Tizennyolcadik fejezet: Az esti zivatar.

A kis társaság enni készülődött, ám mindenki csendes volt. Valami megmagyarázhatatlan feszültség uralkodott köztük, amit Rin viselt a legnehezebben. Say és Nori épp a virágokat kötözték. Bár ez a mindenes szobalány dolga lett volna, de amaz éppen a vacsorában segédkezett. Mély sóhajtások közepette elmélkedtek a múltról.

- Igen, tényleg… nagyon sajnálhatod, hogy elhagytad azért a buta hadvezérért. – szólt vigyorogva Sayuri.

- De te gondolom örülsz, különben most a mi esküvőnkre készülnél, nem a sajátodra. Biztosan velem maradt volna… hehehe. – válaszolt egy erőltetett mosoly és nevetés kíséretében.

- Sayu- sama! Nem szeretnél velem játszani?- húzgálta a szellem kimonóját.

- Jaj, tudod, hogy szívesen mennék, de…- a másik lány azonnal közbeszólt

- Ugyan, meg tudom oldani egyedül, ne fáradj!- bizalmatlanul nézett a segítőkész Nor- ra.

- Biztos ez?

- Igen, menjetek csak! Sziasztok!- szabályosan kituszkolta a többieket a szobából, s belülről magára zárta az ajtót. Majd nagyot nyelt, és mosolyogva folytatta a munkát. „Hogy mennyire undorodom tőle…- a vigyor eltűnt a kissé sápadt arcról- az a beképzelt kis fruska… de… meg kell hagyni, hogy jó az ízlése. Bár nem sokáig élvezheti az életet… elveszem tőle Őt…”

*

- Rin. – szólt a youkai, miközben a kis ember mellett sétált.

- Igen?

- Sajnálom.

- De mit?- nézett rá érdeklődve.

- Gyere!- ragadta meg a kezét, és kivitte a kertbe. Ott leültek a domb aljába. A szellő kissé hűvös volt, de ez nem zavarta őket. – Tudom, hogy nagyon goromba voltam veled, de… nem volt szándékos… azaz… pont, hogy az volt.

- Hogy?

- Van valami, amit tudnod kell. Azért, hogy minden úgy maradjon, ahogy most van… sőt, még jobb legyen- tartott egy kis szünetet. – eddig sokat vártunk. De most is… vannak, akiknek nem tetszik ez a helyzet. És hogy ne higgyék azt, hogy törékeny vagyok…- nem beszélgethetek, és nem játszhatok veled, amíg utazunk.

- De… én ezt nem értem. Mi rossz van abban, ha valaki olyan kedves, mint te?- kérdezte gyermeki ártatlansággal.

- Tudod, Rin, az emberek és a szellemek világa más. Ott erény, ha valaki nyitott… de minálunk ez hátrány. Rosszindulatúnak és szívtelennek kell tűnnünk, le kell néznünk a gyengéket… és gyilkolnunk kell. Persze az alacsonyrangú youkai- nak nem jelent semmit, ha esetleg…- meglátta a kislány arcát, aki igencsak komolyan nézett, akár egy felnőtt. – ellenszegül… bár ez nem gyakori. „Minden szellem kegyetlen. Neked az a feladatod, hogy fenntartsd ezt a tudatot az emberekben.” Ezt mondta nekem egy ismerősöm… nagyon rég. És mivel én vagyok a hercegnő… kötelességeim vannak. Ez is az egyik. Valójában zord és önző törvények ezek, amiket még kimondani is nehezemre esik… nemhogy betartani. Érted ezt? – kíváncsian pillantott társára.

- Sayu- sama… én nem hiszem, hogy te gonosz vagy. De… akkor nem is szólhatok hozzád? És Sesshoumaru- sama miért engedi meg?- ezen Say meglepődött.

