8.rész
2007.08.02. 19:36
Bűvöletben - Démonháború
by Mido
8. rész
Seyako még mindig valami különös, mindent távolivá taszító révületben rótta a folyosó kövezetét, alig-alig figyelve merre is tart. Lábai maguktól, mint egy megszokásból vezették a helyes úton, melynek végén feszülten várakoztak az északi főurak és főparancsnokok.
Ám ő ebből a feszültségből épp, hogy csak valamit érzékelni bírt, elméjét olyannyira megülték az elmúlt órák eseményei, hogy képtelen volt tovább rohanni felettük. A hirtelen erő, melyet Sesshoumaru és Kooritatsu jóvoltából kapott, a kalandos kémkedés, a letaglózó hírek, melyek akár egész családjának és összes szerettének bukásához és romlásához vezethet… és legfőképpen, nem is a váratlan, súlyos hírek, hanem inkább a férfi búcsúja. Bármennyire is ellenkezett minden porcikája, s bármennyire is hazudni akart magának, lelke mélyén már meggyökerezett a bizonyosság, valami sokkal több van közte és a nyugati nagyúr között. Valami olyan, amit képtelen volt eltépni a fájdalom, melyet a youkai házassága miatt érzet, melyet képtelen volt megcsorbítani a hűség, mely egyetlen fogadott nővéréhez kötötte, s melyet nem tudott akarattal és erővel semmibe venni…
Nem emlékezett rá, mikor alakult ki ez a kapocs, egyszerre csak ott volt. És most, hogy a férfi, kit titkon, elfojtva olyannyira szeret távol van, s magányossá tette azzal, hogy megvonta tőle jelenlétét, alig érzett testében erőt a cselekvésre. Mintha elveszett volna a cél, mintha megkopott volna az ösztön a túlélésért. Ám nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy elhagyja magát. Még nem…
– Nem hittem volna, hogy ennyire meg fog rázni… - motyogott bele a hajnalodó párába a Jégsárkány, ezzel megtörve a kellemetlen némaságot, mely az egész épületen ült.
– Én sem.
Seya nem vitatkozott, nem érvelt. Bele törődött, vannak dolgok, melyek még nálánál is erősebbek.
– Utána fogsz menni? - emelte jég kék, ezüstösen fénylő szemeit a hercegnőre az apró állatka, miközben farkát fel-le billegtette, hogy egyensúlyban maradhasson a hime vállán.
– Nem tudom.
– Mit fogsz mondani odabent?
– Az igazat.
– Arról, hogy Sesshoumaru maga mellett akar tudni…? - pislantott gyorsat a kicsiny sárkány.
– Arról természetesen nem! - sóhajtott nagyot a lány, majd érdeklődve megtorpant, mikor megérezte árnylénye körül a kibontakozóban lévő hűvös aurát.
– Mi baj?
A kis, kék jószág, még egy idegtépő percig nem moccant, apró pikkelyekkel borított, csillámló orrát előre dugta, s hunyorítva fürkészte a folyosó végén álló nagy ajtót.
– Valaki haldoklik.
– Nani? - nyögte ledöbbenve a hercegnő, majd válaszra sem várva az eddig fixírozott irányba rohant, hogy Koori-channak ki kellett tárnia szárnyait, hogy le ne zuhanjon, mikor a biztos kapaszkodást jelentő váll eltűnt aprócska lábai alól.
Seyako gyorsan kopogott, majd sebesen elcsúsztatta az ajtót, s éppen csak annyit várt, hogy a röptében érkező Jégsárkány még belibeghessen mögötte, a termecskében lévők általános megdöbbenésére.
Ám a fiatal oniwabai mit sem törődött a bámészkodókkal, szemei közeli hozzátartozóit keresték. Sokára lelt csak rá, az egyik sarokban, magányosan-megtörten gubbasztó Aya Himére, és tőle csak hosszú faggatózás után tudta meg a fájdalmas hírt, nevelőapja odaát az életéért küzd.
A lánynak minden lelki erejét, és elszántságát össze kellett szednie, mikor ujjai a szomszéd szobába vezető shouji keretére simultak. Ám hiába keményítette meg elhatározását, még is fájdalmasan érte a bent elébe táruló látvány.
A férfi, ki egykoron oly büszkén, és méltóságteljesen ült észak trónusán, most egy megtört öregemberhez hasonló, aprócska, görnyedt alak volt csupán. Sötét tincsei kifehéredtek a mértéktelen szenvedéstől, mely görcsösen rázta tagjait, s szemeiből eltűnt az értelem. A párnákkal telepakolt futon mellett, csak egyetlen személy ült csendben, megadóan, a szomorú, fájdalmasan megtört északi úrnő.
– Hiroko-sama… - suttogta a hercegnő bátortalanul, mire az asszony megmozdult, s megérintette ura, a futon mellett pihenő kézfejét.
– Kedvesem, Seya-chan haza jött… rá vársz, most már beszélhetsz vele!
A szerető, odaadó feleség, akár ha kisgyermekkel beszélne lágyan, halkan szótagolva ejtette szavait, mire a megviselt férfiú megpróbált felülni. Ám ez is csak hitvese segítségével történhetett meg, Hiroko párnákat helyezett a haldokló feje alá.
Seya úgy érezte, eltűnik a gyomra, valami óriási, mindent felemésztő űrben, s hangja is tova lett, képtelen volt bármit is szólni. Némán, robotszerű engedelmességgel hajolt, majd ült le nevelőanyja intésére.
– Seya-san… örülök, hogy épségben haza értetek. - nyújtotta előre, fátyolos tekintettel ujjait a férfi, és mikor megérezhette a lány forró, puha bőrét elmosolyodott. - Annyira sajnálom…
– Csak én jöttem, Nagyuram. A hírek, miket kaptunk aggaszóak voltak… Sesshoumaru-samának azonnal haza kellett indulnia.
– Zadei ravasz, és körmönfont gazfickó, vigyáznotok kell vele… - motyogta maga elé az egyre csak gyengülő férfi.
– Igyekezni fogunk! De… mi történt Suwatari-sama? Mikor elmentem, még olyan lábadozásra hajló betegnek tűntél. Megnézhetem a sebet? - kezdte kínjában tördelni ujjait a hercegnő, amit csak nevelőanyja lágy érintésére hagyott abba.
– Felesleges. Én meg fogok halni.
– De Nagyuram!
– Legalább a halálos ágyamon hívhatnál apádnak. Egész életemben próbáltam az lenni, jót akartam neked, a kamik tanúskodhatnak mellettem…
– Tudom, Chichi-ue.
– Akkor, most így utoljára meghallgatod a bocsánatkérésem?
– Kérem, Apám! Ne beszéljen ilyenekről. Inkább próbáljon gyógyulni. - Seya lassan szélmalomharcba kezdett könnyeivel, melyek minduntalan elhomályosították szemeit.
– Tudnod kell. Tudnod kell mindent! - mély, fáradt sóhaj után a haldokló folytatta. - Én tiltottam meg, hogy bárhonnan tudomást szerezz arról, mi zajlik a határszélen. Zadei, ugyan már többször is utalt arra, mivel számoljak, ha a frigy még sem köttetik meg, nem vettem komolyan, míg nem a kvantoui haderő mozgolódni nem kezdett. Féltem, és rettegtem tőle, ha megtudod valamiféle elhamarkodott döntést hozol, mely mindnyájunk vesztét elhozza… Tévedtem, és én hoztam meg ezt a döntést…
– Kérem, ez már lényegtelen!
– Minden áron el akartalak távolítani Sesshoumaru közeléből, és nem csak önzőségből… jobban összetörhet, mint egy érdekházasság, ezt elhiheted nekem. Bármi történt is veled, az érzéseid még mindig egy ember érzései, s a ragaszkodás, amivel éltél iránta veszélybe sodort mindent… Békét akartam, több száz éves békét.
