Tizenkettedik fejezet: Szavak nélkül

Rin és Jaken már vagy négy órája sétált az erdőben. A kislánynak nagyon fájtak a lábai, de nem akart megállni, minden egyes elvesztegetett másodperccel meghosszabbítja Sessh és Sayu szenvedését. „Sesshoumaru nagyúr, vigyázzatok magatokra, nemsokára odaérek!” Ekkor Rin megbotlott és összeesett. Jaken hátranézett.

- Jaj, te buta halandó. Gyere már, nemsokára odaérünk.

- AhUn… nem értem, hogy csatangolhatott el ennyire messzire.

- Repült, Rin.

- Vajon hogy van a nagyúr?

- Meg tudja magát védeni, kivéve, ha…

- Mi kivéve?- szólt közbe Rin-

- Semmi. Sesshoumaru- sama a valaha élt legerősebb youkai, nem lesz semmi baja. Gyere erre. - emelte fel a függönyszerű faágakat, maga elé engedve Rin- t, hisz az ő ruhája beleakadt az egyikbe.

- Mi ez a furcsa seb rajtad Jaken- sama?- szólalt meg hirtelen Rin, látva a hátát.

- Régi seb, hosszú, majd ha lesz időm, elmesélem. Gyere. - de ő nem ment utána, ezt a lány is észrevette.

- Jaken mester! Mit ácsorogsz ott? Nincs időnk pihenni… Jaken mester… áááááá… segítség!!!

*

- Sesshoumaru!- szólt Sayu. Az említett végig ott sétált mellette. – El kellene látnom a sebeidet. Úgyis sötét van, most nem tudunk mit tenni. Fáradtak és gyengék vagyunk. Te pedig nagyon megsérültél. Kérlek!

- Lehet, hogy igazad van. Bennem is megfordult a gondolat, hogy tábort kellene verni. De Rin…

- Sesshoumaru, este van, nem látok az orromig se, ahogy ez a kis sárkányló sem.

- Uh és Un.

- Akkor Uh és Un sem. Továbbá nem vagyok biztos benne, hogy velünk van az igazi Jaken.

- Rendben. Keressünk egy sík terepet, ahol mindent figyelhetünk. - A csapat elejére ment, és Sayu közben így szólt:

- Azt hiszem, ma éjjel sem fogunk aludni. – Mindenki különösen csendben battyogott, el volt foglalva a saját gondolataival. „Rin, merre járhatsz…” Letelepedtek, és Sess a legnagyobb csendben tábortüzet gyújtott. Sayu azonnal letelepedett a tűz mellé, nagyon fázós volt. Sessh visszaért az esti terepszeméről és így szólt.

- Sayuri.

- Igen?

- Van egy forrás nem messze innen. Ha akarod, elmehetsz fürdeni.

- Brrrr… Ilyen hidegben?

- Hőforrás. - mondta nemes egyszerűséggel Sesshy. Say- nak felcsillant a szeme.

- Igen?

- Igen. Elkísérlek. – Sayu furcsán nézett rá, Sessh így szólt. – Jaken, vigyázz, el ne aludjon a tűz. - A lány végre felfogta.

- Igen, nagyuram.

- Indulhatunk?- Szólt a hölgyemény, miközben felvette kis csomagját, amit Ema küldött neki, mikor hazamentek egy kis időre a palotába. Mikor távolabb értek, elkezdtek beszélgetni.

- Azt hiszem, ez az igazi Jaken- szólt Sessh.

- Igen, szerintem is. Tudod, gondolkoztam. – Állt meg és fordult szembe Sesshy- vel.

- Miről?

- Az egész helyzetről. Rólad és rólam.

- Mire jutottál?

- Arra, hogy már nincs értelme Hidetada- val maradnom, bár, nem is terveztem. Szóval… azt hiszem, hogy veled is… maradhatnék, ha megengeded. – A youkai- ra nézett, válaszra várva. De csak nézték egymást, nem szóltak. Értették egymást… szavak nélkül. Sayu elmosolyodott, mert zavarba jött. – Öh, és hol is van az a hőforrás? Várj egy percet, ugye van?- kérdezte bizalmatlanul, vacogva.

- Mindjárt lesz. Jaken, ne hallgatózz, gyere ide. - a kis kobold félve kilépett a fák mögül.

