Sesshoumaru no Kiba
20. rész: És boldogan éltek, amíg... az esküvő tartott?!

Kiba megfogadta Sesshoumaru tanácsát és mivel a méreg is kezdett véglegesen kitisztulni szervezetéből, nyugodt éjszakája volt. Hajnalban a Nap első sugaraira pattantak fel szemei, ő pedig meglepetten ült fel. Sose volt ugyanis koránkelő, bár az edzései miatt többször rákényszerült mint a futon kényelmének élvezetére a reggeli órákban. Ráadásul elég kimerítő napot tudhatott a háta mögött.

A legfurcsább mégis az volt, hogy annyira éber volt, hogy képtelen volt visszaaludni; így egy darabig még egyhelyben ücsörgött, azon gondolkozva, vajon mennyi ideje van még délig és mivel foglalja el magát addig. Aztán eszébe jutottak a szolgálólányok és kíméletlen módszereik...

Egy pillanat múlva már üresen állt a futon, a takaró félredobva, s Kiba helye még ki sem hűlt, mikor a fürdőszoba fusumája besuhant a sínen és kis neszezés után a hercegnő sikeresen bezárkózott a helyiségbe. Boldog mosoly futott végig arcán, miközben egy kis gonoszka fény csillant meg szemeiben, ahogy a szobalányok arcára gondolt, mikor megtudják, az előkészületek elejét nélkülük végezte el.

*ˇ*

Vele ellentétben Sesshoumarunak nem akart álom jönni a szemére, így aztán – néhány órányi hadakozás után feladva a küzdelmet futonjával – a kutyadémon éjszakai sétára indult a kastélyban, hogy megnézze még egyszer, minden rendben van és nem utolsósorban megnyugtassa magát, Kiba élete nem forog veszélyben. Ha bárki kérdezi, akkor csak holdban gyönyörködik. Az már más kérdés, hogy abból semmi sem látszott, hála a nehéz felhőknek...

Először jegyeséhez vezetett az útja; bepillantva a szobába megkönnyebbülve konstatálta, hogy a hercegnő mélyen alszik és sértetlen. Kiengedte a levegőt, amiről eddig nem is tudta, hogy visszatartotta...

Ezek után – hogy elüsse az időt – nyomozásba kezdett a titokzatos alak után, aki meg akarta keseríteni menyasszonya életét.

Sokra nem jutott.

Pontosabban semmire, mégis megelégedéssel töltötte el a tudat, hogy legalább tett valamit a cél érdekében (mégha az csak egy kis körbeszimatolás volt is). Így aztán visszagyalogolt a lakosztályába és ismét elnyúlt futonján. Valamivel hajnalhasadás előtt aztán végre magával ragadta az álmok földje...

*ˇ*

Alig pár óra volt hátra az esküvőig, a reggeli már rég eltűnt, de az ebéd – ami egyben a ceremónia utáni fogadásra is készült – még oly messzinek tűnt; legalábbis egy bizonyos hanyou számára...

Az egész kastély egyébként egy nyüzsgő hangyabolyra emlékeztetett, azzal a csöppnyi, ámde igen szembetűnő különbséggel, hogy semmi rendszer nem volt benne. Az egész egy fejét vesztett káoszra hasonlított – már amennyiben egy káosz lehet másmilyen.

A nagyúr még csak most ébredt, Atsukane-sama pedig majdnem ott helyben fejét vette a szolgának, aki értesítette erről. Végül aztán erőt vett magán és ismét odarendelt a fiához néhány szolgálót, mint előző nap. Aztán egy nagy levegőt véve elindult, hogy megnézze, hogy áll a yasha, aki nemsokára a menye lesz, már előre félve attól, mire bukkan.

