Huszonkettedik fejezet: Az utolsó este.

A csendes, barátságosan nyugodt kastély egy pillanat alatt egy csatatérré változott. Már vagy két hét telt el a múltkori eset óta, ez idő alatt a kis csapat nagyon összerázódott. Daiki sokat beszélgetett Sayu- val, szoros kötelék alakult ki kettőjük között, de ez senkit sem zavart. Say büszke is volt mind Michy- re, mind Sess- re, mert nagyon felnőttesen viselték a dolgot.

Rin már megint Sayuri- samának hívta hősnőnket, aki végigkergette őt a palotán, és nekifutott az egyik kanyarban Daiki- nak, aki elmosolyodott és felsegítette az ütközéstől egyensúlyát vesztett lányt.

- Sajátos nevelési módszereid vannak, Sayuri. – ezen még ő is elmosolyodott. Mostanában egyre többet nevetett, hiába, egy ilyen társaságot nem lehetett komoly arccal figyelni. Elköszönt, nem volt ideje csevegni… ezt a gaztettet meg kellett torolni. Már majdnem beérte, amikor Mich kilépett a szobából és látta az előtte elszáguldó himét. Értetlenül nézett, majd szánakozó szemekkel nézett utánuk. Szép lassan sétált, majd egy mozdulattal Rin előtt termett, aki gyorsan kikerülte, de ő ismét utána futott. Mikor már elkapta, Say is előlépett.

- El a kezekkel… még nem kapta meg a büntetését. Lassan közeledett, fenyegető tekintetét a Mich karjaiban kapálózva, sikoltozva menekülő Rin- re szegezte.

- És most… végeed!- „megtámadta”, de egy kicsit elragadtatta magát, ugyanis a kislány már alig kapott levegőt a nevetéstől. Michi vidáman nézte őket, majd mikor elunta a semmittevést, kiment a kertbe sétálni. „Szerintem Sayuri nem vette komolyan Fumei- t… pedig teljesen igazat mondott, valószínűleg életében először. Nem vágyom arra, hogy bárkinek is elmondja, ez hármunk titka… azaz most már vele együtt négyünké. Meg kéne beszélnem vele? De mit mondhatnék. Hogy egész életében hazudtam neki… biztosan mérges lenne, nem, ez enyhe kifejezés…

- Hazudtál? Végig? Te… - azzal elindított felé egy Szélcsapást, Michy sikoltott, majd hangja elhalt, és nem kelt fel többé.”

Gyorsan elhessegette magától az előbbi gondolatot, majd zaklatottan fel és alá járkált, nem volt semmi ötlete. „Hát igen, jobban meg kellett volna gondolnom… De mit tehetek… minden annak az ostoba F… mit keres itt Daiki?” Csendesen a háta mögé lopózott és két kezével eltakarta a szemét.

- Na ki vagyok? – szolt torz hangon, kedvese eltűnődött.

- Vajon… nem tudom…

- Segítsek? Az, akiért a szíved dobog… - a szellem elgondolkodott.

- Akemi, mondtam, hogy ne gyere ide – a lány elvette a kezét és megrovóan nézett.

- Kedves, a másik szerelmed…

- Vagy úgy… Ha… Ai… ööö… - hátranézett.

- Á, Michiyo… szervusz, hogy érzed magadat? – ártatlanul bugyuta arcot vágott, pontosan olyat, ami Mi kedvence volt… nem bírta komoran és durcásan nézni, azonnal meglágyult.

- Te kis… - lehuppant mellé a fűre és elmosolyodott. – Már két hete felém sem nézel… - mondta színészkedve, de valójában egy kicsikét tényleg zavarta a dolog.

- Ne mondd már, annyit vagyok Veled, például… öh…

- Ha egyet tudsz, akkor kapsz valamit.

- Mit?

- Titok… na?

- Például most… - kajánul vigyorgott. – Na mit kapok? – Michi vigyorgott.

- Majd meglátod… - jegyese a jobb oldalán ült, onnan a vállára hajtotta fejét. – Szeretlek.

- Tudom… - a másik épp felemelte a fejét, hogy ellentmondjon, de ő finoman visszanyomta fejét a karjára, oda sem nézett, valószínűleg ez mindig így ment. – És tudod, hogy én is. – Erre a hime nemes vonalú arcára ismét egy kis vigyor ült ki, és ebből a pózból rápillantott Dai –ra, aki komoran nézett maga elé. Ránézett a meghatódott hölgyre és nemtörődöm- módon odavetette. – Mit bámulsz így?

- Semmit… - elhelyezkedett, majd lehunyta a szemét. A youkai átkarolta, úgy ültek csendesen. Békések voltak, nem bántották őket sem múltjuk apró hibái, sem a jövő távoli zaja. A jelen… csak ez számított, és ezt csak akkor érezték, ha kettesben voltak. A leányzó hirtelen felkapta a fejét.

- Mi az?

- Ugyan… nem fontos. – Visszadőlt, és szinte már aludt. Az idilli pillanatnak végül a hercegnő vetett véget.

- Mondd csak, kedvesem, ki is az Akemi?

*

Sayu örömmel nyugtázta, hogy Mich jobban van, és Daiki- val is majdnem felhőtlen a kapcsolata… és honnan tudta?

- Rin, emlékszel, mit mondtam a hallgatózásról?

- Igen, hogy tilos…

- Valóban. De végszükség esetén megengedett. – szólt és beráncigálta egy fa mögé.

- De hisz ez Michiyo- sama!

- Úgy van, de csitt! – Mic hirtelen éber lett, majd visszadőlt. Sayuri visszafojtott lélegzettel figyelte, tudta, hogy a másik már érzi, hogy itt vannak. Később halk léptekkel elindultak vissza. A palota kapujában már Takeda- sama várta.

