Huszadik fejezet: A néma reggel.

Sayuri bágyadtan sétált a kertben. Nem igazán értette, hogy hogyan eshetett ki a múlt éjszaka. „Annyi világos, hogy Sessh- el voltam, aztán… igen, nevettünk… és…”

- Nem szeretem Norie- t.

- Tudom. Sayu, itt az ideje nyugovóra térni. Nem? – kérdezte a mellette ülő szellemtől Sesshoumaru.

- De… csak… te menj előre. Majd később megyek. Szép álmokat…

…

- Sayu… most már gyere… Sayu… - ébresztgette valaki kedvesen, de annyira messzi volt a hangja. „Mi? Nem… aludni akarok… leragad a szemem… nem tudom nyitva tartani, de fázom”

…

„Már nem is vagyok álmos… és nem fázom, csoda történt… nem. Csak itt járt Sessh… muszáj felkelni? Nem, biztosan nem.”

Amit azon tűnődött, hogy vajon mi is történt, elkezdett hasogatni a feje. Hirtelen képek villantak be. „Egy… férfi… háttal áll… és egy nő… Fumie? És ki az vele? Norie? Az… - a lény megfordult és nevetett. – Naraku…” Lehunyta a szemét.

- Sayuri… ne ellenkezz. A szövetséget még te sem bonthatod fel.

- De igen… Már egyszer megszakítottam, mit keresel még mindig itt?

- Nem szabadulsz meg tőlem ennyire könnyen. Nemsokára Fumie is megjelenik… tudni fogod, de képtelen leszel szólni bárkinek is.

- Talán valaki mindig közbe fog szólni?

- Ne becsülj alá. Ennél jobbat találtam ki.

- Micsodát? Naraku? Naraku! – kiáltott, de már csak a saját hangját hallotta. Részese volt az eseményeknek, de mint egy harmadik személy… újraélte a múltat.

Kinyitotta a szemét. Sokan állták körül, és egyre szólongatták. Nincs kedve felkelni.

- Sayu? – „Ismerem ezt a hangot… Sesshoumaru! Mit mondasz? Nem értelek. ” – Hallasz? „Igen, persze… de nem tudok… beszélni… hol vagyok? Sessh!”

- Mi lehet vele? – kérdezte aggódva Miharu, Takeda is érdeklődve figyelte egyetlen lányát. Ő csupán feküdt, nem mozdult. Lélegzett, de nem nyitotta ki a száját. A szeme minduntalan mozgott, mintha álmodott volna. Nory kissé idegesen figyelte az aggódó hozzátartozókat.

- Norie… ha benne van a kezed… - jelent meg a háta mögött egy alak és karmai zölden fénylettek. A rémült lány nyakához szegezte őket, és hűvösen pillantott rá, majd a feje felé emelte.

- Mich… i… nem… én… - mondta levegőért kapkodva. Támadó elhúzta a karját, ezért a másik a földre zuhant. Lihegve, remegve torkához kapott. Egy pár másodpercre nagyon megijedt, azt hitte, hogy vége. – Miért?

- Tartsd magad távol Sayuri- tól. Vagy megöllek. – elfordult tőle.

- Szemtelen fruska… ne hidd, hogy ennyivel elintézhetsz… Tűzcsapás! – mondta ki a támadás nevét, ami egyenesen a szellem felé száguldott.

- Ostoba… villámpenge! – az eddig új biztosan haladó tűzgömb találkozott az ő erejével, és abban a minutumban egy oszloppá fonódott össze a két fegyver, majd el is tűnt. Michi nyugodtan sétált az események alatt is, bízott a saját magában: akár milyen fiatal is volt.

*

- Hogy van? – nyitott be unokanővéréhez, de ott csak csalódott szempárokat talált. Mindenki a rezzenéstelen, érzelmektől mentes arcot bámulta. Ő is sokáig nézte, majd így szólt.