De kellemes csalódás érte: Kiba már majdnem készen volt. Azonban ismét rengeteg szolgáló sürgött-forgott körülötte, de annyi, hogy még egy evőpálcikát sem lehetett volna leejteni a sok test-, ruha- és hajtömeg között. Atsukane-sama ismét kiparancsolta a többséget, ezúttal ügyelve arra, hogy ne ugyanaz az öt maradjon bent, mint akik múltkor voltak Kibával. Előző nap látta, hogy fia legszívesebben mindegyiket hosszú, fájdalmas órák kíséretében a másvilágra küldené, azért, amiért nem szóltak azonnal, mikor legkisebb jelét látták, hogy menyasszonya rosszul lehet. Aztán, ha lehetséges, felélesztené őket a Tenseigával, majd megismételné az egészet – természetesen anélkül, hogy megunná vagy kétszer ugyanazt a módszert használná. Azonban hideg fejjel kellett gondolkodniuk, ha el akarták fogni a tettest és a most következő eseményhez az egész személyzetre szükség volt. Utána Sesshoumaru bármikor megszabadulhat attól, akitől csak akar, de most másra kell koncentrálnia...

A szolgálók kapkodtak s lesték az urak és úrnők kívánságait, előkészítették a szertartás helyszínét, eligazították a démoni papot és mikókat, s nem utolsósorban a konyhában segítettek, ahol tudtak – ott valahogy sosem bővelkedtek elég szorgos kézben, még az ikertestvér szakácsok nyolc-nyolc karjával sem, pedig ők hárman is voltak. A délidő pedig egyre csak közeledett...

*ˇ*

Egy kis szentély lett felállítva az udvaron a szertartás lefolytatására, könnyen szétszedhető, majd újra összerakható praktikus panelekből. A vendégsereg kint várakozott – kényelmes és nagy párnák voltak odakészítve részükre, középen egy ösvényt fogtak közre, ahol majd a házasulandó családok* fognak végigvonulni. Ez tökéletesen érthető volt, mivel az esküvői szertartások mindig is csak a nagyon szűk családi körig terjedtek – az itt megjelent vendégek pedig nem is voltak annyira kíváncsiak a szertartásra, csupán udvariasságból, vagy épp félelemből jelentek meg; valamint hogy saját szemükkel lássák a házasságkötés létrejöttét. Ez csupán egy politikai-diplomáciai esemény volt egyébként is...

A furulyák hangját előbb hallották meg, mint az első érkezőket. Aztán megjelent a pap az úton. Teljesen fehérbe volt öltözve – felsőruhája alól alig látszott ki itt-ott a lila hakama, ami különféle rangjelzésekkel volt díszítve. Fején egy sötét, csúcsos kalap pihent, amivel alakja még jobban kiemelkedett a tömegből. Fehér tabi volt a lábán és setta szandálban volt. Mögötte két miko haladt, a szokásos piros hakamában és fehér felsőruhában, szintén fehér tabiban, valamint zorikban. A hagyományos furulyajátékot ők szolgáltatták. A tömeg moraja hamarosan elült, ahogy a szentély bejáratához érkeztek. Ott a három youkai levette lábbelijét, majd hangtalanul beléptek a kis épületbe. A furulyaszó pedig még ezután is folytatódott.

A sustorgás csak nehezen halkult el a guji*-samáról és egyre feszültebben várta a tömeg a családtagokat, de végre feltűntek a nagyúr hozzátartozói. Atsukane az utolsó pillanatban némi változtatásokat eszközölt a felajánlásokat illetően, így aztán a házasulandó pár mindegyik családtagja vihetett egyet-egyet az oltárra. Sőt, valamilyen titokzatos úton-módon Inuyasha rávette Kagomét, hogy segítsen neki az egyiket vinni...

Tehát, elöl haladt Atsukane-sama, sötét kimonóba öltözve, kezében a rizzsel, mögötte Inuyasha és Kagome egymás mellett (a lány kezében volt a só, a fiúéban pedig egy kis gyümölcsöstál), és csodák csodájára Inuyashát is sikerült ünnepi kimonóba bújtatni, valamint a diáklány is egy színeset öltött magára, az alkalomhoz illően. Utánuk következett a vőlegény, aki ismét a kuro montsukiban jelent meg, mint előző nap, mikor a vendégeket fogadta – vagyis a családi címerekkel ellátott fekete haoriját viselte, aminek a zsinege fehér volt, ahogy az alóla kikandikáló hadajuban is. Most is a fekete hakama volt rajta, fekete tabival és setta*-val; és gondosan ügyelt rá, hogy az övébe tűzött legyezőjét elrejtse haorija ujja. Ez több-kevesebb sikerrel meg is történt...