- Ezen… még sosem gondolkoztam el. Talán… ő nem fél attól, hogy bárki átveheti a helyét. Nagyon erős, azt tesz, amit akar. De én… tartok tőle, Rin. Rettegek. Már kicsi korom óta megpróbáltam megfelelni minden elvárásnak. Túl korán kezdtem ölni… Takeda- sama erről mit sem tudott. – megint keserű vigyorra húzta az arcát, ezzel próbálta elfedni, hogy mennyire fáj neki. – Túl sok vér ragad a kezemhez… többet… nem akarok. – de nem bírta tovább, már megint zokogott. – Tessék… egy hime nem sírhat… erre… én mostanság…- felhúzta a térdeit, rájuk tette a karját, úgy hajtotta le a fejét. – Szánalmas, nem?

- Ugyan, Sayu- sama!- a kis halandó rámosolygott, amitől ő is jobb kedvre derült egy kicsit, de a könnyek újra hatalmába kerítették. – Nem baj, ha nem vagy erős. Majd Sesshoumaru nagyúr megvéd, és mindig velünk maradhatsz! Ugye, velünk maradsz?- nézett rá reménykedve.

- Rin… köszönöm…- ölelte meg. – Veletek maradok… mindenáron.

*

- A vacsora elkészült! – szólt a kertben ücsörgő lányoknak Sayuri édesanyja.

- Azonnal megyünk, Miharu- sama. – megfogta a gyermek kezét, aki boldog volt. Nagyon örült, hogy végre visszakapta az ő Sayu- ját.

- Sessh!- üdvözölte boldogan szerelmét. – De rég nem láttalak! Hogy vagy?

- Mi ez a felhőtlen jókedv?

- Semmi… csak Rin- nel beszélgettem. Szóval? Te mivel töltötted a szabadidőt?

- Beszélgettem- neki is kiült egy halvány vigyor az arcára.

- Kivel? Ugye nem Norie- val?- kérdezte aggódva. Sess összeszűkítette a szemét.

- Talán zavarna?

- Rin, megkérdeznéd Miharu- samát, hogy hogyan fogunk ülni?

- Hogyne!- azzal megint elfutott.

- Figyelj, ez komoly. Nem szeretném, ha megint…

- Ha megint mi?

- Semmi, felejtsd el!- a szokásos jelenet következett. Ismét a sértődés, majd egy békítő csók. – Ezzel most nem oldod meg a dolgot. Kérlek, hogy ne…

- Á, hogy van az én drága fiam?- lépett oda Takeda.

- Fiad?- nézett rá értetlenül a hime.

- Jaj, bocsáss meg, Sesshoumaru! Sayuri, nem szeretnél édesanyáddal beszélgetni?

- Miért is?

- Mert. Indulj már.

- Persze. Hogyne, épp menni akartam. Találkozunk vacsoránál.

*

- Anya!

- Kicsim, hát te meg miért vagy ilyen rossz hangulatban?- emelte fel lánya arcát.

- Semmi baj. Muszáj vacsorázni?

- Jaj, hát persze, hogy nem!

- Köszönöm…

- De azért nem bánnám, ha velünk lennél. Vagy… nem az étvágyaddal van a baj, hanem a társasággal. Ugye? – a hölgy lassan bólintott.

- Norie.

- Norie… de szembe kell nézni a félelmeinkkel. Emlékszel, ki mondta ezt neked?

- Igen. – mosolyogott el. – Te.

- És nem volt igazam? – kérdezte, miközben komolyan nézett. Mindketten ismét nevettek.

- Köszönöm, Anya… örülök, hogy újra itt vagy velem!

- Én is örülök, hogy itt vagy… Sayu…

*

- Hol van a kedvenc unokahugicám? Talán nem fog csatlakozni hozzánk?- kérdezte szomorkásnak tűnő arccal, bár mindenki tudta, hogy mennyire örül. A kislány egy morcos mozdulattal fejezte ki nemtetszését.

- Azt hiszem, hogy nem. – mondta Sesshy.

