Tizenhatodik fejezet: Elég!

- Sesshoumaru!- ugrott fel egy hanyou.

- Úgy érted?

- Igen, itt van. Menjetek hátrébb.

- Inuyasha, fekszik. – szólt Kagome. – Hogy lehet ennyire lassú a felfogásod? Rin- ért jön, nem azért, hogy veled harcoljon.

- Igazad van, halandó. – lépett elő Sessh.

- Sesshoumaru- sama! – futott oda hozzá a kislány.

- Rin. Mondd csak, hogy vagy? Ugye nem bántott az öcsém? – kérdezte inkább Inuyasha- tól, mintsem Rin- től.

- Nem, nagyon kedvesek voltak velem. Sayuri- sama hogy van? És te Sesshoumaru nagyúr? Ugye nem lett semmi bajotok?

- Sietnünk kell.

- A Sayuri ugye egy női név? – kérdezte csillogó szemekkel Miroku, amire az időközben visszatért Sango csonttörője volt a válasz. Túl hangosan gondolkozott.

- Ezt most nem érdemeltem meg.

- Tényleg, Sesshoumaru, ki ez a Sayuri?- de a szellem válaszra sem méltatta Sango- t, azonnal elfordult.

- Keh, biztos annyira fontos neki, mint az a Sara. – Sess megtorpant.

- Inuyashaaaa… fekszik. Fekszik! Fekszik!- ordította Kag. – Hogyan lehetsz ennyire érzéketlen? Nem Sesshoumaru tehetett arról, hogy meghalt! Fekszik! Te egy érzelmi csődtömeg vagy! Feksziiiiiiiik!

- Inuyasha. Nem hittem volna, hogy egy lány ennyire könnyen meg tud állítani. Csalódtam benned, bár nem is vártam ennél többet egy félszellemtől. Indulunk. – Maguk mögött hagyták a kiabáló Kagomét, az anyafölddel ismerkedő Inuyashát, az ábrándozó Miroku- t és a még mindig a szerzetest nevelő Sango- t.

*

- Rin, nem vagy fáradt?- kérdezte hirtelen a szellem.

- Hogy? Nem, köszönöm.

- És ha még egy kicsit jobban kellene sietned, bírnád?

- Hát… persze!- húzta ki magát, Sesshy pedig egy kis büszkeséggel nézett rá. Mikor visszaértek, mindent ugyanúgy találtak, mielőtt Sesshoumaru elindult. Rin, mikor észrevette az Ah és Un- on pihenő Sayuri- t, azonnal odafutott hozzá és átölelte.

- Sayu! Sayu! Sajnálom, hogy…

- Rin, elég!- ugrott el a sárkánylóról, majd jegyese mellé futott. A kislány értetlenül nézett rá. A nagyúr bólintott, majd átölelte szerelmét, jelezve, hogy jól cselekedett.

- Jaken mester!- szólította a koboldot AhUn hátáról.

- Mit akarsz?

- Mi történt Sayuri- samával?

- Mire gondolsz?

- Hát… nem foglalkozik velem és nem is mosolyog…

- Tudod, Rin, minden előkelő youkai olyan, mint Sesshoumaru. Nem törődik senkivel… - mondta, miközben nekiütközött az idő közben megtorpant szellemnek. Ránézett, majd elmosolyodott. A kis lény elkezdett hajlongani.

- Sesshoumaru nagyúr! Bocsáss meg hű szolgádnak! Kérlek, nagyuram, ne mosolyogj!- Sessh tovább indult, a kis ember pedig megrázta a fejét.

- Jaken- sama, tudhatnád, hogy ilyeneket nem szabad mondani.

- Te buta lány! Most megrö…

- Tudom Jaken mester! Most megrövidítetted az életedet párszáz évvel. - fejezte be a zöld lény mondatát, majd így figyelmeztette a még mindig megkövülten álló koboldot - Ne maradj le!- az még nézett egy kicsit gazdája után, majd rohanni kezdett.

- Várj meg Sesshoumaru nagyúr! Várd meg hűséges szolgádat!

*

- Norie, megmondtam, hogy öld meg! – kiabált egy férfi.

- Nem tehettem! A hercegnő utasított…

- De még mindig az én szolgám vagy! Tudom, hogy szeretted, de…

- Ennek ahhoz semmi köze.

- De most már ő…

- Ennek ahhoz semmi köze!!!- kiáltott a lány. – Már nem szeretem, és bármikor végezhetnék vele, amikor csak akarok. De nagyon kedvelem Sayuri –t. Kiskoromtól kezdve a legjobb barátnőm volt. Nem fogom megölni azt, akit szeret. Mert akár hiszed, akár nem, így van.

- És ezt honnan veszed?

- Ő mondta! Miharu- sama! Te ugye hiszel nekem?- szólt a palota úrnőjéhez. Az ránézett és a vállára tette a kezét.

- Most jobban bízom benned, mint a saját hitvesemben.

- Elég legyen! Választhatsz… el is mehetsz…

- Választhatok? Ezt te most komolyan mondod?- mondta egy fájdalmas kacaj közepette. – Sosem választhattam. Mindig mások döntöttek arról, hogy mi a jó nekem. Engem bárki megkérdezett? Jól tudod, hogy nem.

