Huszonharmadik fejezet: Két kicsi madár.

Az este nyugodt volt, lágy szellő fújdogált, ami igencsak ritka volt abban az évszakban. Hiába, ha a mi kedvenc hősnőnknek jó időre volt szüksége, megkapta… a különleges kapcsolat továbbra is nagyszerűnek bizonyult… de ezt nem csak a természetre értem, ugyanis az idő múlásával egyre jobban rájött, mennyire fontos neki Sess. Az éjjeli égbolton a csillagok apró, fényes kristályként tündököltek, a Hold pedig ismét annyira közeli volt, mint azon a bizonyos éjszakán. Sayuri arcára halvány mosoly ült ki, és leheveredett a fűre. Friss volt az emlék, túlságosan is… csak kémlelte az eget, és arra a csókra gondolt… az elsőre… sosem fogja elfelejteni… lehunyta a szemét, és felidézte az aznapi eseményeket, szinte szóról szóra elmondott magában minden párbeszédet, ami köztük zajlott. A szél egyre erősödött és fújta a zsenge pázsitot, amely a sötétben összeolvadt a lány hajával. A hime mosolyához egy halvány pír csatlakozott, igen… a friss emlék a fürdőzésről. Amint ezen merengett, hirtelen egy ismerős illat csapta meg az orrát. Nem nyitotta ki a szemét, továbbra is fekvő helyzetben volt.

- Daiki kedves, mi szél hozott erre? – Ez a becézés számukra teljesen természetes volt, érezte, hogy a szellem lehuppan mellé.

- Csak gondoltam megnézem, hogy miért pirultál el. – Kipattant a szeme, felült és arcához kapott.

- Nagyon? – kérdezte pironkodva.

- Nem, dehogy, szerintem a kert túlsó végében már alig látják…

- Ááá… ne mondj ilyeneket – lökte meg finoman… nos, ez nem teljesen igaz, ugyanis szegény fiú eldőlt a nagy tolástól.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva a hercegnő.

- Igen… de nem lennék Sesshoumaru helyében… - mindketten mosolyogtak.

- Mondd csak… szerinted, ha mindennek vége, mi még mindig kedvelni fogjuk egymást?

- Mi mindennek?

- Hát… ennek a Naraku –s dolognak…

- Hát, szerintem képtelenség lenne, ugyanis most sem kedvellek…

- Mi bajod van velem? Veled lehet egyáltalán komolyan beszélni? – csattant fel Say.

- Neked mi bajod van? Már viccelni sem lehet? Michiyo is folyton ezt művelni… ti lányok annyira érzékenyek vagytok.

- Vagy ti vagytok érzéketlenek! Egytől egyig!

- Még a drága jegyesed is? – kíváncsi, vicsorhoz hasonló volt az arca.

- Igen, ő is! Ti sosem mondotok el semmit, úgy kell könyörögni! És rengeteg dolgot meg nem történtnek tekintetek!

- Hisztis. – vágta oda neki.

- Micsoda? Fafejű!

- Elkényeztetett!

- Ne hidd, hogy vitatkozni fogok veled! – kiabálta vörös arccal.

- Jaj, de csúf vagy, ha mérges vagy… mondjuk inkább azt, hogy csúfabb. – A sértett felpattant, majd sarkon fordult és elindult a palotába. Daiki egy önelégült vigyorral nyugtázta a helyzetet és hátradőlt. Az eső hirtelen zuhogni kezdett, de ő csak mosolygott… „Sayu…”

*

Say átrohant a termeken, és mikor Sesshy meg akarta állítani, csak arrébb lökte a kezét. Mintha minden lassítva játszódott volna le Sesshou előtt… még a fényes könnycseppet is látta… Mich is utánanyúlt, de akkor Sayi már a saját szobájában volt. Rádőlt az ágyára és igencsak hamar „eláztatta” a takaróját. „Miért, miért kell ilyennek lennie? Elegem van… és Sessh…”- a kis plédre pillantott, letörölte könnyeit és így szólt:

- Sessh pedig… szeret engem. – szívéhez szorította az ajándékot, majd erőt gyűjtött és elindult. Ses épp benyitott volna a szobájába, hogy lássa, hogy van. Erre látta a jegyesét, aki a kis plédet dédelgette és mosolygott, majd megölelte.

