Tizennegyedik fejezet: Ellenségek viharában.

- Sesshoumaru. Szeretnék inni egy kicsit. Nem váltanánk irányt?- szólt egy kibontott, fekete hajú szellem társához.

- Sayuri… tudod, hogy nem lehet.

- Kérlek…- nézett a szemébe, amitől a férfi azonnal megenyhült, és másfelé indult. Már két perce sétáltak arra, amikor így szólt a lány:

- Szerintem átvertük.

- Én is úgy gondolom. Ne feledd. Légy közömbös Rin- nel. – Say egy kicsit mocorogni kezdett, mint egy kisgyerek, akinek nem tetszik valami.

- Tudom, de… annyira nehéz. Ha ennek vége, összevissza csikizem. – erre mindkettőjüknek halvány mosoly jelent meg az arcán. Sessh megint elsimította az arcából a tincset.

- Elárulnád, miért nem fogtad össze?- tette fel a kérdést.

- Hogy? A hajam? Talán zavarja a nagyurat?- kérdezte felháborodott hangját utánozva.

- Sayu, tudod, hogy nem így értettem.

- Tudom, bocsáss meg, nagyúr.

- Sayuri, elég.

- Talán zavar?- Sesshoumaru nem nézett rá.

- Ha tudni akarod, igen. – azt annyira komor hangon mondta, hogy a lánynak elszállt minden jókedve, nem is nagyon szóltak egymáshoz. Kissé lemaradt, majd visszasétált mellé. Jaken- nek is feltűnt ez a nagy csend, meg is kérdezte Sayuri- t, hogy mi a baj.

- Nem történt semmi, igazán, jól vagyok. – lemaradt a csapat végére, valahogy már nem volt kedve elöl menni, most szüksége volt arra, hogy magát is sajnálhassa. „Végül is nem mondott semmi sértőt. Csak az a hang… kiráz a hideg. Olyan volt, mint amikor először találkoztunk. Annyira… felsőbbrendű. Sayuri, szedd össze magadat. Túl érzékeny vagy. ”

- De ha Kagura ideér, nagyuram, akkor…- Sayu- nak megütötte a fülét, hogy „Kagura”. Előresietett, és a lehető legkedvesebb hangon szólt a youkai- hoz, és lökte fel a koboldot.

- Sajnálom, Jaken.

- Semmi baj, Sayuri- sama.

- Te Sessh… ismered azt a Kagura- t?

- Hallgatóztál? – kérdezte egy alig leplezett vigyor kíséretében.

- Már megbocsáss… hogy mondtad? Hallgatóztam? Te lehetetlen szellem!- indult el hátra, de Sesshy elkapta a csuklóját, és maga felé fordította az arcát.

- Mi a baj?

- Nincs semmi, hagyj már!- fordította vissza fejét, de a jegyese nem engedte, hogy más felé nézzen, ezért Say becsukta a szemét.

- Sayuri. Mondd már, mi van.

- Semmi. Nincs semmi, csak nem vagyok kíváncsi rád. Ennyi elég?- mondta, a végét már ordítva. És ismét visszatért AhUn mellé, megveregette a hátát, és elmerült a gondolataiban. A kis kobold visszatért gazdájához, és folytatta a monológját. De Sessh gondolatai máshol jártak. Messze, egy olyan világban, ahol Rin és Sayuri is ott volt vele. De most mindketten annyira távolinak tűntek számára…

*

- Te?

- Kohaku… várj… - szólt egy lány lassan kinyújtva a kezét, közben szemeibe könnyek szöktek. A fiú körbenézett, riadtan és hátraugrott.

- Rin, nem vihetlek tovább.

- De Ko… - mondta a megszólított.

- Sajnálom. – azzal felugrott a fára, és távolodott. De beszélgetőpartnere sem volt rest.

- Kirara!- egy határozott mozdulattal a macskaszellem hátán termett és a fiú után repültek. Három alak lépett elő a fák mögül. Az egyik szerzetesi ruhát viselt. A kislánynak megvoltak a maga rossz emlékei velük kapcsolatban, hiszen egyszer a szellemirtó szerzetesek el akarták szakítani Sessh- től..

