8. fejezet: Yume és Ame.

Egy halk, ámde kegyetlen kacaj futott végig az erdő fái között, Kasuga egykoron vidám és tiszta szemében most gyűlölet tükröződött. Két híres penge, az Ame és a Yume egy fiatal lány nyakához feszült. Rin halkan felsikoltott és Jaken mögé bújt.

-         Jaken, nem unod, hogy egy haladót védelmezel? Állj az én oldalamra, a te nagyurad már nem azt, aki egykor volt… ha erről az esetről a szellemek tudomást szereznek, akkor búcsút mondhat a hírnevének, és te is osztozol majd üldözésének veszélyeiben és kínjaiban. A Koponyás bot… te képes vagy uralni, ezért is kell, hogy segíts nekem.

-         Ne… Jaken… - nyögte utolsó erejével Natsumi, majd karja, amely oly görcsösen próbálta lefejteni magáról a pengéket, s amelyet emiatt vér áztatott most elernyedt és erőtlenül teste mellé zuhant. Kasuga finom arcán most felsőbbrendű mosoly jelezte, hogy valami szörnyű dolog történt… Hátralépett, majd egy utolsó pillantást vetett a legyőzött leányra. Rin szaladt oda hozzá és élesztgetni kezdte, bár tudta: nincs sok esély rá, hogy valaha meghallja hangját. „Sesshoumaru nagyúr… majd ő segít rajta… engem is megmentett… ”

-         Jaken, mire vársz? - Szólt a hercegnő, a kis kobold pedig elindult. A kislány könnyes szemekkel nézett utána. Nem értette, hogy a kép, amelyen végre egy család voltak hogyan mosódhatott és tűnhetett el pár perc alatt… Nem tágított Natsy mellől, megfogta a kezét és nagyon meglepődött; nem hűlt ki, ugyanolyan volt, mint mindig. De a pulzusa… a szíve már nem vert. Mikor erre rájött, nagyon meglepődött, hisz már legalább két órája ült ott, azóta az idő igencsak felmelegedett. Sosem tapasztaltak még ilyet… tél közepén virágzik a cseresznyefa… Ekkor Sess lépett ki a fák közül, majd odasétált hozzájuk. Letérdelt és karjába vette a testet, amely most olyan pehelykönnyűnek bizonyult…

-         Sesshoumaru nagyúr, ugye nem… - kezdte csendesen, ekkor démon ránézett és ezt mondta:

-         Ne félj, Natsumi nem halhat meg. – ezt olyan egyszerűen és természetesen közölte, hogy Rinnek elszállt minden kételye. „Semmi baj, vigyáz rá…”

-         A Tensaiga? – kérdezte vidáman tőle.

-         Nem. - ránézett a másikra. – Kelj fel, Fuyu! – Natsu szeme kipattant és halványkék derengés vette körül, az eddig halottnak hitt lány feje felemelkedett. Hatalmasat lélegzett, a tüdeje ismét megtelt az életadó levegővel. A feje lassan visszahullt Sesshy karjára. Azzal a táj hírtelen ismét fehérré változott, a hóesés ismét elvarázsolt mindenkit tündöklő szépségével. De a szellemet nem érdekelte csupán egyetlen szín: a sötétbarnának az az árnyalata, amelyet még csak az Ő szemében vélt felfedezni. Végül is elérte, amire ennyire vágyott. Hősnőnk pillái megrezdültek és az első, amit ismét meglátott egy aranyló tekintet volt.

-         Sesshou… Sesshoumaru… - felült és átölelte a youkai- t, a könnyek minduntalan legördültek arcáról. – Nagyon félek… - suttogta alig hallhatóan, de Sessh értette, hogy mire gondol. Vigasztalóan átölelte, de a leány reszketett, halálfélelme volt.

-         Tudom, hogy mindent láttál, de nem hiszed el, így van? – szólalt meg sokatmondóan a démon. – Rin, hol van Jaken? – kérdezte.