A lány nagyot nyelt kínjában, ám továbbra csak a fájdalommal vegyes szánalmat tudta kivenni érzései közül.
– Azt akartam, hogy az utókor emlékezzen rám. Olyat akartam alkotni, amire még a dédunokáim is büszkék… hosszú, örökké tartó békét álmodtam földjeinkre és népünknek. Úgy gondoltam, ha Nyugat, Észak és a Középvidék egyesül ezt a globális békét már nem moshatja el semmi. Véget akartam vetni a káosznak, a zűrzavarnak, az örökös háborúnak… túl sokat szenvedtek már azok, kiket óvnom kellett volna.
– Suwatari-sama… - ennyit bírt csak hüppögni Seya, miközben kicsordultak könnyei.
– A terv szép volt, igazi álom… csak nem vettem észre, milyen szörnyen felhasználom érte azokat, akiket a legjobban szeretek. Szenvedett Aya, szenvedtél te, szenvedett anyátok… Mikor rájöttem, ekkora áldozatot nem hozhatok, már késő volt. Valójában boldog vagyok, hogy Karen nem engedelmeskedett… nélkületek talán már rég elvesztem volna.
A hercegnő némán hüppögött, nem találta a szavakat, s félt, ha hangja feltöri a torkába belékelődött gátat menthetetlenül a zokogás áldozatává válik.
– Már elbúcsúztam Hirokótól és Ayashiótól is. Csak rád vártam… Csak rád, hogy utoljára az életben, még bocsánatot kérhessek tőled, mindenért…
– Kérem, ne mondja ezt! Sosem haragudtam, egy pillanatig sem! Hiszen mindig jó uram és gazdám volt, Suwatari-sama… Apám! - a haldokló lehunyta fáradt szemeit, mire Hirko úrnő felemelkedett és megszorította az összetörten gubbasztó hime vállát.
– Elmondta, amit tudnod kellett… szívemből remélem, hogy nem neheztelsz rá. - csendes, érzelemmentes volt a szép nagyasszony hangja. - Nyugodtan kimehetsz, elég ha földi életének egyetlen társa mellette marad. Várjatok rám kint.
– Hai! - nyögte ki a lány, majd még utoljára megérintette a hófehér, ráncos bőrt.
Képtelen volt uralkodni magán, mikor visszatért a terembe azonnal kiválasztott magának egy sötét zugot, ahol aztán összeroskadva átadta magát a gyász és a tehetetlen düh fájdalmának. Arra sem reagált, mikor az eddig árnyékba húzódó Jégsárkány mellé röppent, s csak még keservesebben potyogtak könnyei, mikor az apró, puha pikkelyes fejecske a vállára borult, ha már átölelni képtelen volt idézőjét.
Nem számolta a perceket, akár órák is eltelhettek. A teremben némaság uralkodott, a főurak és főparancsnokok leszegett fejjel, érzelemmentes, vagy fájdalomtól eltorzult arccal a padlót fixírozták, Ayashio üveges szemmel bámult a semmibe, ám egyedül csak Seyako engedett teret könnyeinek. Végül, ha a szívet tépő, kegyetlen bánat meg is maradt, a könnyek elfogytak, s csendes szenvedés jutott osztályrészül a gyászolóknak.
A fagyott némaságot, csak a mellék szoba shouji-jának halk záródása törte meg, mire mindenki egy emberként kapta a fejét a kilépő Hiroko úrnő felé. Az asszony szép szemeiben könnyek csillogtak, ám hatalmas akaraterejével elapasztotta kifolyni készülő fájdalmát, hogy a következő percben már büszkén felszegje arcát.
– Észak tizenhetedik ura a Nobunagák családjából, most végkép átlépett a mezsgyére.
