Yume II. Az Egyensúly Pengéi

A visszatérés

Sesshoumaru gondolataiba mélyedten rótta az ösvényeket. „Talán nem jön vissza… akkor nem csak a Kaput, de a kardokat is elvesztjük… Natsu… vajon tényleg ő Fuyu reinkarnációja?” A havazás hirtelen elállt, a cseresznyefák ismét jól ismert pompájukba öltöztek. Sesshou arcán mintha egy apró mosoly jelent volna meg… visszatért. Szellemgömbbé változva indult el… időközben ismét megérezte a nyár édes illatát. Mikor a forrásához ért, megpillantotta Natsumi –t, oldalán a két katanával. Szemében elszántság és bátorság csillant.

-         Sesshoumaru… kérlek, taníts meg használni ezeket. – mutatott az immár kezeiben pihenő fegyverekre.

-         Biztos vagy benne? – erre egy határozott bólintás volt a válasz, nem lehetett eltántorítani a céljától. Mi tagadás, nem is akarták… – Hm. Akkor gyere velem, Fuyu.

-         Nagyon kérlek… - a démon ránézett. – hogy hívj továbbra is Natsumi- nak. Még mindig az vagyok, aki voltam.

-         Úgy véled? – Natsy érdeklődve nézett rá. – Attól a pillanattól, hogy elvitted a Yumét… minden megváltozott. Megnyitottad az ösvényeket a két világ között… az idő és a természet rendje felborult… - az egyik virág, mintha csak nyomatékot szeretett volna adni a youkai szavainak, Natsu vállára hullott.

-         Akkor miért engedted? – kezdte csendesen.

-         Mert így kellett történnie. Az álmok mindent összezavarnak, de… az Ame… - elvette a lánytól, és majdhogynem megbabonázva nézte a tárgyat. – Ez az Eső és egyben a természet úrnője… A miko készíttette… - ezzel jelezte, hogy nem egy közönséges papnő, hanem az hozta létre, aki ezt a furcsa történetet elindította. – Ezeknek jelképes értelmük van… gondolom, rájöttél, miért így nevezte el.

-         Mert az elmossa az ábrándokat… mindenből azt mutatja, ami.

-         Igen… - helyeselt a kutyaszellem. – Azt hiszem, hogy mindent tudsz, amit tudnod kell.

-         De annyi mindent nem értek! – kiáltott fel.

-         Idővel mindent elárulok. Most gyere, gyakorolnod kell. – Natsy kicsit izgatottan, de boldogan követte hősünket. Nemsoká megpillantotta a kis csapatot, ahogy a legutolsó sült halon veszekedtek. Mikor Rin észrevette az érkezőket, otthagyta a „mestert”.

-         Sesshoumaru- sama, Natsumi- sa… Natsumi!- javította ki önmagát - De örülök, hogy visszaértetek!

-         Szia Rin! – köszönt neki kedvesen Nats. – Hogy vagy?

-         Hát… - a gnóm felé sandított. – éhesen.

-         Igen? Megoldjuk.

-         Jaken, nem szeretnéd odaadni? – bökött az étel felé.

-         Ne nevettess, halandó… - a fején immár az Ame koppant. Fájó testrészét dörzsölgetve nyújtotta át az élelmet.

-         Én is így gondoltam. Igazán kedves tőled, hogy önszántadból odaadtad. – erre egy morgás volt a válasz, Sesshy pedig elégedetten nézett.

-         Hát igen, ha valaki erős akar lenni, akkor mindig elnyomja a kicsiket… - szólt drámaian a lény.

-         Jaj, sajnálom… - a lány nagyon elszégyellte magát. – nem akartam… én…

-         Látod, nagyuram, sosem lesz nagy hódító… - csóválta meg a fejét a kis ”zöld izé”.

-         Hódító? Tényleg, egyáltalán mit kell majd tennem? – érdeklődött -

-         El kell foglalnod a Déli területeket… - mondta Sess.

-         A délieket… - tűnődött a szavakon.

-         A te feladatod a rend fenntartása. A macskaszellemek – felsőbbrendűség csengett hangjában. – Átvették a hatalmat. Vissza kell szereznünk, különben tovább mennek és talán Nyugatot is megtámadják.

-         Miért, mi van Nyugattal? És a Kelet nem számít? Nem hiszem, hogy Fuyu hatalmi háborút folytatott, akkor te miért akarsz ebbe az irányba terelni? A Nyugat Ura védje meg magát… ha nem képes rá, akkor sajnálom. Egy vezető ne legyen gyenge.– vágott vissza neki.

-         Ostoba! – ugrott elő Jaken, de ő nem nézett rá. – A nyugati tartományok örököse... – Natsu úgy érezte, hogy most nagyon melléfogott. Koboldunk hajlongva hátrált, majd egy „ég veled”- et suttogott a feszült leányzónak. – Hiszen… Sesshoumaru nagyúrról beszélsz! – hősnőnk hátán végigfutott a hideg… köhécselt egyet és bocsánatkérően pislogott a démonra, aki elmosolyodott.

-         Sesshoumaru- sama örökös? – kiáltott fel boldogan a kislány, aki a következő percekben már a palotáról ábrándozott.

-         Igen. – válaszolta Sess az idősebbikre nézve. – Gyengének tartasz? – Natsy most bátran felkiáltott, ravaszul nézett. – És ha igen?