- Sangoooo!- ordította a férfi, de nem kapott választ. A többieket is ismerte. Az egyik folyton Sesshoumaru nagyúrral harcolt, a másik pedig egy furcsa ruhába öltözött lány volt. Egyszer együtt menekültek, és ha Sesshoumaru- sama nem ért volna oda időben, már egyikük sem élne. Először a félszellem vette észre a mi kis hősnőnket.

- Te? Te is Naraku szolgája lettél?- rántotta elő a Tetsusaiga- t.  A kislány megijedt, és hátrált.

- Inuyasha… fekszik!- a hanyou a földbe csapódott, Kagome kiabálni kezdett. – Mégis hogy juthat eszedbe ekkora őrültség? Egy gyerekre fegyvert fogni? Nem szégyelled magad? Ha nem tudnád ő Sesshoumaru- val utazik! Nem lehet Naraku szolgája is! Hogy lehetsz ekkora fajankó? Fekszik!- Rin egy kissé megnyugodott, mert kedvelte Kagomét.

- De nem kell kiabálni. Nyugodj meg kérlek. Tudom, hogy téged is zavar, hogy valójában Inuyasha miatt rohant el Sango, de…- próbálta megmenteni félszellem barátját a fájdalmaktól az ifjú, de nem járt sikerrel.

- Feksziiik! Fekszik!- a szerzetes nagyot sóhajtva Rin- hez lépett, mert látta, hogy azok sokáig ellesznek kettesben. Inu egyre süllyedt a földbe.

- Ugye Rin- nek hívnak?

- Igen.

- Mondd csak Rin, nem lenn…- a miko- tól egy hatalmas fejbevágást kapott.

- Áú, Kagome, most meg mi a baj?

- Hogy kérdezhe…

- Már értem. – állt fel. – Csak nem vagy féltékeny?- kérdezte, miközben kezeibe fogta kezét.

- Ezt ezerszer megbeszéltük. Te…

- Miroku… meghalsz!- mondta Inu, aki akkor kelt fel a földről. Kagome ismét félbeszakította.

- Fekszik.

- Hogy juthatott ilyen az eszedbe?- tépte ki kezét a férfijéből. 

- Tisztázzunk valamit. Mit gondolsz, mit akartam kérdezni?

- Hát… amit szoktál!

- Ugyan, kedves Kagome, úgy gondolod, hogy én ilyet kérdeznék egy kislánytól?- nézett rá angyali tekintettél, mint aki sohasem tett semmi rosszat. – Csupán arra voltam kíváncsi, hogy nem lenne-e kedve enni. Az ember jó szándékát is félreérted. - indult el letörve. „Azért örülök, hogy nem volt itt Sango csonttörője.” Az idősebb lány a fiatalabbhoz fordult.

- Szia Rin. Hogy kerülsz ide?

- Keh, biztos otthagyta Sesshoumaru az erdő közepén a szellemeknek.

- Inuyasha, fekszik. Most nincs időm rád. – mondta egy pillantást sem vetve az ismét elterült hanyou- nak.

- Mondd csak, nem szeretnél enni? Közben elmesélhetnéd, mi történt veled. – szólalt meg a papnő, s a kislány halványan bólintott. Igazából örült, hogy Miroku pont ezzel a szöveggel vágta ki magát, mert igazán jó ötletet adott neki. Inuyasha nagy bánatára meg kellett osztania az instant tésztát, de valójában ő is kíváncsi volt: Hogyan kerülhetett ez a kicsi gyerek ennyire távol Sesshoumaru- tól, és miért nem találta meg? De a legfontosabb: Miért van rajta Naraku szaga?

*

Három férfi érkezett lóháton a közeli palotába. Mikor leszálltak a lóról, áthaladtak rengeteg szobán, jól ismerték a járást. Kettő ment hátul, szorosan követve az elsőt, aki valószínűleg a vezérük volt. Ahogy beléptek a legnagyobb szobába, fél térdre ereszkedtek és ellenkező kezüket ökölbe szorítva a földre támaszkodtak. Az első ember szólt a nekik háttal álló emberhez.