Miután mindenki ismét levette lábbelijét, beléptek a szentélybe és eltűntek a társaság szeme elől. A rizset, a sót és a gyümölcsöket mind az oltárra tették, majd oldalra álltak, úgy várták a menyasszonyt és kíséretét.

Hamarosan feltűnt az élen haladó Kakero asszony, kezében egy tálcával, amin sakés csészék foglaltak helyet, valamint maga az edény, amiből majd kitöltik a rizsbort. Mögötte haladt egy kis vízzel feltöltött csészével Shiwue nagyúr, lánya pedig az oldalán, a karjába kapaszkodva.

Igen, kapaszkodott, bár ezt még az éles szemek sem vehették észre, olyan jól palástolta a hercegnő. Tudta, hogy boldognak, kellemesen izgatottnak és békésnek kéne lennie, de... akármilyen butaság, bizony inába szállt a bátorsága, ahogy meglátta a nagy tömeget és a szentélyt, ahol a ceremónia lesz megtartva. Míg haladt az oltár felé, próbált erőt venni magán.

Kiba ismét a hófehér shiro-mukut viselte; csodálatosan megmunkált hajkoronáját és a bele tűzött értékes díszek nagyrészét pedig a tsuno kakushi takarta el. Ahogy egyre közelebb haladtak az oltár felé, úgy lett egyre nyugodtabb is a hercegnő. Valahogy jobban volt most, hogy tudta, egyre közelebb ér Sesshoumaruhoz. De nem is; a zsigereiben érezte, hogy mindjárt megláthatja vőlegényét.

A legyező lomhán hevert ujjai közt, a hakoseko mellett, elrejtve az apró kardot obijában, míg ő maga most már nem is a szertartás miatt izgult, hanem hogy magas getáiban el ne essen. Végre aztán beértek a szentély elé és ott levehették a lábbelijüket. A menyasszony nagyon hálás volt az istenekhez, hogy végre ez is megtörtént és hasraesés nélkül eljutott idáig. Már csak a visszaútra kell még egy ilyen kitüntető figyelmet kérnie...

*ˇ*

Sesshoumaru lélegzete egy pillanatra elállt – habár előző nap látta már menyasszonyát ebben a kimonóban, a körülmények nem engedték meg, hogy megcsodálja és az egész díszlet különben sem volt előnyös. Ám most... most egyszerűen gyönyörűnek látta őt, sokkal szebbnek, mint eddig bármikor. Kiba lelke csak úgy sugárzott a visszafogott izgatottságtól és boldogságtól. Aztán a vőlegény is felocsúdott, mikor végre a maradék két felajánlás is az oltárra került.

Kibával együtt előrementek, s a pap előtt letérdeltek. Ekkor a mikók, akik mindeddig játszottak a furulyákon, most abbahagyták a zenét s ebből tudhatta a kint maradt társaság, hogy a szertartás végre kezdetét veszi. A családtagok eközben a pár mögött helyet foglaltak, kor szerinti sorrendben. A pap először megtisztította a párt, majd a többi jelenlevőt a bot lendítéseivel, amin papírok voltak, aztán végre hozzálátott a dolgokhoz.

Kagome még egyszer körbepillantott, de minden úgy nézett ki, mintha egy hagyományos shintou szentélyben lettek volna és nem épp egy youkai pár készült volna egybekelni... az oltáron a három császári jelvény: a tükör, a kard és az ékszer foglalt helyet a felajánlások közt, amiket a családtagok hoztak. Visszagondolva meg volt lepve, mikor Inuyasha megkérte, hogy ő hozza a sót a szertartásra, de szívesen megtette, s titkon majd’ kibújt bőréből, úgy örült ennek a kis gesztusnak – rengeteget jelentett számára...

Közben a pap beszélni kezdett; az erre az alkalomra szokásos norito*-t mondta el, amiben kérte a kamikat, hogy adják áldásukat a párra és a családjaikra. Ezek után egy-egy családtag áldása következett; először Atsukane-é, aztán pedig Shiwue nagyúré. És itt következett valami, amit Kagome még nem tapasztalt shintou esküvőkön – de nem is tehette, hiszen eddig csak emberekén vett részt...

Kiba és Sesshoumaru egymással szembe fordultak, de még mindig térdelve maradtak. Kagome gyanakodva nézte a kibontakozó eseményeket. A pap beszélni kezdett:

– A kamik és családotok is áldását adta rátok. A youkai hagyományok értelmében erősítsétek meg a köteléket egymás közt, ezzel elfogadva a másikat társatokul.

Kiba óvatosan felpillantott Sesshoumaru szemébe, ahogy egyre erősebben érezte saját szívverését. Kíváncsi volt, vajon a férfi is ennyire izgul-e, mint ő. Valami megmoccant belsőjében, ami azt súgta, igen, azonban ahogy a vőlegényt nézte, rá kellett döbbennie, hogy semmi sem látszik ebből. De már ő is kezdett megnyugodni, ahogy elmerült Sesshoumaru mélyarany tekintetében...

Először a férfi mozdult meg; közelebb hajolt és kinyújtotta a karját. Kiba egy pillanatnyi késéssel követte a mozdulatait. A pár egyre csak közelített egymás felé, s Kagome már azt hitte, a pap szövege csupán a szokásos keresztény „És most megcsókolhatod a menyasszonyt!” kijelentés volt, azonban az utolsó pillanatban, mikor már azt hitte, összeérnek az ajkaik, a két fej picikét elfordult és kívülről teljesen úgy tűnt az egész, mintha egymás nyakába borultak volna.

Mint Kagome később rájött – amikor szétváltak –, pontosan ez történt; s még a nyoma is megmaradt... A diáklány szemei meglepetten kerekedettek el, mikor meglátta Kiba nyakán a harapást, ami lassan beforrt, de a nyoma furamód mégsem tűnt el... a vér látványára pedig fészkelődni kezdett; valami nem volt rendjén és ő el akarta tüntetni a sebet, azonban körbetekintve mindenki nyugodtan figyelte a párt, így aztán ő is a fenekén maradt, s várt, figyelt, mi történik. Legfeljebb, ha nagyon eldurvulnak a dolgok, hát odasiet...

A pap mögött várakozó két miko előrelépett, egyik kezükben egy apró fehér kendőt, a másikban pedig egy kis tál vizet tartottak. Egyikük Sesshoumaruhoz lépett, míg a másik Kibához.

A férfi elvette a felé nyújtott fehér kendőt és belemártotta a vízbe, s eközben Kiba is ugyanezt tette. Majd – szinte teljesen egyszerre – a másik nyakához érintették a kendőt és felitatták vele azt a kis vért, ami kiserkent a rítus alatt. Kagome innen sejtette, hogy a menyasszony is megharapta a férfit ott, ahol nála is nyoma volt – a nyak és a váll találkozásánál.

„Eh... fura egy szokás... nem szívesen próbálnám ki...” gondolta, lopta Inuyashára pillantva, aki szokatlanul komoly arcot vágott. A hanyou megérezte a lány tekintetét magán és oldalra sandított. Majd felvillantott egy rövidke mosolyt és ismét előrefordult. Kagomét ezúttal kirázta a hideg az agyarakat látva...

Mikor végre le lettek tisztogatva a jelek, a mikók elvették a kendőt és visszaléptek a háttérbe. Kagome pedig halkan kieresztette az eddig benntartott levegőt; úgy tűnt, végre ismét visszatérnek a rendes menetbe. Most következett a san-san-kudo és az eskük elmondása. Sesshoumaru és Kiba a két dolgot összevonta.