Senkit sem lepett meg ez a bejelentés, még is, minden arcon megjelentek a fájdalom, s részvét vonásai.
– Utolsó kívánságának eleget téve, mindent megteszek a tartományért, mi erőmből telik. Remélem, számíthatok mindannyijuk támogatására… - néma a csend honolt továbbra is, ám az eddig fátyolos tekintetek megkeményedtek. - A legfontosabb, hogy túléljünk… Seyako Hime!
Az említett neve hallatára megdöbbenten pattant fel, hogy Kooritatsunak épp hogy sikerült a lány vállán maradnia.
– Hallani akarjuk, mit végeztél… és hogy hol van Sesshoumaru? Valamint… hogy ő kicsoda veled…
Váratlan gyorsasággal szegeződött minden szem a tétován üldögélő, apró, kék sárkányra, mitől ő szemmel láthatóan zavarba jött, vagy csak nem szerette, ha megbámulják. Ugyanis egy pillanat múlva már csak kis kék lángocska maradt a helyén, mi lassan belebegett a lány tincsei mögé, ott elrejtőzve.
– Igenis… akkor először is… - Seya nehézségek árán találta csak meg a hangját. - Ő a társam, Kooritatsu, egy árnylény, ahhoz hasonló, mint amit a kvantouiak egyik vezetője idézett a palota tetejére az esküvői ünnepségen.
Érdeklődő hümmögés, majd pár halkan elsuttogott szó követte magyarázatát, majd ismét várakozó csend állt be a terembe.
– Nem tudok vigasztaló hírekkel szolgálni, igyekszem mindent pontosan elmondani… - a lány igyekezett összekaparni bomladozó gondolatait. - Zadei veszélyes, a tervei még jobban azok… Míg mi itt tétovázunk hatalmas hadseregének gyors támadásra, és lerohanásra képes szakaszai úton vannak Nyugat felé. A várakozás csel, szintúgy a hadiüzenet. Nem akar ránk támadni azonnal, se nem mindent eldöntő ütközetet… álló háborút akar, és megakadályozni, hogy erőnket egyesíthessük Nyugattal. A terve el kell ismernem, több mint briliáns…
Kétkedő, meglepett sóhajok, és hümmögések töltötték be a termet, egyedül a frissen özveggyé vált asszony arcán nem látszott érzelem, csak intésével jelezte, folytassa a lány.
– Amint értesültünk róla Sesshoumaru azonnal haza indult. Valamint…
Nem tudta, hogy is kéne előadnia a parancsot, mellyel a taiyoukai búcsúzott.
– Valamint? - kérdezte lágy, halk hangon az úrnő.
– Valamint utasításba adta, hogy mihelyst lehetséges Aya Hime és én azonnal kövessük…
– Értem. - ennyi volt csak a nagyasszony válasza, ám úgy tűnt a teremben lévő hallgatóság nagy részét jobban megrázta a dolog.
Seyako érdeklődve próbált szemkontaktust teremteni ismerőseivel, ám minden pillantásból mást olvasott ki, mint amit szeretett volna. Valójában tisztába volt vele, itt van a legnagyobb szükség őrá.
– Seyako Hime, hálás vagyok szolgálataidért, sokat segítettél… - törte meg a percekkel ezelőtt beállt csendet Hiroko nagyasszony hangja, s mikor megemelte balját láthatóvá vált mit tart benne. - Mindezek tudatában… választ szeretnék. Nincs módunk megtárgyalni mindazt, mit egy ilyen magas rangú vezető halála után kötelességünk. Azt hiszem, mindenki jelen van a teremben, aki a döntést más helyzetben is hozná…
Az asszony hangja csak árnyalatnyit remegett, ám most először feltűnt szemeiben a fáradtság és fájdalom kétkedő homálya. Végül megszilárdította tekintetét, s tovább fűzte.
– Uram halálos ágyán rám ruházta a hatalmat, melyet ebben a világban képviselt. Döntésére két tanúm is van, a két segéd pap… ebben az esetben mindenféle akadály nélkül engem, az elhunyt özvegyét illet meg annak átruházott címe. De tudni szeretném, egyet értetek-e uram utolsó döntésével, avagy adjam át a koronát más javára? - ekkor emelte csak fel a vékony, gyémántokkal kivert diadémét, melyet beszéde alatt oly görcsösen markolászott.
Némaság honolt ismét a teremben, úgy tűnt, senki sem találja a hangját. Volt, aki hitetlenkedni akart volna, volt ki azonnal hűséget esküdni, volt, aki fel sem fogta mi minden zajlik körülötte. A reszketeg mozdulatlanságot az idősebb hercegnő törte meg végül; előre lépett, majd a feszülten várakozó asszony előtt kecsesen fél térdre rogyott.
– Dönts az életünk felett, Nagyasszonyom!
Halk moraj volt tetteire a válasz, mi alatt Seyako fejében rohanva üldözték egymást a gondolatok. Pillantásai bajtársaira, az Oniwaban-shu tagjaira, a főkapitányokra siklottak, végül alig egy szívdobbanásnyi időt tétovázva ő is meghozta a döntését.
– Rendelkezz felettünk, Nagyasszonyom! - meghajlásával egy időben hüvelyes katanák húzódtak ki az obikból, majd a főkapitányi pengék halkan értek földet fél térdre ereszkedett gazdáik előtt.
Ezzel már nyilvánvaló volt, a hadsereg az új úrnő mellett áll. Csupán a daimyouk nem adtak még választ, bár valójában már nem maradt választásuk. A főurak egymás után húzták ki tokkal együtt fegyvereiket, majd azt maguk elé helyezve meghajoltak új vezetőjük előtt.
Alig pár perc telt el, s a szobában jelenlevők már mind új, frissen választott úrnőjük előtt térdeltek.
– Domou arigatou… minna-sama („mindenki”)… - mindenki tisztán láthatta egy minutumig az úrnő elérzékenyülésének könnyeit annak gyönyörű szemeiben, ám a pillanat varázsa hamarosan megtört. - Nos… akkor itt az ideje a cselekvésnek.
– Hai, Hiroko-joousama! (úrnő, királynő) - visszhangozták a jelenlévők.
– Domou… akkor, először is. Fel kell készülnünk egy hosszú, ki tudja meddig nyúló álló háborúra, ne adj Isten ostromra. A mesterembereket azonnal rendeljétek az üzemekbe, fegyvert és mindenféle utánpótlási eszközt gyártani, a hozzá értők azonnal kezdjenek hozzá a város falainak megerősítéséhez, valamint a legfontosabb… Hírnökök, katonák és kocsik vonuljanak a határvidékre, és minden faluból, magányos házból, ahol csak embert vagy szellemet találnak azonnal segítsék a fővárosba juttatni. A szekerekre pedig pakoljatok fel mindent, ami élelem, vagy hasznunkra válhat!
– Igenis! - emelkedetek fel a birodalomért felelős főkapitányok.
– Még valami, Taishou-sama (kapitány)! Amit nem tudtok elhozni… égessetek fel mindent.
Bólintás jött csak válaszul. Mindenki tudta, fájdalmas, és kényszerű megoldás ez, ám a túlélésüket segítheti. Ha felégetik a le nem aratott gabonát, feldúlják saját házaik, s nem hagynak használható dolgot a területre betörő idegeneknek, azoknak sokkal nehezebb lesz utánpótlással ellátni magukat.
– Haha-ue! De hol fog elférni ennyi ember?
– Ha a határt fel is adjuk, Misima környékét nem, s legrosszabb esetben sem léphetnek be a városba. A palota üres szárnyait megnyitom. Továbbá minden olyan háznak, hol még szabad szálláshely van, rendeletbe adom a menekültek befogadásának kötelezettségét. Nem fogom hagyni, hogy ezt a népet még egyszer vértenger fojtsa meg!