- I… igen, nagyuram?

- Tudod a dolgodat, Sayuri fürödni szeretne.

- Igenis!- azzal egy varázsigét tett a sziklára, ráütött a botjával, és abból rögvest forró víz kezdett el ömleni.

- Most pedig menj.

- Igen, nagyuram. - Amikor elment, Sayu lepihent az egyik kőre, és nézte, ahogy folydogál a víz.

- És mondd csak, itt szándékozol lenni, míg fürdöm?- kérdezte gyanakodva.

- Valakinek vigyáznia kell rád. - mondta.

- Sesshoumaru… azért… jobban örülnék, ha elmennél… ugye nem haragszol?- kérdezte a szellemet. Az csak bólintott, hogy tudomásul vette és elindult. Say utána kiáltott:

- De ne leselkedj!- a youkai visszafordította a fejét, és Sayuri mintha valami mosolyfélét vett volna észre az arcán. Ebből a lány nem tudott mire következtetni. Vagy azt jelenti, hogy „Minek? Úgysem érdekelsz”, vagy azt, hogy „Hiába figyelmeztetsz, úgysem hallgatok rád”. Gyanakodva, de elkezdte levenni a ruháit, és beleugrott a vízbe. Ráült az egyik sziklára, így alighogy kilátszott a nyaka. Hátrahajtotta a fejét, és élvezte, hogy ismét víz veszi körbe. „Ha jól belegondolok, a víz elég magasan van… ez azt jelenti, hogy… úszhatok!” Pár karcsapással a mesterséges tó közepén termett, és elmerült benne. Mikor kiemelte a fejét, határtalan megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy senki sem ment oda, míg ő láthatatlan volt a külvilág számára. „Rin… Rin… talán hallasz…” De nem érkezett válasz. Sayu nagyot sóhajtott, már vagy tíz perce úszkált, mikor különös zajra lett figyelmes, mintha valaki körbe- körbe járkált volna a tó körül.

- Sesshoumaru? Te vagy az?- nem érkezett válasz, ezért egy követ hajított oda, ahonnan a hang érkezett. Egy „au”-t lehetett hallani, s egy ember lépett ki a fák mögül fejét fogva.

- Kazuya?

- Igen, én vagyok. Hercegnő… izé… sajnálom, hogy most zavarom, de az édesapja hivatja, mert hallotta, hogy mi történt Hidetada- samával.

- Oh, igen? És mi történt vele?- Kazuya odasétált Say- hoz, aki kiúszott a tó széléhez, és rátámaszkodott egy kőre, hogy ellepje a tó felszíne az egyébként is fedett részeket.

- Nem tudod a híreket? A jegyesed eltűnt.

- Mi? Hol van Ses… azaz… persze, Hidetada… öh… sajnálatos eset, de nem érdekel.

- De apádat igen. Azt mondta, hogyha nem mész oda, akkor kitagad, és akkor Sesshoumaru sem vehet el, tudod…- váltott beszédstílust a szolga.

- Nem fogja zavarni, ha nem leszek hercegnő. Szeret engem úgy, ahogy vagyok. Nem kell neki, hogy ő legyen Észak- Kelet ura. Ott van neki az egész Nyugat.

- Sayu! Ismersz engem, tudod, hogy azt akarom, hogy boldog légy, ezért szólok. Annyi az egész, hogy meglátogatod őt.

- Tudom, Kazuya! Köszönöm neked… Biztos vagyok benne, hogy azt fogják híresztelni, hogy Sesshoumaru megölte Hidetada- t és engem elrabolt.

- Bármi is lesz, én kiállok melletted. Te vagy a legjobb barátom, Sayu!

- Jaj, Kazuya, te is az enyém!- ölelte meg, amennyire a kis tavacska engedte. Egy férfi és egy nő öleli meg egymást a Hold csillámló fényében. Az egyik térdel, hogy az arca egyvonalban lehessen a hölgyével, aki igencsak hiányos öltözékű, hogy úgy mondjam, nem visel semmilyen ruhát, hiszen éppen fürdőzik. Ha nem tudnánk, hogy mi is történik, valószínűleg félreértenénk a helyzetet, ahogy Sess is tette. Egy darabig nézte őket a fák mögül, mikor látta, hogy Kazuya elment, előjött, és csendesen így szólt a csukott szemű lányhoz:

- Sayuri. - az megfordult a hang irányába és felállt.