-         Akkor most megmutathatod, hogy Fuyu mire képes. – hátat fordított neki, a leány követte… tudta, hogy ezzel a megszólítással csak azt akarta megmutatni, mennyire nem érdeklik az egyszerű halandók érzelmei. Egy kis tisztásra értek, aminek két szélén álltak, egymással szemben. A lány már készült a támadásra és így szólt:

-         Mi az, nem mersz kiállni ellenem? Ránts kardot! – szólt parancsolóan… mintha megfordultak volna a szerepek…

-         Csak nem képzeled, hogy egy ilyen jelentéktelen csata miatt előrántom a Toukijin– t? – felelte egykedvűen. – Amúgy sem gondolhatod, Fuyu, hogy majd egy embernek engedelmeskedem. – a szemei lángokat szórtak.

-         Nem? Ez az ütközet dönt. Készülj fel, nagyúr! – „Fuyu… fogalmam sincs, hogy mire vagyok képes, de most nem maradhatok alul… lehet, hogy nem én vagyok az, akiben újjászületett a lelked, de kérlek… segíts.” A kardokat halvány derengés vette körül, Natsumi meglepetten figyelte, hogy milyen könnyen ment. Nézte a csodálatos, hófehér fényt, majd felpillantott ellenségére, aki már nem ott volt, ahol az imént. Pár másodperc múlva a földön találta magát, Sesshy pedig szánakozva pillantott rá.

-         Szóval azt hiszem, hogy minden marad, ahogy volt. – nyugtázta elégedetten és felsegítette a morcos Natsy- t.

-         Lehet, hogy így lesz a legjobb… de mégis hogy támadhattál hátba? – játékosan megütötte a másik vállát.

-         Hátba? Ugyan, mióta van a hátad elől?

-         Akkor meg miért ebbe az irányba dőltem el? – adta meg a kegyelemdöfést.

-         Azt állítod, hogy tévedek?

-         Te meg azt, hogy nem? Nézd csak meg… - elgondolkozott. – Hm… különös… de én erre álltam… láttam… azt hiszem. – össze volt zavarodva. – Sajnálom, azt hiszem, hogy…

-         Látod, ebből látszik, hogy még nem vagy képes a harcra… nem a fizikai erőddel van a baj. Az akaratod… könnyen befolyásolható vagy. Egyértelmű, hogy igazad volt, mégis elhitted, hogy tévedsz.

-         Bocsánat. – suttogta.

-         Folytassuk.

-         De én nem értek hozzájuk! – ismerte be szinte hisztérikusan.

-         Próbáltad már? – nézett rá kérdően.

-         Nem… de ennek nem kellene… magától… működnie? – tette fel kérdést pironkodva. Az eső hirtelen eleredt, az immár őszi szél érdekes illatot hozott…

-         Natsumi, menj vissza Rin- ért! – szólalt meg, miután a levegőben szimatolt. – És szólj Jaken- nek, hogy vigyen el titeket.

-         Hová?

-         Induljatok Nyugatnak, majd utolérlek titeket.

-         Nyugatnak? Mi a terved? – előrántotta a Toukijin- t.

-         Hazatérünk. Most pedig menj. – aprót bólintott és a kis csapat felé vette az irányt. Útközben különös érzés fogta el… egy ismerős van a közelben… valaki, akit nem szívlel. Megtorpant és meredten nézett egy alakot, aki a fának támaszkodva pihent. Az hirtelen felnézett, a szemében kegyetlenség csillant, ugyanakkor ezt egy ártatlan mosollyal takargatta. Felpattant és Natsu mellett termett.

-         Natsumi, Fuyu örököse, örülök, hogy itt talállak! – üdvözölte, a megszólított kicsit megszeppent.

-         Ö… én… úgyszintén. – igazából fogalma sem volt, kihez beszél.

-         Nem emlékszel rám, igaz? Én vagyok az a harcos, akit akkor láttál, mikor az idős miko- val beszéltél. – hirtelen eszébe jutott… az a fekete ruhás férfi…

-         Te vagy az? Akkor nagyarázd el, hogy mi ez az egész? Meghaltam, vagy mi? –  kérdések szakadtak belőle, a lény pedig türelmesen hallgatta.

-         Kezdjük az elején. Ülj le, kérlek.

-         Az az igazság, hogy mennem kellene…- szólt csalódottan.

-         Az idő, mi? Natsumi… nézd, ez a Yume. Hasíts a levegőbe… és gondolj arra, hogy kevés az időd… - így is tett… ekkor hirtelen az esőcseppek megdermedtek… hősnőnk nagyokat pislogott, nem hitte el, hogy ez megtörténhet… végül kezébe vette az egyik cseppet, amely apró kristályként ragyogott… olyan tiszta és fényes volt…

-         Már megbocsáss… de mi vagy te?

-         Hm… nehéz megmondani. Az Idő Uraként is emlegetnek, a nevem Shun. – hajolt meg amolyan tiszteletadásképp. Tudta, hogy ez a modern korokban szokás volt. – Démon vagyok… vagy afféle, szolgálatodra.

-         Igen? Nos… örülök… hogy megismertelek… ha jól értem, akkor a segítségemre leszel?- a férfi arcára ravasz mosoly ült ki.

-         Valahogy úgy, Natsumi. Mindig melletted leszek és vigyázok rád… ez a küldetésem.

-         Ezt már Jaken is megkapta… de te kitől?

-         Hm… majd id…

-         Ne mondd, hogy majd idővel! – kiáltott rá.

-         Rendben… - csitítgatta mosolyogva, védelmezően maga elé emelte a kezét.

-         Hoppá… bocsánat… csak… senki sem mond el nekem semmit… - egy mély sóhaj kíséretében leült a fűre.

-         Tudod mit… azt hiszem, hogy a dolgok közepébe csöppentél. Rendben. – mellé telepedett. – Elmondok mindent, ha megtisztelsz a figyelmeddel… - kérdő tekintettel meredt a férfira, aki belekezdett a mesébe… nem is sejtette, hogy ezekben a pillanatokban mi történik társaival.

Folytatása következik.