- Szerintem egyre jobban hasonlít rád, Sesshoumaru. – nem díjazták az észrevételt, de ő mégis jót mosolygott rajta. Odalépett az ágyhoz és megfogta a kezét. Jéghideg volt, de Say mintha megfordította volna a fejét.

- Sayuri… hallasz? Én vagyok az… „Michiyo… de jó, hogy itt vagy… segíts… Fumie…”

- Nem reagál, nem tűnik fel? – szólt oda mérgesen Nori, de ő nem figyelt rá. „Érzem, hogy mondani akar valamit… mi az? Gyerünk…”

- Ri… - nyögte ki nagy nehezen, majd ismét csendbe burkolózott a szoba.

- Mit álltok itt? Valaki hozza már ide!

- Kit?

- Nem egyértelmű? Azt mondta, hogy „Ri”, ami bizonyosan a kisgyermekre vonatkozik.

- Én nem hallottam semmit. – szólt Takeda.

- Én sem. – helyeselt Miharu.

- Sess… menj, kérlek. Hozd ide. Benned bíznak… mindketten. – a youkai egy óvó pillantást vetett szerelmére, majd kilépett.

*

- Rin. – szólt a virágokat gyűjtögető lánykához,

- Á, Sesshoumaru nagyúr!

- Gyere, sietnünk kell. – mondta ellentmondást nem tűrő, nyugodt hangon.

- Máris. – gyors tempóban érkeztek vissza, a kislány megtorpant az ajtóban, mikor meglátta a sok embert és Sayu- t. Odarohant hozzá, és ébresztgetni kezdte.

- Sayu… Sayuri- sama… válaszolj! – „Rin… hallak, de… nem tudok válaszolni. Figyelned kell rám… Rin… Rin…”

- Sayuri- sama? Mondtál valamit? –

„- Rin? Hallasz?

- Igen… - felelte habozva.

- Most nagyon kell koncentrálnod. Jól vagyok, de egyszerűen nem tudok mozogni. Ettől függetlenül mindent a legtisztábban hallok.

- Értem.

- Ma Fu… mi ez? Rin? Riiiin?” Félve nyitotta ki a szemét. De nem volt mitől tartania. Sesshy őt nézte, és várta, hogy mi történt. Kis idő múlva teljesen magához tért.

- Azt mondta… hogy jól van, ne féljetek. Mindent hall, és valamit még mondott. Nem tudom, mit szeretett volna… Fu… - mindenki felkapta a fejét. Sess Mic- re nézett, aki bólintott, és intett Nor – nak. Elhagyták a szobát. Takeda és Miharu is követte őket. - aztán valaki… mintha elszakított volna. Nem tud mozogni… - már a könnyeivel küszködött. Nem akarta elveszíteni.

„- Rin?

- Sayu…

- Hallom azt mondtad, hogy Sayuri- sama. Még egyszer elő ne forduljon!

- Igen.

- Mondd meg Sesshoumaru- nak, hogy… Rin?”

- Nem mondott semmit… mintha… fontosat tudna, de pontosan ott szűnik meg minden, amikor végre megtudhatnánk…- egy hatalmas robbanás hallatszott, Nor kivágta az ajtót.

- Sesshoumaru… itt van Fumie… segítened kell!- a férfi még egy pillantást vetett Rin- re, majd Sayuri- ra és követte.

„- Mindent a terv szerint halad…

- Ne légy nevetséges… felkészültek a támadásra, könnyen elbírnak vele.

- Kedves Sayuri, csak nem gondolod, hogy ennyire ostoba vagyok? Amíg te itt feküdtél, eszedbe jutott Rin. Mindenki lent harcol a palota előtt, csak ti vagytok itt. Tehetetlen vagy, nem tudod megvédeni. Én akartam, hogy így legyen. Csak annyit mondtál, amennyit kellett. Félrevezettelek, hogy azt hidd, hogy meg akarok öletni mindenkit, így nem gondoltad, hogy…

- Te aljas…- szakította félbe.

- Hana. Indulj!

- Igen Naraku!”- Ekkor a lány kinyitotta a szemét.