- Sesshoumaru! De jó, hogy itt vagy!

- Öhöm… Sayuri, szerintem ülj le. - mondta sejtelmesen a lánynak.

- Tessék?- ekkor Say leült, és rájött, hogy valójában miért is ül ebben a forró tavacskában. Elpirulva nézett a szellemre, hogy most mit szól. A youkai halvány mosolyt eresztett meg, amitől Sayu még jobban elpirult.

- Miután befejezed, szeretném, ha velem jönnél.

- Hogy? Én? Hogyne… csak egy pillanat és kijövök… ha addig elmennél…

- Nincs sok értelme ezek után.

- Sesshoumaru!- mondta ingerülten a lány, amin a szellem ismét csak mosolygott. Ez Sayuri- t is meglepte, ám nem zavarta. Örült, hogy legalább megnevettette. Mikor Sessh távozott, gyorsan megtörölközött és felkapkodta a ruháit, megtörölgette a haját, s szabadon hagyta, ami nála nagy szó volt. Azt szerette, ha egy egyszerű copfban van. Mikor összepakolt, elment Sesshy után, aki már várta.

- Nos?- kérdezte a férfit.

- Sétáljunk.

- Rendben. - most csendesen mentek, még Sesshoumaru sem akart beszélni az esetről, nemhogy Sayuri. Akárhányszor összetalálkozott a tekintetük, elpirult. Ezen a szellem ismét csak derült. A lány megunta, muszáj volt rákérdeznie.

- Elárulnád, mi ennyire vicces? Csak… tudod, sosem láttalak még ennyire felszabadultnak.

- Én sem láttalak még téged ennyire szabadon…- mondta, amire a mi kedvenc hősnőnk ismét vörösebb lett az átlagosnál és vállával meglökte.

- Hogy lehetsz ennyire gonosz?- a youkai csak bámult előre, nem nézett vissza rá, de érezte, hogy menyasszonya nagyon is figyelni minden mozdulatát. Say elmosolyodott és belekarolt szerelmébe, úgy ballagtak tovább. Egyszer csak Sess irányt váltott.

- Hová megyünk?

- Ha velem jössz, megtudod. - mondta ki a nyilvánvaló igazságot Sesshy, és mikor kiértek az erdőből, Say- nak elakadt a lélegzete. Egyszerű kis sziklán álltak, mely fűvel volt benőve, alattuk pedig minden, eddig bejárt helyük… az emlékeik. Ez volt az a hely, ahonnan Sesshoumaru kémlelte a tájat, mielőtt megmentette Rin- t attól a szánalmas szellemtől. De erről a másik fél mit sem tudott, őt más ragadta meg. A Hold annyira közelinek tűnt számára, mint még soha. Úgy érezte, hogyha kinyújtja a kezét, meg tudja érinteni. Teljesen elvarázsolta a táj szépsége. Sesshy- re nézett, aki szintén az égitestet fürkészte, arca rezzenéstelen volt, de most mintha nem csak a Hold, de ő is elérhetőbb lett volna. A youkai visszanézett rá, és értette. Érezte azt, amit ő. Közelebb lépett hozzá, és szembe fordult vele és Sayuri boldog volt, hisz végre elmerülhetett szerelme szemének aranyló tengerében. A két arc vészesen közel ért, de Sayu ismét elfordította a fejét, ez nála már egyfajta reflex volt. De most Sesshoumaru finoman maga felé fordította az arcot, nem akarta elszalasztani a lehetőséget. Sayuri most már biztosan hajolt előre így ajkuk végre- valahára összeért, hosszan, hosszú óráknak tűnő másodpercekig. Mikor képesek voltak elszakadni, átkarolták egymást, s a másik szemébe néztek. Mennyit kellett válniuk, mennyi minden történt azóta? Öt év hosszú idő, de mégis, ezért az egyetlen pillanatért megérte minden szenvedés. Ahogy ezen gondolkoztak, észre sem vették, de újra megcsókolták egymást, hisz az a varázslatos pillanat az övék volt, értük fújt a szellő, értük világított a Hold, de nem volt szükségük semmire, hisz ott voltak egymásnak. Át tűzön és vízen, mindörökké együtt.

Köszi mindenkinek, aki elolvasta: