2. fejezet: Az Álmok Úrnője

Natsu egy fa alatt ült a harcos társaságában. Meglepődve, néha bizalmatlanul hallgatta szavait.

·         A történet akkor kezdődött, mikor egy magát Kiyone- nek nevező miko Fuyu falujába érkezett. Híres volt tudásáról, ekkor az, kinek lelke újjászületett benned még csak hét éves volt. Szerették, körülrajongták a papnőt a gyerekek, de Fuyu csak csendesen ült… pontosan itt. Mikor észrevette, hogy ez a kislány – elmosolyodott: a négyhatalmú miko is csak gyermek volt – magányos, akkor odament hozzá, és megkérdezte, hogy mi a baja… - ekkor Shun elővett egy kis kristályt.

·         Mi ez? – kérdezte.

·         Ez az Idő Kapuja… ennek a szilánkja van a te testedben is. Ezért tudsz átjutni egyik világból a másikba.

·         Bennem? – lepődött meg.

·         Igen. Akkor a miko elhatározta, hogy nem hagyja ezt a gyermeket egyedül… megtudta, hogy a nővére szellemirtó, és gyakran hónapokig távol van. Ekkor Kiyone magához vette a lányt… és papnőt nevelt belőle. Tehetsége már a kezdetekben megmutatkozott. Az egyik éjjel anyónál szálltak meg egy kis faluban. Mikor leültek az asztalhoz, akkor egy kisebb zörejt hallottak. Fuyu óceán-kék szemével öntudatosan nézett az akkor már kicsit idősebb nevelőjére. Magához vette a tegezt és a nyilat, majd kifutott a házból. Akkor egy démonnal találta szembe magát, aki ránézett… ekkor elfogta a rettegés… még az ő ereje is meginoghatott… a férfi elégedetten távozott. Abban az időben megismerkedett egy zsoldosokból álló sereg urának fiával, akinek volt egy húga is… - Natsu még egyszer végiggondolta a családi kapcsolatot. – Mikor elment, hogy megfélemlítse a banditákat… meglátta ezt az embert, Naoki– t. Ekkor ő csupán tizenhat éves lehetett, a fiú sem volt sokkal több. Sejtheted, hogy mi történt.

·         Beleszeretett?

·         Igen, így van. Aztán… ismét megjelent az a szellem és átkot bocsátott Fuyu- ra.

·         Átkot? – a másik bólintott.

·         Míg vissza nem tér, magányos leszel, ha megérkezik, visszasírod az egyedüllétet.

·         Micsoda? Vagyis… sosem lehet igazán boldog. – csattant fel hősnőnk.

·         Így van… az a youkai nem ismert kegyelmet… a mai napig nem számít neki, hogy egy ember mit érezhet.

·         Ki lehet képes ekkora szörnyűségre?

·         Én. – szólt a fekete ruhás harcos. – Én, Shun… én tettem tönkre annak a nőnek az életét… és most a tiédet is… - azzal nevetve felemelkedett és füstté vált, az esőcseppek abban a pillanatban a földre hulltak. Natsumi megrázta a fejét és elindult… de nem Jaken irányába… nem. Vissza akart menni… Sesshoumaru- hoz. Sebesen átvágott a fák között és megpillantotta őt…aki épp egy egyszerű macskaszellemmel hadakozott.

·         Sesshoumaru! – kiáltott felé, erre a két lény felé nézett.

·         Natsumi… - szólt csendesen, és egy csapást mért mérgező karmaival a - még mindig- Natsy- t bámuló démonra. Az feljajdult és az egyik ágra pattant.

·         Nahát, Sesshoumaru! – a hangja… a lány most jött rá, hogy Sesshou bizonyára egy férfivel harcolt. – Csak nem egy újabb szerelem? – nevette el magát. – És az érzelmeid… viszonzásra találtak? – kíváncsiskodott. Sesshy szeme összeszűkült, a kezét fenyegetően magasra emelte. Hirtelen egy vékonyka, ám erős kéz az övére nehezedett.

·         Ezt bízd rám! – mosolygott rá hősnőnk. – Úgyis meg kell tanulnom harcolni. – az ellenség abbahagyta a vigyorgást és érdeklődve figyelni kezdett.

·         Hm… azt hittem, hogy még egy védelemre szoruló nőt választottál, mint akkor…

·         Natsumi, majd én megoldom! – szólt fojtott indulattal, már a Toukijin- t tartotta.

·         De hát… nem, te csak pihenj, nagyuram. – váltott át szolgai hangnembe. – Bízd csak hű szolgálódra ezt a jelentéktelen feladatot. Nem kellene ilyenekkel bemocskolnod a kezedet, Sesshoumaru- sama! – a másikra sandított, akit már szemmel láthatólag elöntötte a méreg, de ő megadta a kegyelemdöfést.

·         Sajnálom, hogy nem értem ide előbb… remélem, hogy nem kellett használnod a karmaidat, nagyuram… szánalmas macska, még egy embernek is szégyen végezni vele. – még Sessh is értetlenül nézett, de mikor az említett légy támadásba lendült… nem őt célozta meg, hanem Natsu –t. Ő a kezébe vette a pengéket és azok a jól ismert fehér fénybe burkolóztak… abban a pillanatban egy ezüstös örvény fonta körül a leányt is, védőpajzsként visszaverve a meglepődött youkai- t.

·         Ki vagy te… a szagod egy emberé… az is vagy, nem?