Mikor az egyik miko kitöltötte a három csészébe a sakét és visszavonult, hogy társával a családtagoknak is elkészíthessék, Sesshoumaru az első csészécskéért nyúlt és még azelőtt elmondta rövid esküjét, mielőtt belekortyolt volna:

– Ez az én esküm számodra... ez Egyenlőek házassága.
Véred a véremből van, csontod a csontomból van.
Neked adom a testem, így mi ketten egyek lehetünk.
Neked adom a szellemem, amíg élünk.* – azzal háromszor beleivott a sakés csészébe, majd átnyújtotta Kibának.

A hercegnő hangja egy kicsikét megremegett, mikor belekezdett, de aztán megjött a bátorsága:

– Nem birtokolhatsz engem, mert saját magamhoz tartozom;
De amíg mindketten kívánjuk, Neked adhatom, ami az enyém, hogy megoszthassam.
Nem parancsolhatsz nekem, mert szabad vagyok;
De szolgállak, ahogy szükséged van rá,
És a méz édesebb lesz, ha az én kezem adja Neked* – Kiba is belekortyolt háromszor a csészécskébe, aztán odaadta az egyik mikónak.

Ezalatt a másik miko Sesshoumarunak nyújtotta a következőt, aki háromszor ismét beleszürcsölt. Kiba következett, majd ugyanezt megismételték a harmadik adaggal is. A shintou szokások szerint házastársakká lettek ezáltal. A két miko végezetül a családtagoknak szolgált fel egy-egy csésze sakét, beleértve az Inuyasha mellett ülő Kagomét is, akinek elhatalmasodó örömét nagyon nehezére esett elrejteni. Mindenki belekóstolt az italba – ez szimbolizálta a két család egyesülését.

Kagome aztán izgatottan várta, mi következik. Egy huszonegyedik századi esküvőn ugyanis a gyűrűk következtek volna, azonban a lány nem volt biztos benne, hogy ebben a korban is azt használták. Elvégre a két jel már ott volt a démonok nyakán... nade az emberek csak nem folyamodtak ilyen módszerekhez...!

„Hát, gyűrű helyett karkötő... ez se rossz megoldás...” gondolta a lány, ahogy meglátta, hogy Sesshoumaru egy szépen fonott, sötét karkötőt húz fel a hercegnő csuklójára. Az ékszeren apró kövek csillogtak, ahogy a beáramló nap és a gyertyák fénye rávetődött. Kiba elővette a másik karkötőt, ami tulajdonképpen majdnem ugyanolyan volt, mint a sajátja – leszámítva természetesen a csillogó köveket. Helyette a sötét fonalak közt egy bíbor húzódott díszítésként. Sesshoumaru csuklójára tette, s ekkor a youkai pap megszólalt:

– Ezek a youki kőből készült karkötők jelzik, hogy összetartoztok. Karikák, melyeknek nincs eleje, se vége, hiszen megszakítás nélkül léteznek, a végtelenséget és ezáltal a soha el nem múló hűséget jelképezik. Mondjátok ez az utolsó esküt, ami össze fog kötni Titeket örökké – pontosan úgy, ahogy a csuklótokon viselt karkötők.

Sesshoumaru előrenyújtotta azt a kezét, ami a szívéhez közelebb volt és megfogta vele Kiba balját. Mielőtt elkezdték volna, mélyen egymás szemébe néztek. Aztán a szavak csak úgy előtörtek énjük legbelsejéből. Egyszerre beszéltek és nem is vették észre, mikor vesztek el a másik tekintetében...

– Fogadom Neked, hogy a Te neved lesz az, amit az éjszakába kiáltok
és a Te szemeid azok, amikbe reggel mosolygok;
Fogadom Neked a húsom első harapását és az első kortyot az italomból;
Fogadom Neked az életem és halálom, mindkettőt egyenlően a Te törődésedbe;
Én védem a hátad és Te az enyémet;
Én nem foglak meggyalázni, s Te sem engem;
Én becsülni foglak mindenek felett, és amikor veszekszünk,
bizalmasan tesszük azt és nem mondjuk el idegeneknek panaszainkat.*

Csend borult ismét a társaságra. Kagome szája szinte teljesen kiszáradt, szeme könnybe lábadt, de gyorsan elnyomta a cseppeket. Ilyen szép esküt még sosem hallott! Ez felülmúlta még az előző kettőt is, pedig azok is mennyire szívhez szólóak voltak...!