- Rin, menekülnöd kell!

- De miért?- belépett Michiyo is.

- Sa…

- Igen, jól vagyok. Kérlek, vidd el innen, Naraku el akarja rabolni! Fuss. – szólt, miközben a kislányra mutatott. Rokona halványan bólintott és kézen fogta a gyermeket. Kivitte a szobából. Mielőtt fellélegezhetett volna, eszébe jutottak a többiek.  Gyorsan felcsatolta páncélját, magára kötötte a kardját, ám ekkor hatalmas sikoly hallatszott.

- Sayuri, köszönöm, hogy ennyire segítőkész vagy. – jelent meg ellensége.

- Naraku… - rántotta elő fegyverét.

- Azt tedd el. Nem tudsz megölni… és én sem foglak. Túlontúl hasznos vagy nekem. – mondta kissé hízelgő, kissé kárörvendő hangon. Say még mindig nem értett semmit, vajon miért mondja ezt neki, miután megpróbált végezni vele?

- Hogy érted?- tartotta a pengét a félszellem nyakához, aki kicsit megszeppenve mosolygott rá.

- Hol is kezdjem? Először is segítettél megszerezni a Tensaiga- t.

- Visszavettem!

- Elintézted, hogy el tudjam vinni a kis barátnődet. Kétszer. – mindegyik mondatnál egy-egy lépest közeledett a lányhoz.

- Kétszer? Egyszer sem! – tiltakozott.

- Gondolkozz… ha te nem sérülsz meg, akkor nem megy el Jaken- hez… aki én voltam. – állította büszkén.

- Elvetemült…

- Ne túlozz… te sem vagy jobb, mint én… emlékezz csak, mit tettél azokkal a szegény falvakkal… - a hime megint felemelte az eszközt, de most erősebben hozzászegezte ellenfeléhez.

- Elég! Ne mondd, hogy rosszabb vagyok, mint te.

- Nem állítanám. – már vészesen közel ért. – Egyformák vagyunk… csak én nem adom az ártatlant… ha belátnád, mi ketten bárkit legyőznénk. És még a múltadat is elfelejthetnéd… a sok vért, ami a kezeidhez tapad… mert nem vagy rá képes, igaz? Mert még mindig „jó” akarsz lenni. Add fel… te már menthetetlen vagy. Ne menekülj… csatlakozz… a gyengék és a jólelkűek közt utolsó vagy, de ha hozzánk társulsz első lehetsz… - nem tudta, mit mondhatna erre… világuralom… erre vágyott egész életében és Naraku… képes megadni neki.

- Ez… - fordult az ablaka felé. Látta, hogy mindenki harcol, küzd az életéért… és érte

- Akiben van szeretet, az gyenge, törékeny… hogy úgy mondjam: ez erőtlenek könnyen halnak. Te más vagy, megvan benned a vágy… ne tagadd… mindent szeretnél…

- Naraku… - mondta könnyes szemekkel. – Menj a pokolba! – azzal megfordult és a szívébe döfte a kardot, de az nem is vérzett. – Sajnálom… sosem akartalak bántani, de nem hagytál más választást… - suttogta szipogva.

- Ne feledd el, hol a helyed. Adtam neked egy esélyt… de most sem engedem el a tartozásodat…

- Tartozásomat? – kihúzta testéből a pengét, és szigorúan nézett rá.

- Most mennem kell. Azt hiszem, hogy ma Fumei- t is elvesztem. Na nem baj. Erről jut eszembe, Rin ismét nálunk van. Viszlát, Sayuri hercegnő. – épp elhajította kardját, mikor a hanyou eltűnt, így az a falba fúródott.

- Michiyo… Rin… - kitépte a fegyvert a falból, majd futásnak eredt. Egy lány rohant keresztül a kastélyán. Sebesen dobogott a szíve. Csak futott és futott. Kiáltott, de mintha senki sem halotta volna. Félt… és féltett.

Folytatása következik!^.^

Sakura92.