Tizenegyedik fejezet: A cseresznyefa alatt.

Sayuri és Sesshoumaru továbbra is egymást szorosan átölelve állt a cseresznyefa alatt. A szellő barátságosan fújdogált, teljes csend volt. Gyönyörű, tiszta ég, varázslatos természet. Ez sokak álma, de ők mégsem élvezték. Nem akarták elhinni.

- Sayuri, ezek szerint végig csak színjáték volt.

- Az elején… igen. Kérlek, hadd meséljek el mindent. Ennyit kérek, aztán nem foglak megvetni, ha elmész. Sesshoumaru!- szorította meg ismét, a könnyei továbbra is egyenletesen csurogtak, rá a másik szellem vállára.

- Akkor mesélj. – Sayu bólintott és leült a fa alá. Sess szokásos módon követte.

- Ott kezdődött minden, amikor… összekaptunk. Szerintem emlékszel.

- Mármint melyikre?- mondta szokásos hangján, amit Sayu egy kis mosollyal jutalmazott, de hamar elfojtotta.

- Arra, ami előtt találkoztunk este. Te jó ég, még nem is volt egy napja… szóval nagyon zaklatott voltam, nem is voltam magamnál, annyira dühös voltam rád. - lökte meg egy kicsit vállával, nyomatékosításképpen. De aztán rádőlt Sessh- re, úgy folytatta, közben bámult maga elé.

- Szóval… hát, sírtam, és akkor megjelent egy páviánruhás szellem, azt hittem, hogy… nem tudom miért, de gondoltam, hogy Naraku az. Szóval beszélgettünk, és megemlített téged.

- Naraku…

- Hát igen, és szövetséget kötöttünk. Az volt a lényege, hogy megszabadít az emlékedtől, hogy Hidetada- val élhessek. De volt egy feltételem. Sosem ölhetek meg olyat, aki fontos nekem. Sem téged, sem más barátomat vagy ismerősömet. De… ez volt a hiba. Nem… ha akkor azt mondom, hogy sebezni, akkor most ezt egyetlen vágással elintézhetném… neked sem fájna, és az egésznek vége lenne. Sajnos, amit kér, azt meg kell tennem. De nem szeretném, mert azt kérte, hogy… hogy…- fulladt ismét sírásba mondókája. Nagy nehezen visszafogta. – hogy vigyem el neki Rin- t. Veled együtt. Akkor mondtam neki, hogy nem, és akkor mondta, amit hallottál. Azt, hogy az övé vagyok… nem tudok szabadulni tőle, mert nem engedi. Túl nagy az ereje. És nem fog elengedni egy évig, vagy míg meg nem öllek. De addig bármikor megtámadhatlak, érted? Nem vagyok ura magamnak… sokszor… például, amikor… este… akkor egy lány irányított, szintén Naraku része. És… aztán Naraku… azt akarta, hogy harcoljak vele, és én… úgy tettem, és a Tensaiga… - Nem tudta befejezni, mert megjelent Fumie.

- Üdv nektek. Hogy vagytok? Miért pityeregsz Sayukám? Nem is örülsz, hogy látsz? Hány éve is volt?- Sayu felállt és ökölbe szorította az egyik kezét, másikkal a kardja után nyúlt. Sess rátette a kezét a lány kardjára.

- Ne. Ha meghalok, megvéd a Tensaiga. De nem hiszem, hogy a Sárkányok úrnője végezni tudna velem.

- De a Ten…- szólt Sayu.

- Tégy próbára. - szólt bele Fumie, és már támadni készült.

- Neeeem!- támadta meg Sessh- t Sayuri, a férfinak alig volt ideje elővenni a Toukijin- t. Kivédte a kard erejét, és csak annyit látott, hogy Say azt súgja:

- Fuss. A Tensaiga… - Megpróbálta kigáncsolni a férfit, de az ugyanezzel a módszerrel küldte a földre. Sayu nem mozdult.

- Nahát, Sesshoumaru, már megint ledöntötted a lábáról?- szólt Fumie. Sayu üres tekintettel bámult előre. Sess puhán felemelte a fejét, hátha reagál, de az nem tett semmit, olyan volt, mint egy bábú.

- Oh, milyen megható…- Sessh nem figyelt rá. „Fuss? Miért? Biztos Fumei- ra vonatkozik. De mi van a Tensaiga- val? Fuss, Tensaiga… fusson a Tensaiga? Ennek nincs értelme. Tensaiga… lüktet?” És valóban. A kard lüktetni kezdett, majd leszállt az oldaláról, s egy biztos irány felé szállt. Sess odafordult, és látta, hogy Sayu kinyújtja a kezét és elkapja a kardot. Suhintott vele egyet, és hirtelen a föld megremegett. Furcsa hangon szólalt meg.

- Az Élet Kardja többé nem tartozik hozzád, ahogy ez a lány sem. Mondj le róluk, Sesshoumaru, ők az enyémek.

- Naraku?

- Nem talált. - lépett ki a cseresznyefa egy férfi

- Hidetada? Te?- érdeklődött Sessh, bár már régóta sejtette, hogy valami nincs rendben a fiúval.

- Igen. Nem fogom hagyni, hogy elvedd tőlem ezeket. Az enyémek, ugye, Sayuri kedves?- ölelte meg a lányt, akinek Sessh könnycseppeket vélt felfedezni a szeméből lehullani. „Nem ura a testének, de nem sikerült teljesen megtörni. Toukijin, ne hagyj cserben. ”

- Sayuri nem egy tárgy, amit birtokolhatsz. És ha nem akarod, hogy ellenfeled legyen, harcolj érte.

- Harcoljak? Ne légy kicsinyes, az nem az én stílusom. Te szépen lemondassz róla, mert különben a kis útitársad meghal, ugye, Fumie?

- Igen, Hidetada- sensei.

- Fumie, egy hanyou a mestered? Szánalmas vagy.

„- Támadd meg Sesshoumaru- t.

- Nem.

- De, Ne ellenkezz, nincs értelme, Sayuri.

- Elég Naraku! Hagyj minket békén!

- Ne feledd el, hol a helyed. Az enyém vagy.

- Nem vagyok senkié! Főleg nem a tiéd! Add vissza a testemet!

- Nem. Meg fogod támadni. Ott lesz a Tensaiga, de nem fogod megmenteni. Meg fog halni. És a te hibád lesz. Csakis a tiéd! Ha te nem ölöd meg, akkor majd Hidetada.

- Nem ölné meg, biztosan tudom.

- Akkor nézz és láss. - Sayu ismét látott, de nem mozgott.

- Rin, Rin…”- a kislány ránézett, értetlenül. Csak nem érti?

„- Rin, hallassz?

- Igen. De mi ez?

- Én sem értem. Figyelj nagyon. Hidd el nekem, hogy nem akartam, hogy Naraku… de ez most nem fontos. Lehet, hogy nem én uralom a testemet, de a szívem a sajátom. Sajnálom ezt az egészet, de most bíznod kell bennem. Megteszed nekem?” – Rin bólintott.

- Fumie, kedves! Mi csak nézzük, amíg itt szenved, vagy lefoglalod a nagyurat, hogy én gondjaimba vehessem a jegyesemet?

- Ahogy neked jó, Hidetada- sensei. Nyugodj meg, én elintézem Sesshoumaru- t. De csak figyelj a hercegnőre. - emelte fel Fumy a jobb kezét, finoman, akárcsak Kagura a legyezőjét. Intett egyet, és megjelent 3 sárkány. De nem valami fejletlen, apró lények, hanem valószínűleg Fumie törzsének legerősebb tagjai. - Sesshoumaru. Nem mondom, hogy meg fogsz halni a sárkányaim miatt. Sokkal rosszabb halált szánok neked, most csak meg fogsz szégyenülni, hogy ezek legyőznek.

- Ne légy nevetséges. Hogyan győznél le?- Fumie szokásosan elmosolyodott.

- Úgy, kedves nagyúr, hogyha nem, akkor a kis Rin… hová lett?- „Rin. Köszönöm, nagyon okosan tetted… de hogy futottál el, hogy nem vették észre? Még a szagodat sem érzem… Ah és Un? Vagy… Naraku?”

- Látod, több eszed is lehetett volna. - felugrott és a Toukijin egyetlen lágy suhintásával kettészelte a sárkányokat. Puhán ért talajt és Fumie - ra nézett. Az említetten eluralkodott a düh, és hirtelen átváltozott egy, eddigieknél sokkal nagyobb, vörösen izzó tekintetű fekete sárkánnyá, ami egy hatalmas ütéssel oldalra sodorta Sesshy- t, neki egy fának. Nem mozdult. Már hosszú ideje nézte Sayuri magatehetetlenül, hogy szerelme milyen állapotba került. Sessh végül felállt, de látszott rajta, hogy hatalmas sebei lehetnek. Hirtelen kezdett átváltozni, sejtette, hogy a Tensaiga megakadályozza, de most nem így volt. A legapróbb probléma nélkül vette fel kutyaalakját, így a harc tovább tartott, de ismét ő kerül ki vesztesen, hiszen a karmai hatástalannak bizonyultak a sárkány bőrén. Mert az köztudottan a kőnél is keményebb, s nagyon vastag. A méregkarmai kisebb karcolásokat ejtettek ugyan, de ellenfelének karmai éppen az előbbi, még mindig nyitott sebeibe fúródtak. Akkor visszaváltozott, Sayu- nak összeszorult a szíve. Már alig állt a lábán, kimonóján egyre nagyobb, vörös foltok jelentek meg. Akkor Fumy így szólt:

- Add fel. Senkinek sincs akkora ereje, hogy legyőzzön engem!- egy könnyed mozdulattal a földre döntötte és leszúrni készült, amikor valami hátulról telibe találta, és eltolta egészen a legközelebbi fáig. Sessh felnézett: Sayu állt ott könnyes szemekkel, és ránézett. Annyit suttogott:

- Fuss… Sesshoumaru. – és ismét emelte a kezét, hogy támadjon, közben folytak a könnyei. Sessh mérgesen nézett rá, majd megenyhült, mert tudta, hogy Sayu nem véletlenül találta el helyette Fumy- t, de ő nem menekült. Csak nézte a lányt, akinek a keze ismét támadásba lendült. Sesshoumaru elugrott, és oda sétált hozzá. Nem félt sem tőle. Az arcára tette a kezét, és a fülébe súgta.

- Sayuri. Nem mehetek el. Nélküled soha. – Finomat letolta a lány karját.

- Tőr… törd… el… tőr…- motyogta, karja ismét remegve, de felemelkedett. Sessh megint lenyomta.

- Tőr? Hol?

- Ol… dalt… jobb… oldalt… - mondta, és könnyei kezdtek elállni. „Ismét elveszti az uralmat…” Megtalálta a fegyvert, és a karmaival elkezdte olvasztani, majd az pár másodperc alatt kettévált, és darabjai a földön landoltak. Sayuri szemébe szép lassan visszatért a fény, de nem a könnyek csillogása, hanem az élet fénye.

- Sesshoumaru!- dőlt a szellemnek, hisz nagyon gyenge volt.

- Sayuriiiiiiiiiiii!- ordította Hidetada. Sesshy pedig a Toukijin- ért nyúlt, de most kedvese tette arrébb az ő karját.

- Nem… kell… később… Rin. - Ekkor az említett lépett ki a fa árnyékából, nyakában a Nyugat címere függött. Syu most egy Szélvihar küldött Hidetada felé, aki a nagy meglepetéstől még arrébb ugrani sem tudott.

- Rin!- szólt neki Sess.

- Sesshoumaru nagyúr! Te… megsérültél! Azonnal szólok Jaken- samának!

- Ne, Rin. Vezesd ide Ah- t és Un- t.

- Igenis!- Futott, de nem úgy, mint ahogy szokott. Nem abban a testhelyzetben, hisz a karjai törzse mellett voltak, nem pedig oldalt, mint a mérleg nyelvei.

- AhUn? Merre vagytok? Siessetek! Jaken mester?     Te vagy az?

- Rin? Hát te meg merre császkáltál? A nagyúr nagyon dühös lett volna, ha nem vagy itt időben. Na gyere, keressük meg!

- De Jaken- sama! Sesshoumaru- sama megsérült és Sayu is nagyon fáradt!

- Miket beszél itt összevissza te lány? Tudhatnád, hogy a nagyúrnak nem lehet semmi baja. És hogy mersz így beszélni Sayuri- samaról? Ha nem tudnád, majdnem akkora méltóság, mint Sesshoumaru gazdánk!

- De gyere velem, ha nem hiszed el! Nem, Ah- t és Un- t kell megtalálnunk!- mondta zaklatottan, miközben a kis zöld lény ruhájának ujját húzogatta.

- Jól van, gyere, megkeressük azt a buta állatot, aztán majd tisztázzuk ezt a kérdést. – Azzal, a kobold vezetésével elindultak.

*

- Sesshoumaru nagyúúr! Hol voltál eddig?- Érkezett meg Jaken AhUn- nal. – Gazdám, te megsérültél! Azonnal le kell pihenned!

- Jaken, hol van Rin?

- Hol lenne nagyuram? Pár napja indult a keresésedre, Ah és Uh nélküle jött vissza és nem volt nyugtalan.

- Emlékszel, Sayuri, hogy neked adtam a címert, és te mit adtál cserébe?

- Igen. - Sessh elővett egy medált, amin szintén egy címer volt.

- Ahogy te láttál engem, úgy én is láthatlak téged. Hol van Nyugat?- a kis címer nála is irányt mutatott, de a címer helyén furcsa foltok jelentek meg. Sessh csak nézte. Nem szólt, eltette az ajándékot, és elnézett abba az irányba, amerre az mutatott.

- Sesshoumaru, mi a baj?- szólt halkan Say, mikor a youkai felsegítette a sárkánylóra. - Mit láttál?

- Jaken. Rin most Jaken- nel van. – Sayu ledermedt. „Jaken? Akkor ki van velünk? Vagy ki van vele?”

Remélem, tetszett^.^