A pár nagyon lassan felemelkedett – még mindig a szertartás bűvöletében – és az előre elkészített Sakaki*-ágakat az oltárra helyezték. Egy pillanatig minden mozdulatlan volt, ahogy csendben fogadták a kamik áldását.

Majd váratlanul, mintha az idő visszatért volna medrébe, s ismét folyásnak indult volna, Sesshoumaru és Kiba megfordult és karöltve kivonultak a szentélyből, immáron mint házastársak – mögöttük pedig családtagjaik követték őket a vendégseregbe.

Férj és feleség szíve mérhetetlenül könnyű volt, ahogy kiléptek a napsütötte délutánba; az éjszakai felhőknek nyoma sem volt – az égen.

Folytatása következik...

---

házasulandó családok: ezt azért jelöltem meg, mert szerintem némi magyarázatra szolgál. Japánban ugyanis sokáig (sőt, még ma is, bár most már természetesen más is számít) a családok házasodtak, nem pedig a fiatal pár. A család nagyon fontos a Távol-Keleti emberek számára, s a japánok sincsenek ezzel másként. A legkisebb egység a Japán társadalmon belül pedig eszerint nem a személy, mint itt, Nyugaton, hanem a család. Így aztán, ha két ember egybekelt, úgy jelképesen a családok is. Remélem, ez így érthető :)

guji: főpap. A sok démon azért sutyorgott, mert azért nem semmi egy youkai főpapot megkérni, hogy vezesse le a szertartást, hát még, hogy el is vállalja! o.O

setta: nos, ez az a szandál, amit a férfiak hordanak. De ezt a papnál ki is találhattátok... mégis megjelöltem, mégpedig azért, mert amikor Sesshoumaru ruházatáról írtam a tizenhetedik fejezetben, akkor zorit írtam. Ez abból adódott, hogy figyelmetlenségemben nem néztem utána rendesen a kiegészítőknek. Ezért elnézéseteket kérem...

norito: ünnepélyes ima.

Sakaki: egy szakrális fa, ami a kamik dicsőítésére használatos. Ennek egy-egy ágát rakta az oltárra a szertartás befejezéseként Kiba és Sesshoumaru.

A többi ruhadarab és kiegészítő magyarázatát, amik ismeretlenek lehetnek, a tizenhetedik fejezetben megtaláljátok ;)

Sesshoumaru és Kiba esküje:
Nos, hogy őszinte legyek, nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én már nagyon unom a keresztény esküvőkön eldarált szövegeket (elnézést kérek, nem sértésnek szántam). És amikor egyszer belebotlottam egy kelta házassági eskübe, újra feléledt bennem a kultúra iránti vonzalmam és nekiálltam keresgélni, abban reménykedve, hogy találok megfelelőt ide is. És találtam még hármat. Mindegyiket beleírtam ebbe a fejezetbe.
Nekem nagyon tetszenek, remélem, sikerült Nektek is egy különleges élményt nyújtanom vele.
A szertartás alapja a shintou esküvő, azonban természetesen belevittem saját ötleteimet is, valamint – mint már említettem – az esküszövegek kelta eredetűek. Mindent összevetve nem kis munka volt megtervezni az egészet – hát még leírni! –, de nagyon élveztem. Remélem, Ti is legalább annyira átélhettétek, ahogyan én, mikor gondolkodtam rajta :)

Az eredeti esküszövegekre angolul találtam rá; a fordítás az enyém... (c) Arvael

A fordítások „lemeózásához” és a bátorításhoz ezer köszönet Danton-nak, Aniyou-nak és Inuyashaa-nak a segítségükért. Nagyon szépen köszönöm! :D