- Sayu, nem kell erőltetned azt, ami nem vagy. – szólt a meglepődött youkai, szinte percekkel később. Hangja biztosan csengett, mint mindig.

- Hogy érted?

- Ne akarj boldognak tűnni, mert nem vagy. Tudom… másoknak felőlem azt az énedet mutatod, amelyiket csak szeretnéd, de én ismerlek. – Sa elengedte és a szemébe nézett. Volt a tekintetében valami különleges… persze azon kívül, hogy az aranyló szempár már magában is szép volt, de mégis… annyira őszinte volt, és mintha… együttérzéssel vegyült volna, de nem volt teljesen biztos benne… meg kell hagyni, szokatlan lett volna.

- Sessh… köszönöm. - Ölelte át megint, és boldog volt. Boldog, hogy mégsem mindenki olyan, mint Daiki…

*

Sesshoumaru még napkelte előtt felébredt és gyorsan összekészülődött. A Nap első sugarai már feltűntek a távolban, és megvilágították a cseresznyefát, ami alatt annyit ültek. Most viszont csak a türelmetlenkedő, toporgó Dai állt alatta és lehelte a kezét, hiába, csípős volt az idő… ekkor megjelent Sayuri és félőn körbenézett, de Daiki az arcára tette a kezét és megcsókolta. Sessh- be mintha villám csapott volna… nem hitt a saját szemének. Lehunyta, majd ismét kinyitotta, de ez a kósza rémkép nem tűnt el, továbbra is világosan kivehető volt a két alak. Végül Say átölelte a szellemet, aki próbálta visszatartani a kezénél fogva, de ő nem állt meg, hamar eltűnt Sesshoumaru látótávolságán kívülre.  A férfi még egy ideig nézett utána, majd kilépett az ajtaján és egyenesen a lány szobája felé vette az irányt. Habozás nélkül benyitott, nem is kopogott. Benézett, de olyat látott, amire nem számított. Kedvese teljes nyugalommal arcán az igazak álmát aludta. Sokáig nézte az akkor annyira törékenynek látszó menyasszonyát, aki egy pillanatra elmosolyogott és azt suttogta:

- Sessh… - de mintha nem is lett volna ébren… valamit álmodhatott. Hősünket kisebb megnyugvással töltötte el, hogy rá gondol… de nagyon nyomasztotta a dolog. Halkan becsukta az ajtót és kiment sétálni. Szinte hangtalanul járta végig a folyosókat, míg kiért a friss levegőre. Tanácstalan volt… életében talán először nem tudta pontosan, mit tegyen. Ha elmondja Sayu- nak, hogy tudja, akkor a lány vagy tagadja, vagy bevallja, hogy Daiki- t szereti, és azt nehezen viselné. Vagy nem szól, s tovább őrlődik, kételyek között. Végül felnézett a palotára, majd jegyese ablakára… a hime is őt nézte… felébredt. Pár másodperc múlva a hercegnő elmosolyodott és integetni kezdett. Sesshy biccentett egyet, és visszaindult a kastélyba. Sayuri abban a szempillantásban elkezdett készülődni, és mire meghallotta a közeledő léptek hangját teljes harci díszben állt. Beengedte a démont és köszönt neki. Lényegtelen dolgokról kezdtek csevegni, közösen indultak le reggelizni. Say mindenkivel váltott egy-két kedves szót, Michi pedig szomorúan figyelte Sesshou- t, hisz még sosem volt ilyen… legalábbis ő nem látta. Mikor a youkai elindult kifelé, csatlakozott hozzá.

- Csak nem akarsz sétálni? – kérdezte meglepetten a férfi.

- Miért?

- Csak, mert szakad az eső. – Mich kinézett és tényleg úgy érezte: a háta közepébe sem kívánja most ezt a „kis” vizet. Megrázkódott, de mikor már csak Ses hűlt helyét találta megjött a bátorsága. Illedelmesen fejet hajtott és kisietett. A többiek sokáig néztek utánuk, és csak később folytatták a beszélgetést. Mic utolérte Sess –t és mellette sétált. Az esőcseppek egyenletesen kopogtak. Unalmas csend… ez az, amint a fiatal leányzó nem hagy szó nélkül…

- Mi történt?

- Mire gondolsz? Különben sem tartozik rád… - újra belehulltak az ürességbe… csak lépkedtek, valójában azt sem tudták, hova.