- Takeda- sama. Híreket hoztunk Sayuri- samaról.

- És milyeneket?- kérdezte nemtörődöm hangon, még mindig nem nézve alattvalóira.

- Minden igaz volt. Sayuri- hime próbált elmenni, de az az átkozott youkai nem engedte. Tapintani lehetett feszültséget. – a palota ura megfordult, szemében harag gyúlt.

- Szóval… elrabolta az egyetlen lányomat. Az, akinek apját és még őt is oly nagyra tartottam. - mondta kiemelve pár szót.

- Igen, nagyúr. Mit kíván tenni? Megöljük, és hozzuk ide Sayuri kisasszonyt?

- Nem. Más büntetést szánok neki. Norie!

- Ne!- ragadta meg felesége a kezét. - Ne tedd!

- Csendet! De, megteszem. Elárult engem. Nem érdemel védelmet, sem tőled, sem mástól.

- Lehet, hogy félreértették a helyzetet. Ismerem a lányomat, hidd el. Biztosan megszökött volna, nem hiszem, hogy nem volt alkalma.

- Elég!- kiáltott rá ellentmondást nem tűrő hangon, a kastély úrnője mérges tekintettel elindult kifelé. Az ajtóból visszaszólt.

- Ha megöleted, nem csak a lányodat fogod elveszteni, hanem engem is. – azzal becsapta az ajtót. Most Takeda ismét elcsodálkozott, hogy hitvese mennyire bátor tud lenni.

- Mi legyen, nagyúr?- az egy kicsit gondolkozott, majd mélyen sóhajtott.

- Végezz vele.

*

- Sesshoumaru- sama, mi baja van Sayuri- samának? – kérdezte a kis kobold. Nagyura megvetően nézett rá.

- Talán kérdezd meg őt. – válaszolta neki, majd megtorpant. – Sayuri?- a megszólított bosszúsan felemelte a fejét, és unott hangon megkérdezte.

- Mit óhajtasz, nagyuram?

- Idejönnél egy percre?

- Hogyne, Sesshoumaru- sama. - szép lassan előresétált Sess mellé.

- Követnek minket.

- Micsoda felfedezés. – mondta, mint aki már egy évezrede rájött.

- Tudtad?

- Természetesen. Ezek… várj egy percet!- szagolt bele a levegőbe. – Ezek… Takeda- sama emberei.

- Micsoda felfedezés.

- Sess, ez most komoly! Figyelj egy kicsit!- a szellem megállt. – Biztos vagyok benne, hogy azt hiszik, hogy fogoly vagyok. Megpróbálok velük beszélni. Nagyon fontos, hogy ne bántsd őket. Kérlek.

- Most már nem vagyok nagyúr?- kérdezte érdeklődve. Sayuri elmosolyodott.

- Nem, nem vagy. Bocsáss meg, bocsáss meg, ne haragudj, bocsánat. – Sesshy látta, hogy nem csak üres szavak, amiket mond, ezért átölelte.

- Semmi baj. Sajnálom, ha megbántottalak. – az utóbbi mondatot később tette hozzá. Say megint elmosolyodott, és rádőlt a vállára. - Szeretlek. – mondta, amitől a szellem kicsit meghökkent, majd ő is elmosolyodott.

- Még… sosem mondtad nekem… - még jobban átölelte, majd a szemébe nézett. - Én is. Nagyon. – így álltak, hosszasan egymás arcát fürkészve. Jaken örömmel nyugtázta, hogy újra mosolyogni látja őket. „Nem mintha nem minden az én érdemem lenne…” Ránézett a felhőtlen égboltra, úgy ment tovább, míg neki nem ütközött az idő közben megállt Sayuri- nak. Látta, hogy a két rangos youkai hosszasan áll, még mindig egymás karjaiban, de már nem egymásra figyelve. A zöld lény is abba az irányba fordult, de csak meglepődött, hogy halandókat látott.

- Norie?- szólt Sayu, majd összeesett.

Thanks for reading!^.^

Szóval köszi, hogy elolvastad, remélem, hogy tetszett!