·         Valóban… de egy szerzet sem veheti fel a harcot az Álmok Úrnőjével. – hangja torz volt, szeme kékre váltott. Egy laza suhintással hatalmas erejű csapást mért ellenségére, majd a földre rogyott. Körülöttük minden füstölt, Sess jobbnak látta elvinni innen az ájult lányt. Karjába vette… pár perc múlva már megérezte Rin illatát. Kicsit távol tőlük puhán landolt, hogy a leányzó minél kevesebbet érezzen belőle. Leült és élesztgetni kezdte, de nem jutott semmire.

·         Natsumi… - csak nézte a sápadt arcot… féltette. Közelebb hajolt és finoman megcsókolta. Erre hősnőnk szeme kipattant… felmérte a helyzetet és hatalmas vigyor ült ki az arcára. Felült és átölelte, majd mélyen a szemébe nézett.

·         Valamit el kell mondanom.

·         Mit?

·         Hát… azt hiszem, hogy elátkoztak… az az átok… amely Fuyu- n is volt egykoron… nem lehetek boldog azzal, akit szeretek!- csillogó tekintete elhomályosult… sírni kezdett. A szellem ismét elsöpörte a másik arcából azt a rakoncátlan tincset, és nyugtattatta.

·         Tudod, hogy Fuyu megtörte? – szólalt meg végül.

·         Tényleg?

·         Igen… ezért kovácsolta a kardokat. Ezekkel felvértezve vívta meg az utolsó csatáját. És Shan- nal nagy nehezen végzett. Midoriko- val egy volt a sorsa... meghalni és bebörtönözni egy szellemet. Csak az ő lelke megnyugodhatott. De Natsumi. Most el kell menned, nekem még van egy kis dolgom ezen a vidéken. Menj el a Nyugati kastélyba, ott már ismerik Jaken- t, de nem fogják beengedni. Vidd el ezt. - azzal a kezébe adott egy kagylószerű tárgyat.

·         Mi ez?

·         Ne nyisd ki! - szólt rá a lányra, aki éppen ezt a cselekvést akarta elvégezni. Lassan bólintott, mire az eddig ülő helyzetben lévő démon felállt és őt is felsegítette.

·         Vigyázz magadra! - ölelte meg végül. Mikor elindult sem akarta elengedni a kezét, bús szemekkel végül elindult Rin irányába. Ők egy kis ösvény szélén várták a többieket. A kislány Ah Un – on már szinte aludt, bár kíváncsi volt, hogy mi tart ennyi ideig. A kis zöld gnóm pedig fel s alá járkált, kezdett aggódni gazdájáért. Ekkor Nats kilépett a fák közül és gondolkodva egyre-egyre csak visszatekintett, bár már rég kilépett abból a távolságból, ahol még látta Őt.

·         Indulunk! - szólt a hozzá nem illő, jeges hangon.

·         Máris? - Nyújtózott a kis leány.

·         Igen... muszáj. - simogatta meg a fejét.

·         Jaken, Sesshoumaru- sama kéri, hogy menjünk „haza”, és hogy ne várjunk rá.

·         Micsoda? Nem fognak nélküle beengedni! - sipította szinte hisztérikusan a kobold.

·         De igen... - kinyitotta a kezét, és megmutatta a frissen szerzett tárgyat, a másik bólintott.

·         Akkor induljunk... - Ezt szinte suttogta. Végre elhagyták az erdőt... az idő lassan haladt, ők is szinte vonszolták magukat. Kimerültek és álmosak voltak, de nem állhattak meg... Natsy kegyetlen tempót diktált, még sötétedés előtt a palotához akart érni... mivel az utat nem ismerte, ezért a kis zöld lény nem jutott ahhoz a kegyhez, mint Rin: a pihenéshez. A Nap már eltűnt a sziklák mögött, mikor elérték a várva-várt helyet. Az idősebb lány bekopogott a hatalmas kapun, amit két-három percnyi várakozás után egy hófehér hajú leány nyitott ki.

·         Üdvö... - az becsukta és valószínűleg távozott. Hősnőnk megrázta a fejét és ismételten megkocogtatta az ajtót. Az kinyílt, de mielőtt ismételten bezárult volna, Nats felmutatta az ajándékot, amit Sessh adott neki.

·         Egy ember? - szólalt meg mélységes undorral. - Honnan ismered Sesshoumaru- samát? Jak... Jakvalami, te meg mit művelsz? Csak nem ő küldte őket?- erre a megkérdezett lehajtotta a fejét és bólintott. - Már megint egy halandó, na gyertek. - kedvetlenül kitárta a kaput, ekkor hőseink elé csodálatos látvány tárult. Egy hatalmas terem tele virágokkal, és igen ízlésesen berendezve.

·         Eh... üdvözletem! - hajolt meg kissé, tudta, hogy mint halandó ő itt csak szolgálói sorban van.

·         Hm... csak nem csavartad el a fejét, te? - hangzott egy csilingelő kacaj... az emeletről egy komoly nő jött le, szemében komolyság tükröződött. - Szervusz, Natsumi.

·         Nahát... üdvözletem, asszonyom! Ön ismer engem? - kérdezte meglepetten, majd meghajolt.

·         Már régóta szeretnélek megismerni. Ez itt a lányom, Mina. - mutatott az előbbi démon felé.

·         Én ön?- kérdezte félénken.

·         Én pedig Seiya, én vagyok Sesshoumaru édesanyja. Üdvözöllek a palotámban, Álmok Úrnője!