- Daiki, igaz? – szólalt meg végül, Sessh értetlenül nézett rá, amire ő egy kínos mosolyt eresztett meg.  – Ne tagadd, tudom… én… nem is tudom, csak egyszerűen… nem akarom, hogy vége legyen. Mert… tényleg szeretem… és hogy miért mondom el most neked? Nos, én magam sem értem igazán. Az idők során egyre jobban megkedveltelek, és gondolom, hogy te is hasonlóan érzel… és láttam… Sayuri- t és Daiki- t. Kezdtem átértékelni a helyzetet, és találd ki mire jutottam! – az eső sem fedte el a fénylő szemeket… fura egy látvány… két ázott alak a sötét, felhős égbolt alatt sétál… - Arra, hogy bármennyi bánat is ér minket… az idő mindent megold, és utána… még szebb lesz minden… - akkor egy apró madarat vett észre, ahogy kibújt a fészkéből. Kirepült az egyik faágra és később megérkezett egy másik is, ketten szálltak tovább. – Látod? A boldogság nem is annyira elérhetetlen…

- Miből gondolod, hogy Sayuri még érdekel ezek után?

- Mert a szerelem nem múlik el ilyen könnyen…- A falevelekről lassan hullnak le a vízcseppek, a táj szép lassan kibontakozott a szomorú, szürke gúnyájából, engedte, hogy a napsugarak megvilágítsák igazi arcát. Say kilépett és egy hatalmasat nyújtózott. Mindkét szellem megfordult, ekkor a két hölgy integetni kezdett. A – mint kiderült – fiatalabb lány vidáman rohant oda Sesshy- hez, Daiki is nem sokkal később követte.

- Nos, mikor indulunk? – kérdezte Say.

- Igen, mikor? – csatlakozott a másik fiú is, de Sesshou az ő hangját nem igazán szerette volna hallani.

- Akár most is. Sess, elmegyek Rin- ért, mindjárt jövök! – befutott a palotába, szólt a gyermeknek, majd búcsút intett könnyeivel küszködő édesanyjának és kissé letört édesapjának.

- Miharu- sama! Én…

- Te is nekem… - szólt átölelve lányát, válaszolva a befejezetlen a mondatára. – Most menj! Szerencsés utat!

- Sesshoumaru… vigyázz rájuk. – mondta csendesen Takeda, a megszólított bólintott.

- Köszönök mindent! – integetett vidáman a kislány.

- Pont, mint a madarak… elhagyjuk fészkünket. – fűzte hozzá Micy, de ezt csak ő és Ses értették… egy közös titok…

*

A napos idő pár óra alatt ismét ködössé változott. Sess minduntalan a környéket figyelte, nem akarta, hogy bármi is elkerülhesse a figyelmét. Daiki nevetgélt Sayuri- val, Michiyo pedig az idő közben megtalált Jaken- en nevetett Rin- nel együtt. Kicsit megtorpant, majd újra mosolygott. Pár perc múlva előrebaktatott a csapat elején lévő youkai- hoz.

- Te is érzed? Nagyon nem jött jól ez az idő… az orrom hegyéig se látok…

- Mi bajod van? – hirtelen tette fel a kérdést.

- Nekem kérlek alásan… hát… sajnálatos módon túl csendes vagyok lázadó, nagyszájú beütéssel. Miért?

- Ne, úgy értem… furcsa illatod van… mikor sérültél meg?

- Miért érdekel? Úgyis csak egy karcolás… - vágta oda.

- De jól esik, hogy aggódtál. – a másik ránézett.

- Ne légy nevetséges.

Egyszerre álltak meg, nem hirtelen, pontosan tudták, hogy hol vannak. Halk suttogás hallatszott. A koboldot kirázta a hideg.

- Mi a baj, Jaken- sama? – suttogta.

- Ostoba… ez a Szellemek Lápja… ha nem tudod, hová lépsz, nem térsz vissza… - a hangok egyre erősödtek.

- Sayuri, Michiyo… Rin… - szóltak halkan. – Gyertek… gyertek csak. – a fenyegetés most a hátuk mögül hallatszott, majd ismét előröl.

- Ez… mozog… - rohant oda a kicsi a himéhez.

- Sayu… Sayu? Mi van veled? Sayuuuuu…

Folytatom...