- Úrnőm… erről még sosem beszéltél. - mondta, még mindig vegyítve a tegezést és a magázást.

- Mert utálom, ha valaki panaszkodik. De nem is azért mondtam, hogy sajnáljatok. – odalépett Takeda- samához. – Kérlek. Kérlek, hogy legalább Sayuri- nak hadd legyen esélye… nem tagadhatod meg tőle…

- Dehogynem.

- Lenne szíved?- férje nem tudott válaszolni, mert egy szolgáló lépett be a terembe.

- Uram! Asszonyom!

- Mi történt?

- Sayuri- sama és Sesshoumaru- sama… meg egy kobold… meg egy halandó…

- Mi van velük?

- Útban vannak… ide. – mondta még mindig lihegve, hisz futott, hogy az információ időben eljusson azokhoz, akiknek fontos volt. A házastársak lassan egymásra néztek, erre Miharu megragadta Norie kimonójának ujját, és szinte kirángatta a szobából.

*

Say hátrasandított a még mindig szomorkás kislányra és nagy lelkiismeret furdalása támadt.

- Sesshoumaru… miért kínzol? Kérlek, csak hogy ne haragudjon… - mondta neki.

- Sajnálom, de nem lehet. Azt kell hinniük, hogy nem szereted. – suttogta.

- De… annyira rosszul érzem magamat.

- Csak addig kell várnod, míg be nem érünk a palotába…

- Igen… Aztán a családi megbeszélés…

- Később…

- Utána a közös vacsora… szintén egy nagyszerű beszéd… - szólt nagyot sóhajtva. - Tehát legközelebb elalvás előtt tudok vele beszélni…

- Mindjárt ott vagyunk.

- Tudom… Ideges vagy?- kérdezte fülig érő vigyorral az arcán.

- Miért lennék?

- Ne tagadd… micsoda nap… - a másik szellem ezen jót mosolygott, mert végre Say is jókedvűnek tűnt. Mikor kiértek az erdőből, azonnal megpillantották a kastélyt. Nem volt annyira szép, mint az Észak- keleti, de valóban mutatós volt. A kapuban már kinn állt az összes szolga és a rokonság. Innen kiemelkedő volt a jövevények számára Takeda- sama és Miharu- sama, no meg persze Norie.

- Sayuri drága! – rohant oda kedvenc „unkahúgához” Nory, majd átölelte. Annyira meghatottnak tűnt, pedig csupán pár órája váltak el. Sesshoumaru nem kapott ölelést tőle, meg kellett elégednie egy „Te még élsz?” pillantással. Mikor édesanyjához lépett és meghajolt, ő felemelte a fejét és védően átölelte.

- Kislányom! Annyira jó, hogy itt vagy!- mondta, szinte zokogva.

- Örülök, hogy újra látlak, Anya. – de az ő szemébe valóban könnyek szöktek. De rég várt már erre a pillanatra! Hány éve? Mikor ellépett, az úrnő rámosolygott Sesshy- re.

- Üdvözöllek Délen, Sesshoumaru!. – de a további események mind összefolytak Sayu előtt, mert az édesapja csak ennyit mondott neki.

- Gyere be. – engedelmesen követte. Felrémlett neki, hogy mit mondott neki pár éve: Mindig arra vágytam, hogy fiam legyen, aki képes harcolni. De ma már hálás vagyok, hogy egy ilyen gyermeket kaptam ajándékul. Hát igen, most valószínűleg jobban örülne egy fiúnak. Gombóc szorult a torkába, mikor egy szinte ugyanolyan terembe vezette be, mint egykoron Sess- t.

- Foglalj helyet! – szólt szigorúan egy kényelmes szék felé mutatva. Leült, és nézte, ahogy fel és alá járkál az Észak- keleti területek büszke ura.

- Takeda- sama…

- Nem, Sayuri, most én beszélek. – ült le vele szembe. – Mindig annyira büszke voltam rád. Bár nem igazán mondtam, de így volt, remélem, hogy tudod.

- Igen, és hálás is vagyok neked érte.

- Mi történt veled? Eddig bármit kértem, megtetted. De most megparancsoltam neked valamit, de téged nem is érdekelt.

- De igen. És meg is próbáltam mindent, hogy úgy tegyek, ahogy neked jó… de nem sikerült.

- Kérlek… még mindig van visszaút. Csapatokat küldtem, hogy találják meg Hidetada- samát. – Sayu felpattant.

- Ne! Nem… lehet… ő nem az, akinek mondja magát!

- Mert Sesshoumaru az?- kérdezte, immár szintén állva.

- Igen, az! Pontosan!

- Akkor mesélj nekem: hallottál valaha Rin- ről? – Say kacagott magában.

- Mit kellett volna?- kérdezte színlelt értetlenséggel.

- Állítólag a menyasszonya, csak elrejtette a világ elől.

- Ez borzasztó… és mondd csak, van más dolog is, amiért úgy döntöttél, hogy felbontod az eljegyzésünket? – édesapja értetlenül nézett rá.

- Ennyi nem elég?

- Tehát nincs más oka?- Takeda habozott, meg volt lepve lányán.

- Nincs.

- Akkor kérlek gyere velem. – pattant fel.

- Hová?- a vigyor immár kiült az arcára is.

- Szeretném, ha megismernél valakit.

Sakura92.