-         Elment Kasugával. – válaszolt szomorúan.

-         Már itt kellene lennie. Natsumi… vigyázz rá. – azzal felkelt a helyéről, Natsu a keze után kapott.

-         Ne hagyj itt… kérlek. – A szellem elsimított a fekete hajzuhatagból egy tincset.

-         Nemsokára visszajövök. – azzal szellemgömbbé változva eltűnt. A gyermek pedig hirtelen hősnőnk nyakába ugrott.

-         Mi az? – kérdezte meg tőle, de a gyermek nem válaszolt. Ezt Nats nagyon is megértette… megsimogatta a fejét, és nyugtatgatta. – Nem kell aggódnod, minden rendben van… most már.

-         Natsumi- sama, mi történt veled? Mit láttál? – erre ő megborzongott.

-         Először is: ne hívj így, ettől nagyon idősnek érzem magam. – mindketten elnevették magukat, majd folytatta. – Nem tudnám megmondani… mintha elsüllyedtem volna a végtelen kék óceánban, nem kaptam levegőt, minden annyira hideg és nyirkos volt… aztán elmúlt ez az érzés és egy kellemesen meleg szobában találtam magam… egy öregasszony ült a tűz körül, hirtelen rám nézett és azt mondta nekem, hogy Fuyu… végig így hívott.

-         Beszéltél vele? – csodálkozott a másik.

-         Igen. Kedves volt, azt mondta, hogy most rengeteg időnk van beszélgetni, aztán… egy ismeretlen férfi rontott be a kunyhóba… hátborzongató volt… feketébe öltözött, csak az arca tűnt ki… az sápadt volt, mint egy halotté. Odasétált hozzám és azt mondta, hogy vissza kell térnem… azt mondta… hogy halott vagyok ígyis - úgyis. Irtózatos volt… annyira fagyos volt… mintha egy csepp jóindulat sem lett volna benne… de én követtem. Aztán kért, hogy tegyem meg azt, amiért ideküldtek… Álom és Eső… ezt a két szót emlegette. „Ne engedd el egyedül… mire utal? Sesshoumaru?” Rin, gyere velem! – pattant fel és kézen fogta a lányt. Szélsebesen futottak, a kislányt gyakorlatilag ő vitte. Különös látvány tárult a szeme elé: Kasuga a földön feküdt, Sesshou pedig mellette állt. Jaken a Bottal szurkált két kardot, majd ő is melléjük sétált. Natsu elborzadva nézte Kasu arcát; bár a szemei is csukva voltak, mégis lehetett érezni azt a gonosz aurát, amely körbevette.

-         Meghalt? – kérdezte nagyon nyelve. Minden szem rászegeződött, végül a kobold emelkedett szólásra. Megköszörülte a torkát és így szólt.

-         Nem. Még nem. De ha nem nyújtja át a Yumét jogos tulajdonosának…

-         Kinek? Sesshoumaru- nak?- nézett rá kérdően, de az csak elfordította a fejét.

-         Nem. Fogd a kardokat, Fuyu. – válaszolta.

-         Fuyu? Akkor te hívtál így? De miért?

-         Gyere velem. Majd útközben mindent elmondok, Jaken, te vigyázz Rin- re.

-         Igenis. – felelte a zöld lény.

-         De te… és KASUGA! – kiáltott rá Natsumi.

-         Nem kérlek meg még egyszer, hogy indulj el. – vágott közbe a nagyúr, aki inkább saját maga hozta a két tárgyat. Csendesen bólintva a szellem mellé állt és sétára indultak. Végül Sessh szólalt meg: - Gondolom, hogy most semmit sem értesz. Idővel mindent elmesélek neked… itt kell maradnod.

-         Mi? Itt?- habogta.

-         Igen. A Koponyás Bot… hallottam, hogy mindig kacag az öregember, ha a közeledbe kerül. Ez legutoljára akkor történt meg, mikor édesapám sírjához mentünk. Akkor, ha valami olyannal érintkezik, amely egy út… egy kapu… az ösvény egy másik világba. Nem hittem el, hogy ez igaz… te, egy egyszerű halandó vagy – Natsy majdnem átdöfte tekintetével. – de mégis összekötsz minket a jövővel. Már csak egy dolog van hátra… be kell bizonyítanod, hogy te vagy az… te vagy Fuyu…

-         De nem vagyok! – suttogta. – Fuyu egy nagy harcos… egy miko volt, akinek ereje Midoriko- éval vetekedett. – Sesshy érdeklődve nézett rá.

-         Honnan tudod?

-         Egy idős papnő mondta… amikor az az… Ame vagy mi a nyakamhoz ért… akkor láttam.

-         És vele volt egy fekete ruhás lény is?

-         Azt hiszem…

-         Akkor eldőlt. Ez a sorsod… itt kell maradnod… magadhoz kell venned az ősi idők katanáit. – elsőként egy egyszerű, elég kidolgozatlan fegyvert adott neki. – Ez a Yume… az Álmok Vivője… - a másikat is a kezébe adta. – ez pedig az Ame… Az Esőcseppek és a Víz Úrnője. – Natsumi… ezeket most átadom neked. Ezekkel nagyobb erőre tehetsz szert, mint bárki, aki a Négy Lélek Ékkövét valaha is birtokolta. – egy ideig nézte a kardokat, amelyek elbűvölték. Megrázta a fejét és a youkai kezébe nyomta.

-         Mit képzelsz? Hogy itt fogok élni, hogy ezeket, a hogyishívjákokat használjam? Hogy gyilkoljak? Ezt akarod? Nem… sajnálom. Miért kellene megtennem?

-         Mert ide tartozol. Most menj… holnap… remélem, hogy még találkozunk. – megfordult, de visszaszólt. – És Natsu… nem menekülhetsz a végzeted elől. A lány karja hirtelen átlátszó lett, majd az egész testét körülvette az ismert fény. Mikor kinyitotta a szemét örömmel nyugtázta, hogy él és virul. Szobájának sarkában volt, az ágyán feküdt… és természetesen a lába volt a párnán. Nagyot sóhajtva felült, de egy koppanás után visszadőlt.

-         Áu… - igen, ismét beverte a fejét az ágy támlájába. Megtörölgette az arcát és mosolyogva rohant az unokanővéréhez… ha ő mindezt elmeséli… Miyu éppen a reggelijüket készítette, mikor tudomást szerzett a hírről.

-         Képzeldaztmondtahogyodatartozoméshogyvelemaradhatokcsakmegkelltanulnombánnivalami… - és dőltek belőle a szavak, mikor rokona megrázta.

-         Miről beszélsz?

-         Arról, hogy megtaláltam a helyemet! Elmegyek!

-         Hová? Kivel?

-         Hát Sesshoumaru- val!

-         Egy férfival? Hogy képzeled, hogy ilyen idősen elköltözhetsz, ráadásul amíg az én felügyeletem alatt állsz! Szégyelld el maradat, te lány! El kellene beszélgetni ezzel a Sesshouizével! Azonnal verd ki a fejedből ezt a képtelen gondolatot… - ezután nem is beszélgettek, csak Miyu mély sóhajait lehetett hallani. Hamar elkészültek, mikor az idősebbik lány ismét hangot adott nemtetszésének, akkor betelt a pohár. Hősnőnk kirohant a házból, egyenesen az iskola felé vette az irányt. A hó lágyan hullott, mint ahogy szokás volt.

-         „Ez a buta Miyu… nem ért semmit… nem számít, az a lényeg, hogy elmegyek…”

-         Natsumi… neeee! – kiáltotta valaki, majd egy hatalmas csattanást hallott. A forgalom megbénult, és mindenki egy fiatal diáklányt nézett, aki az egyik autó előtt feküdt. Nagyon fázott… az idő teljesen lelassult… nagyon álmos lett… lehunyta a szemét… mindörökre.

vége