiút…” Elért hozzá a fekete örvény. „Ez… vér…”

Sessh csendesen sétált, egyre csak a levegőbe szimatolva. Azon tűnődött, hogy egyre jobban hasonlít az édesapjára… sokan mondták már neki, de az csak a külsőségekre vonatkozott… most ő azért hagyta ott Kasuga- t, amiért egykor a Nagy Kutyaszellem az ő édesanyját is… egy emberért. „Még mindig nem értelek, apám… de ez most nem számít… ez Naraku szaga…” Szellemgömbbé változva hamar a helyszínre ért.

-          Mi közöd van hozzá? Most nincs kedvem bájcsevegni, úgyhogy állj félre az utamból! – „Azért mégiscsak van benne valami…” Nyugtázta a párbeszédet.

-          Nahát, ahhoz képest, hogy ember vagy nagyon felvágták a nyelvedet… - „Natsumi…” Azzal gyorsan Natsy elé lépett, így megvédve őt a sérülésektől…

-          Nahát… Sesshoumaru nagyúr… hehehe… - kacagott a lény.

-          Naraku… - szólt lihegve.

-          Úgy látom, hogy apád nyomdokaiba lépsz… nélküle már halott lennél… és ki ez a nő, aki el tudta bűvölni a nagyurat?

-          Elbűvölni? Mi? – pirult el- Sesshoumaru- sama, megsérültél! – mellétérdelt és a vállára tette a kezét… - Jól vagy?

-          Most magatokra hagylak. De nem utoljára találkoztunk… Natsumi. – azzal a hanyou eltűnt.

-          Natsumi… miért pont Naraku- val kellett találkoznod? – vetette neki oda.

-          Bocsánat, hidd el, hogy nem volt szándékos… köszönöm, hogy megmentettél. – már fel is készült a „ne hogy azt hidd, hogy érdekelsz” beszédre, de Sess csak hallhatott. – Mit értett azon, hogy apád nyomdokaiba lépsz?

-          Nem számít… induljunk… - felkelt és kezét nyújtotta a lánynak, hogy felsegítse. Natsu hálásan mosolyogva elfogadta a segélynyújtást, de miután talpon volt, a szellem akkor sem engedte el a kezét, hanem magához húzta. Felemelte a fejét, hogy láthassa a barna tekintetet, ami olyan különleges fénnyel tündökölt.

-          Mit művelsz? – próbálta eltolni magától a lány. – Az előbb még azt a díszes akárkicsodát ölelgetted, most meg engem? Mit akarsz tőlem? Mondd meg, hogy miért játszol velem?- közben teljes erőfeszítéssel próbált kiszabadulni a démon szorításából, végül sírásban tört ki és abbahagyta az értelmetlen kapálózást. – Miért… - lehunyta a szemét és ráhajtotta fejét a férfire. Csendesen álltak így, az éjjeli Hold fényében fürödve, mígnem hősnőnk fel nem eszmélt.

-          Indulnunk kellene… biztos már várnak… - El is indult, de Sessh elkapta a csuklóját és visszahúzta. Ekkor ajkuk hirtelen összeért, Natsu várt egy pillanatot majd teljes erejéből eltolta magát a youkai- tól. – Te meg mit művelsz már megint? – kiáltott rá, de akaratlanul is egyre közelebb hajolt hozzá, nemsokára újra azt tapasztalta, hogy nem tud elszakadni a szellemtől. Ezután finoman hozzábújt, Sess védelmezően átölelte. „Natsumi… olyan illata van, mint a nyári zápornak… ő maga is olyan.” Szorosabban magához ölelte a mosolygó lányt, aki hirtelen felkapta a fejét.

-          Rin…

-          Natsumi- chan, Sesshoumaru- sama! – nevetett rájuk. Jaken pedig fejét csóválva sóhajtott fel.

-          Nagyuram… azt hittem, hogy Kasuga- sama…

-          Jaken mester, nem látod, hogy el kellene mennünk? – húzta magával a kis koboldot, nemsoká eltűntek a fák között.

-          Kasuga? – érdeklődött Natsy.

-          Igen… - de újra karjaiba zárta a leányt, aki csendesen vigyorgott. „Igaz… jobb nem bolygatni a múltat.”

-          Jaken- sama, mi a baj? Olyan csendes vagy… - a gnóm csalódottan sétált.

-          Kasuga- sama… a démonok közt az egyik legkiválóbb… és a Nyugat Ura… ezt a képet rombolta össze egy ostoba halandó… Natsumi… - szólt dühösen, erre a Bot felnevetett. – Az öregember feje megint kacag… ez… a két világ közti egyensúly felborulna… ezért vissza kellene térnie – felcsillant a szeme- és akkor Kasuga…

-          Verd ki a fejedből, Jaken. – egy kemény tárgyat érzett a kobakján koppanni, majd a hang irányába fordult. Nats fél cipővel a lábán követte Sessh –t.

-          Buta lány…

-          Jaken! – szólt rá Sesshoumaru oly fagyosan, hogy mindenki megborzongott. – Vidd el innen őket!

-          De… igenis… gyere Rin… és te is. – törődött be és irányt mutatott nekik.

-          Sesshoumaru! – nézett rá aggódva. – Vigyázz magadra. – egy pillanatra megfogta a kezét, majd követte jelenlegi vezetőjét. Mikor tisztes távolságba értek, akkor megkérdezte a „mestert”. – Mi történt? Talán Naraku?

-          Honnan tudsz róla? – kapta fel a fejét.

-          Találkoztam vele… Sesshoumaru pedig megmentett… az a fura, hogy tudta a nevemet.

-          Sesshoumaru?

-          Nem, Naraku. – magyarázta ingerülten.

-          Te maradhatnál a saját világodban – szólt megértően. – Egy ilyen lény, mint az én nagyuram nem hozzád illő… te is csupán a szolgája vagy, miért vársz többet? Talán a nagy Inu Taisho ellen szeretnéd fordítani?

-          Mi? Az meg ki?

-          Beszélj róla tisztelettel! – azzal a kérdezőn koppant a Fejek Botja. – Ő volt a valaha élt talán legnagyobb inuyoukai, Sesshoumaru- sama édesapja.

-          Az apja? – ámult el.

-          Azt kérte, hogy az akkor még egyedüli fia is döntsön jól, és egy szellemet válasszon… később elhagyta a nagyuramat és az ő édesanyját egy halandóért, amilyen te is vagy… Nem akarta, hogy a fia arra a szégyenletes döntésre jusson, mint aminek a veszélye most fennáll… - nosztalgiázott, mire egy púppal lett gazdagabb.

-          Nem érdekel… Inu Taisho bizonyára nagyszerű személy volt, és Sesshoumaru is az… ha ő így dönthetett, akkor az örökösétől sem tagadná meg, hogy azt tegye, amit csak szeretne… Jaken, figyelsz te? – az megállt és egy biztos pontra nézett. Egy köpenybe burkolózott nő figyelte őket, majd elmosolyodott… kegyetlenül nézett rájuk.

-          Szóval te vagy a Natsumi…

-          Igen, és te? – az előrántott két hatalmas kardot és előtte termett. A következő pillanatban Natsy torkához két jéghideg penge feszült.

-          Kasuga vagyok… te pedig halott.

Folytatása következik.