- Kedves gyermekem, jó hírem van!

- Mi lenne az, apám?

- Kérdezd meg a jegyesedet, lányom. Rin, Miharu –sama kéri, hogy segíts neki! – azok összenéztek, majd egyszerre elindultak, csak két másik irányba. Az idősebbik kicsit izgatott, gyors, míg a fiatalabbik lassú, egyenletes léptekkel haladt. Idő közben egyszer jobban kezdtek hasonlítani egymásra… Say hamar odaért Sesshoumaru- hoz, akin nem látszott, hogy valami különleges történt.

- Hallom, valami híred van számomra.

- Igen.  – közölte nemes egyszerűséggel.

- És szabad megkérdeznem, mi?

- Igen. – ekkor belépett Takeda- sama és intett neki. Sess bólintott és otthagyta az értetlenül pislogó lányt.

- Hát… Kinek ez jut, kinek az. – jelent meg Micy kissé gúnyolódva.

- Miért, neked talán jobb? – kérdezett vissza közönyösen.

- Szerinted? – a vállára tette a kezét. – Egyet se félj, majd én megnevelem. – furcsa vigyor bukkant fel az arcán, ami Say- nak is feltűnt.

- Mi az?

- Semmi, semmi. – szólt hirtelen, mint akit az imént ébresztettek fel álmából, kezét védekezően maga elé emelte. Hosszú csendbe burkolóztak, leültek a földre.

- Daiki elmegy. – közölte egy sóhaj kíséretében Mi. Sayuri felkapta a fejét.

- Hogy?

- És azt kérte, hogy menjek vele. Igazából be sem volt ütemezve ez a kis látogatás… hogy úgy mondjam, engedély nélkül jöttem el. – ismételt mosoly jelent meg szája szegletében.

- Értem. És mikor indultok?

- Amikor ti. –bár pillantása sokatmondó volt, de a hercegnő nem tudta mire vélni.

- Egyre több a titok körülötted.

- Tévedés… csak egyre több titkomról szerzel tudomást. – feltápászkodott, majd elindult.

- Várj… pontosan mikor indulunk?

- Kíváncsi vagy, mi? – kérdezte ravasz felsőbbrendűséggel.

- Nem mondanám… de mégis, tudnom kell.

- Csak annyit mondok, hogy szedelődzködhetsz, drága rokonom. – azzal kisietett a szobából, de nem véletlenül hagyta el a helyet, ugyanis pár percen belül megérkezett Sesshoumaru is. Csak ránézett jegyesére és intett, hogy kövesse, meg sem állt köszönni.

- Nem vagy egy kicsit szórakozott ma, Sessh? – húzta fel a szemöldökét.

- Miért kérded? Szóval az a helyzet, hogy beszéltünk róla, hogy az esküvő két év múlva lesz. – vágott rögtön mondandójába hősünk.

- Igen, és? Mi az a nagy esemény? – egyre nehezebben tartotta a tempót, ami szokatlan volt… vagy ő lassult le mostanság, vagy Sesshy lett gyorsabb.

- Egy kis módosítás történt. – szólt oda neki, közben az utat nézte, ez felettébb zavarta a fiatal hölgyet.

- Sessh, abbahagynád? – szólt, mikor megtorpant és elkapta a még mindig „sétáló” Sess karját. Mélyen a szemébe nézett, szinte átszúrta tekintetével. – Mi az, mondd már!

- Az a lényege, hogy nem két év múlva lesz az esküvő, hanem két hónap múlva. – válaszolta egykedvűen. Sayuri eddig annyira megdöbbent, hogy elengedte a ruháját, és elejtett egy halk „oh” –t is.

- De ezt mégis… hogy… mármint… hogy? – mondta már kocogva, hogy tarthassa szerelme tempóját.

- Nyilván tudod, hogy mikor ideértünk, este beszéltem Takeda- val, és azután jelentette be a határidőt. Nem értetted, igaz?

- Nem…

- Az én ötletem volt. Hogy ne kapkodjuk el.

- Igen? Szóval… te most szomorú vagy, hogy hamarabb kell elvenned? – keserű és csalódott volt a hangja.

- Nem ezt mondtam. Eddig csupán azért halogattam, mert azt a félszellemet kerestem. – hangjában megvetés és undor mutatkozott.

- Naraku –t? – csattant fel.

- Nem, Hidetada –t. És végre megtaláltuk.

- Igen?- Erre Sesshy alig észrevehetően bólintott.

- Felbukkant, és apádnak megvannak az eszközei, hogyan lehet valakiből kihúzni az igazságot. – arcára halvány, kegyetlen mosoly ült ki, amitől a lányt ismételten kirázta a hideg.

- És… mi történt?

- Semmi. Nem akart beszélni. Akkor mentem el… éppen az előbb, ugyanis itt van a kastély pincéjében.

- Mi? Képesek voltatok idehozni? – fogta suttogóra hangját. – És mit műveltél vele?

- Mire gondolsz? Csupán beszélgettünk egy kicsit.

- Miről?

- Rólad…

- Hogy mi? – háborodott fel egy halvány pirrel az arcán.

- Mire számítottál? – nem lepődött meg a reakción.

- Hát…

- Készülődj, holnap hajnalban indulunk. – szakította félbe.

- Mégis hová? – a démon elmosolyodott.

- Vadászni. Szép álmokat. – elindult, de Say elkapta a kezét, majd megcsókolta kedvesét.

- Máskor eszedbe ne jusson e nélkül itt hagyni. – a férfi átölelte, és észre sem vették, hogy az a másnapi pirkadat nincs is annyira messze...

Remélem, hogy tetszett, nemsokára folytatódik...^.^

Sakura92.