- Azért ebben ne légy annyira biztos. – jelent meg, de immár átöltözve, kontyba fogott hajjal. „Ha lehet, most még szebb, mint eddig bármikor” elmélkedett jegyese. – Nahát, Norie, szervusz! Indulhatunk?- karolt bele kedvesébe, aki meglepetten, de vidáman beszélgetett vele.

- Nagyon szép vagy.

- Igen?- motyogta kissé elpirultan.

- Igen…

- Köszönöm. – mosolyodott el. Szerelme elkísérte a székéig és alátolta.

- Arigatou! – majd ő is a sajátjához ment. Kicsit távol ült tőle, szemben Takedával, aki az asztalfőn foglalt helyet. Az ő jobbján Sayuri, balján Miharu, akinek balján a még mindig sértődött arcot vágó Nory ült. Ez utóbbi az evőpálcikáival játszott, nem nézte jó szemmel, hogy a hercegnő is velük tartott.

- Takeda- sama?

- Igen lányom?- fordult felé.

- Mondd csak, miért van hat teríték? És én miért itt ülök?- tette hozzá halkan, bár az összes szellem hallotta. Köhintésével felébresztette saját magát (is).

- És Rin hol van?

- Pihen a szobájában, ne izgulj, kicsikém. – kapcsolódott be anyukája is a beszélgetésbe.

- De meg is nézheted, hogy van. Nem hiányoznál… - az utolsó mondatot halkan tette hozzá Nori. Sess halványan elmosolyodott.

- Norie… gyere velem egy kicsit… kérlek. – szólt.

- Hogy micsoda?

- Igen, micsoda? – nézett immár gyanakvó tekintettel Sayuri.

- Nem tart soká.

- Hogyne. Megyek! – visszanézett, majd egy „haha, te vesztes!” vicsort küldött a már így is ideges lány felé. Az kiejtette a kezéből a pálcikákat.

- Mindenki elmegy? Túlságosan ráakaszkodtál Sesshoumaru- ra.

- Takeda! Hogy mondhatsz ilyet?

- Megnézem Rin- t. – pattant fel Say.

- Menj csak. Lehet, hogy én utánajárok a vacsorának.

- Miharu… ne me… sajnálom.

- Akkor nem nézem meg, mit fogunk enni. Elmegyek levegőzni. – immár csak a kétségbe esett apa ült a helyén, Miharu pedig egy hűvös padon a cseresznyefák közelében. „Azt megértem, hogy még fiatalok és makacsok… de az én drága uramnak már igazán benőhetne a feje lágya…”Az eső lassan cseperegni kezdett. De őt nem zavarta, hisz végre egyedül volt. Sosem szerette a formalitásokat, sem azt, hogy olyanokat kell szeretnie, akik ellenszenvesek neki. De így volt ez a hitvesével is… idővel megkedvelte. Most boldogan dőlt hátra. „Látszik, hogy az én lányom… de ő legalább… szabadabb. És itt van velem. Erős, mindent ki fog bírni. Érzem.”

*

- Rin?- nyitott be az elsötétített szobába Sayu. Nem érkezett válasz.

- Itt vagy? Rin? – kérdezte egyre idegesebben, majd meggyújtott egy gyertyát.

- Sayuri- sama? Te vagy az? – ült fel egy kicsi alak, szemeit dörzsölve. A megszólított leült az ágy szélére. – Máris reggel van?

- Nem, csak kíváncsi voltam, hogy hogy vagy. Feküdj vissza szépen.

- Köszönöm. Jó éjt. – mondta, miközben betakargatták.

- Neked is, Rin. – Szólt. Mikor kilépett a helységből, elfújta a gyertyát, majd lesietett a lépcsőn.

- Sesshoumaru. – szólította meg hideg hangon jegyesét.

- Sayuri…

- Mindenki! – rontott be a terembe Norie. – Itt van!

- Ki?

- Ő!

- De ki?

- Michiyo. – Sess egy kicsit megköszörülte a torkát, Say arcán egy vékonyka mosoly jelent meg.

- Nahát…

- Igen… a hatodik ember.

Folytatása következik...^.^

Sakura92.