– Nagyszerű döntések Nagyasszonyom. Magam sem tudtam volna jobbakat javasolni Önnek… - suttogta kábán Seyako, mire Hiroko elmosolyodott.
– Sokat tanultam tőled, míg itt voltál… meg tanítottál rá, hogy akkor sem szabad feladni, ha már nincs fény a sötétben. Ám magam is taiyoukai családból származom, s mint az északi területek urának hitvese, bőven volt időm tapasztalatot szerezni abban, hogy lehet elkormányozni egy ekkor tartományt.
– Lenyűgöző vagy, anyám… - mosolyodott el az idősebb lány is.
– Köszönöm. Akkor, hogy a kapitányok mehessenek a dolgukra még gyorsan valami. - az uralkodó nő tétovázott egy kis időt, végül a tárgyra tért. - Seyako Shougun! (tábornok)
– Hai?
– Seyako Jatsuha no Nobunaga, az Északi Birodalom korlátlan hatalmú tábornoka. Ezennel felmentelek minden irántam való kötelezettséged alól. Továbbá rangodat megtartom, csupán az Oniwaban-shu vezetését bízom új személyre. Karen-san? - az említett ledöbbenten lépett egyet előre. - Azt hiszem, eléggé ismered a feladatkört. Mától te vagy a Palota Őrség vezetője.
– Igenis, Nagyasszonyom! - borult térdere remegő hangon a máskor oly határozott nő.
– Na, de… Hiroko-sama… ez? Mi ez? Mi ez az egész…? - Seyának csak hosszú idő múltán jött meg a hangja.
– Mostantól nem tartozol kötelességgel a tartomány felé, mostantól csak a mi második hercegnőnk vagy. Ám ha megengeded, kérnék egy utolsó szívességet tőled…
– Utolsó szívesség? - akadt el a lány hangja.
– Hai, Seya-chan… - az asszony szeme fátyolossá vált. - Kérlek, kísérd el épségben Sesshoumaru-sama feleségét a Nyugati Tartományba…
A hercegnőnek elállt a szava. Semmi nem maradt azokból a béklyókból és akadályokból, melyek elnyomták és megfékezték eddigi vágyait. Szabad volt. Nem volt már semmiféle felelősége az északi birodalomra nézve döntéseinek, csak a maga ura volt. Váratlanul, hirtelen… végtelen szabadság.
– Én, én… én nem is tudom, mit mondjak! - görbült lefelé vészesen a lány szája, ám a szemei mindennél fényesebben ragyogtak.
– Csak ígérd meg, hogy vigyázol a lányomra! - fordítottal el az arcát az uralkodó nő, csak remegő hangja jelezte mennyire fáj neki, minden döntés.
– De nem hagyhatunk egyedül anyám! Főleg ilyen helyzetben! Nem megyek sehová, melletted a helyem! - tört ki váratlanul Aya Hime, ám az asszony egy keserédes mosollyal leintette.
– Te már Nyugat koronás úrnője vagy. Kötelességed urad mellé szólít. Az én kötelességem pedig, hogy megvédjem a lányom, így a legjobb kísérőt adom melléd. Ha ti éltek, biztonságban vagytok, és Sesshoumaru vigyáz rátok, én nem fogom feladni, és várni fogom, hogy vissza gyertek…
– Okaa-san! - bár sosem voltak nagy érzelmi kitörései, Ayashio most mégis, ott a teremben, mindenki előtt elsírta magát, és édesanyja karjaiba vetette magát.
– Sose add fel a reményt, és gyere vissza hozzám! - simogatta meg gyermeke fürtjeit a meghatott anya, majd egy pillanat múltán mély levegőt vett, és eltolta magától.
– Remélem mindenki megértette a feladatát. - az asszony fáradt, szomorú, könny áztatta szemeiben határozott fény lobbant. - Akkor mindenki igyekezzen a dolgára!
Folytatása következik…
|