3. fejezet: Inu Taisho fia...

Natsumi értetlenül nézett az asszonyra, aki még mindig igazán fiatalnak tűnt. Nem jutott szóhoz, fogalma sem volt, hogy mit mondjon. „Honnan ismerhet? Ő Sesshoumaru anyukája? De...”

- Sajnálom, hogy ilyen váratlanul rontottunk be, én...

- Ugyan, ne magyarázkodj. Gyere, mutatok neked valamit! - azzal intett, hogy kövesse. A lány végignézett társain, akik meglepetten pillantottak rá. - Natsumi! - szólt a nő... hangja fiáéhoz hasonlóan csengett. Mire kiléptek a palotából, a Nap már szinte eltűnt a hegyek mögött, mégis vöröses fényt adott Seiya komoly, ámde szép arcának. - Állj meg itt! - utasította, majd nemsoká visszatért egy karddal a kezében.

- Nahát... - csodálkozott. - Ez... érdekes... - érdeklődve figyelte a megmunkálatlan fegyvert, amely legalább ötszáz évesnek tűnt.

- Ütött-kopott kis kacat, nem jó semmire. A férjem hagyta rám... - a szemében az emlékek bús kavalkádja örvénylett, keserűen mosolygott. - Azt mondta, hogy erős vagyok, de meg kell magamat védenem... és a fiamat... bizony, akkor Sesshoumaru csupán kisbaba volt... egy ártatlan kis csecsemő... hinnéd, hogy a Nyugat örököse is volt gyenge? - Natsu magában kacagott... elképzelte kicsinek... ahogy a szüleihez fut és játszik... aztán elszomorodott... „Az édesapja... meghalt... ”

- Sesshoumaru apukája... hogy... halt meg?

- Érdekel? Inu Taisho korunk legnagyobb kutyaszelleme volt... erős, magabiztos... nagyon hasonlít rá a fia... aztán... egyszer... megismerkedett egy halandó nővel... ekkor a fiunk már teljesen olyanná vált, mint ő... vágyott a hatalomra, ahogy ő is, mikor fiatalabb volt... aztán megszületett annak a nőnek a gyereke... ő Sesshoumaru féltestvére... egy hanyou...Inuyasha... amikor ezt a nevet kapta. Aznap éjjel a Nagy Kutyaszellem elhunyt... azóta nem látja be, de Sesshoumaru még mindig felnéz az apjára... a példaképe. Egyszer azt mondta nekem, hogy sosem szeret bele egyetlen emberbe sem... ez addig így is volt , míg meg nem jelentél. Szóval most meglátjuk, hogy te vagy-e Fuyu örököse, képes vagy-e használni az Egyensúly Pengéit. Készülj fel... kiderül, hogy méltó vagy-e arra, hogy egyszer te légy a Nyugat Úrnője.

- Úrnő?

- Ha neked kell megvívni ezt a harcot... akkor valaki melletted lesz, ahogy Fuyu mellett is egykoron. De hogy az én fiam lesz-e? Hogy ugyanazt a hibát kövesse el, mit Inu Taisho... nem! - azzal egy pillanat alatt a lány mellett termett, aki épphogy elhajolt a csapás elől. Kihúzta a kardokat a hüvelyükből, és keresztezte őket maga előtt. A szokásos fény ölelte körül, ekkor kisebb nyugalmat érzett, tudta, hogy a kardok némi védelmet nyújtanak számára. - Szánalmas... - mormogta az orra alatt az idősebb nő és egy laza mozdulattal akkora támadást küldött felé, amely pár másodperc alatt átszakította a védőpajzsot, Natsu egy halk sikoly közepette a földre esett. Seiya lassan sétált mellé és lenézett rá.

- Ahogy sejtettem... kizárt, hogy egy ember legyen Fuyu reinkarnációja... hm... Sesshoumaru nemsoká elveszi Kasugát... és te nem tehetsz semmit. Kérlek, hogy mondja le róla... vagy meghalsz. A démonok és az halandók nem illenek össze. Vedd tudomásul, hogy a te nem érsz annyit, hogy megzavarhasd egy youkai életét. Ez az utolsó figyelmeztetés. - azzal hátat fordított, és otthagyta a leányt, akiből nemsokára egy hatalmas kiáltás szakadt ki. A sebek, amiket szenvedett elég súlyosnak tűntek, de neki nem fájtak... nem érzett semmit, csak hatalmas ürességet a szíve legmélyén... ekkor felpillantott az égre... hirtelen lehunyta a szemét. Esőcseppek folytak végig az arcán... egyre több és több, nemsoká a nyári zivatarhoz hasonlóvá váltak. Nemsoká kristálytiszta könnyei megállíthatatlanul gördültek le sáros arcán... talán az bántotta, hogy alulmaradt? Esetleg hogy Seiya szerint nem lehet azzal, akit teljes szívéből szeret?

- Ez nekem túl sok... miért... - suttogta – miért teszed ezt velem, Fuyu? Mit akarsz elérni? - kiáltott, bár tudta, hogy akihez beszél, az nem hallja. - Nem értesz meg, ugye? Miért sírok? Ez nem méltó egy hatalmas papnőhöz... de tudd meg! Én nem voltam, nem is vagyok és nem is leszek! Nem akarom! Nem... ez... nekem sok. - Lenézett a sáros földre, egyenesen egy kis tócsába... szemei vörösek voltak, finom vonású arca pedig tele volt sebekkel, amelyekből vastag csíkokban szivárgott a vér. Haja a megszokottnál is csapzottabb volt... ekkor eszébe jutottak a reggelek, amikor még minden vidám volt. Átlagos, egyszerű lány... különleges álmokkal. Akaratlanul is ahhoz az immár begyógyult sérüléshez nyúlt, amit Tőle szerzett... „Nem valami szép emlék... de segít... emlékeznem kell... ” Ekkor már nem csak a saját magát látta... mint egy homályos tükörben rajzolódott ki a férfi alakja, Natsu pedig mintha el szerette volna érni nyúlt felé... egy kép felé, amely egy esőcsepp hatására szertefoszlott, nyoma sem maradt. Furcsa láng égett benne... volt egy vágy, ami hajtotta, egy érzést, ami motiválta. Egy arc, egy hang egy szempár... egy szellem. Egy lény, aki annyira más, mint ő. Egy férfi, akit nem tud kiverni a fejéből... valaki, akit szeret. A következő pillanatban tenyerére támaszkodva próbált állóhelyzetbe kerülni... kevés sikerrel. Újra és újra megpróbálta, de minduntalan visszaesett a földre. Lihegve szorította vállát, ami kezét vörösre festette. Összeszűkítette a szemét, már alig látott...

- Natsumi- san! Natsumi- san! - valaki odafutott hozzá... narancssárga ruhát viselt, és felemelte hősnőnk fejét, ami látszólag nehezére esett. - Jaken mester, segíts! Gyere gyorsan! - azzal elrohant.

- Rin... - egy éles sikítás közben szívéhez kapott majd eldőlt... valaki közeledik... - most a földön fekve, mindent oldalról látott... egy kislány, egy... zöld valami és egy... nő... mögöttük... valaki áll a fák között... fekete ruhában... mellette egy férfi... szintén ugyanígy öltözve... közelednek... mindjárt odaérnek... a lány lehajol és mosolyog... minden... elmosódik... Sesshoumaru...

*

- Mondtam, hogy kár idehozni, mert úgysem ő az! - suttogta valaki.

- Lányom, csend legyen! - szidta le egy éles hang. - Figyeltem őt, és láttam, amit akartam. Valószínűleg ő maga Fuyu lelkének hordozója, de semmi köze hozzá, más, mint ő volt. Csupán egy árny lehet mögötte, nem lehet olyan jó. Talán majd aki utána jön...

- De azt Sesshoumaru nem várhatja ki! Neki pedig el kell vennie... akár ő az, akár nem. - magabiztosan beszélt.

- Csitt, még felébreszted! Tudom... de nem akarom, hogy a családunk büszkesége egy egyszerű... gyenge...

- Embert? Igaz... hidd el, hogy nekem sincs ínyemre a dolog, de anyám... neki adta a medált! Ez csak jelent valamit.

- Szerintem pedig nem. Akárhogy is, nem lehetnek együtt... így lesz a helyes, még Natsumi sem akarná elvenni a boldogságot, amelyet Kagusa révén kaphatna. Neki őt szántuk, előnyös lenne... a kardokat visszaszolgáltatjuk neki.

- Kinek?

- Kasugának. Aztán ő lesz Nyugat Urának hitvese, ahogy elrendeltük... még Inu Taisho -val és az ő szüleivel.

- Natsumi? Őt megölöd?

- Nem, de visszaküldöm a saját világába, ő nem ide való. Itt nincs helye.

- Hol van Sesshoumaru?

- Harcol, nem ér haza egy darabig... mikorra ideér majd belátja, hogy nem követheti el édesapja hibáját. Mindenkinek tudnia kell, hogy hol a helye. A sorsunkat pedig nem mi irányítjuk... a testvéred hamar el fogja felejteni, hogy egyáltalán ismerte ezt a... - ekkor a leány szemei kipattantak és tekintete egyenesen az asszonyéval találkozott. Abban egy csepp sajnálat, de annál több céltudatosság tükröződött.

- Natsumi...

- Hallottam. - egy ágyban feküdt... a sebeit eddig gondosan ellátták. - Megyek, a világért sem akarok zavarni, köszönöm, hogy segítettek. Viszlát kisasszony, asszonyom. - a hangja mintha nem is az övé lett volna... érzelmektől mentes, nyugodt..

- Bölcsen teszed. Ahhoz képest...

- Tudom, nagy kár, hogy ember vagyok, és nem egy miko örököse...

- Bizony. A dolgaidat összekészítettük, nemsokára indulhatsz.

- Hai... - feltápászkodott és felöltözött. Egy óra múlva – viszonylag gyorsan, beleértve azt, hogy mekkora fájdalmai voltak és a bal karját még mozgatni sem tudta. - elkészült és búcsúzni készült. Most vette észre, hogy milyen gyönyörű a kastély... a Hold ezüstös fénye végigúszott a tavon, amely mellette terült el.

- Natumi... - szólt búsan a kis Rin, mikor meglátta, hogy mire készül.

- Elmegyek. Végleg... légy... légy jó... - magához ölelte a kislányt, a könnyei ismét eleredtek.

- Viszlát! - mondta csendesen a kobold, aki ezért egy hálás, ámde erőltetett mosolyt kapott. - Ég veled, Jaken... aztán vigyázz magadra! - hátat fordított és integetett nekik. Ekkor Seiya visszament a palotába, de tudta: a többiek megvárják... az utolsó pillanatot, amikor látják. Pár percen belül már csendesen sétált a tavacska partján, amelynek apró hullámai lábait mosták. Csodálatos éjszaka volt... békés... és olyan, akárcsak ő... magányos. Szomorúan pillantottak rá a csillagok, fényükkel gyengéden simogatták és vigasztalni próbálták...eredménytelenül. „Végül is mindennek én vagyok az oka... ha nem... ha nem találkozom vele, akkor most nem... akkor most nem lenne okom arra, hogy szomorkodjam... annyira... ha csak még egyszer... egyszer átölelne... Sesshoumaru” Egy forró könnycsepp szaladt végig arcán... „Fuyu és Shun... ők az okai... minden miattuk történt... igen... nem... én voltam... ” Ekkor egy alak bukkant fel a távolban. „Csak nem megint Shun? Most végzek vele!” Előrántotta az Amét és a Yumét, majd dacolva a szenvedésével rohant ellenfele irányába. Mikor közel ért hozzá, meredten bámult rá. Mint akit megbabonáztak; ledobta a földre a pengéket és bizonytalanul lépkedett felé.

- Sesshoumaru... Sesshoumaru! - odafutott nekidőlt Sessh- nek – Sesshoumaru... - azzal ismét sírni kezdett, most már szorosan átölelve a szellemet.

- Natsumi... - kezdte csendesen... de inkább nem folytatta. A lány hátára tette a kezét, majd a karjába zárta. „Szóval találkoztál az édesanyámmal...” Gondolta, majd felnézett a Holdra, amelynek fénye a hullámokkal játszott. Ismét érezte azt a különleges, bódító illatot, amelyre annyira vágyott. Észrevétlenül beszívta, hogy sose felejtse el a lányt, akit szeret.