5. fejezet: A döntés napja

A nyári zivatar lágyan mosta a hegyek oldalait, a szomjas földnek pedig életet adott. Egy fiatal lány a barlangban pihent, hátát ugyanannak a lapos sziklának támasztotta, mint amikor felriadt... abból az álomból, ami reményei szerint sosem fog valóra válni. Lassan nyitotta ki a szemét, majd finoman jobbra fordult. „Itt van, igaz volt minden....” bíztatta magát. Nemsoká egy szomorú sóhaj hagyta el az ajkait és feltápászkodott... „Hogy is gondolhattam, hogy igaz...” egy forró könnycsepp gördült le az arcán. Mikor végre befejezte a készülődést az oldalára csatolta két pengét, bár nem volt nagy kedve hozzá. „Ezek az okai... Fuyu, mit akarsz tőlem? Nem számít... már úgysincs értelme annak, hogy Nyugaton maradjak...” keserű vigyorra húzta a száját, mikor visszanézett arra a helyre, ahol feküdt... „Csak egy álom... a világ legszebb álma...” Ekkor kilépett a zuhogó esőbe, és erős kényszert érzett... hogy újra kinyújtsa a kezét, mint akkor... „Nem, nem lehet” megrázta a fejét és tovább indult. Szomorúan ballagott az eredeti célja, Kelet felé. Az idő lassan vánszorgott, a szürke égbolt mögött valahol a Nap sugarai vágytak arra, hogy megmutathassák magukat. Natsu halkan lépkedett, közben egyre-egyre felidéződtek benne a régi emlékek, Miyu és a családja… a barátnői… Hana és Kaiji… nahát… időtlen idők óta nem gondolt rá. Vajon hogy lehet, mit csinálhat… hiányzik neki? Egyáltalán… visszatérhet valaha? Vagy örökre itt kell élnie… egyedül? „Sesshoumaru” Egy forró könnycsepp gurult le az arcán, 

-         Mi a baj Natsu drágám? – lépett ki valaki a fák közül. A zápor fátylában is ki lehetett venni az alakját, mintha egy láthatatlan burok megvédte volna a külső hatásoktól.

-         Shun… - suttogta dühösen és a Yuméra tette kezét.

-         Nyugodj meg kis hercegnőm, nincs mitől félned. – a hangja gyanúsan kedves volt, a léptei pedig egyenletesek… mintha régi barátjához közeledett volna. A düh és a gyűlölet egyre kevesebb helyet hagyott a leány szívében… arra vágyott, hogy elégtételt vegyen, hogy megsemmisítse… sosem érzett ilyet… Épp ki akarta rántani a Yumét, mikor furcsa dolog történt vele… „Ame…” pillantott rá a pengére, amely hirtelen megmozdult… újra és újra, ritmusosan… akár a szívdobogás. „Előrántsalak?” a markolatra tette a kezét, ekkor egy különleges, vakító fény vette körül, ami sokkal nemesebb volt, mint az eddigiek… minden elsötétült… ezen idő teljesen kiesett az emlékezetéből… mikor legközelebb kinyitotta a szemét, különleges látvány tárult elé: hófehér táj, ameddig csak ellátott. És egy nő… fekete szemei voltak, amelyek búsan nézték a havat, most egyenesen rá szegeződtek. A ruhája is ezüstös volt, akárcsak a haja, a bőre pedig sápadt, akár a Hold sugarai.

-         Fuyu… - ugrott be neki a név, ami hallatára az ismeretlen elmosolyodott, majd megfordult.

-         Natsumi, bízom benned. – a hangja akár a falevelek sercegése hullásukkor.

-         Bennem? De… nem vagyok képes rá! Nem akarom végigcsinálni! – csattant fel a lány.

-         Dehogynem. Végre már tudod, hogy hová tartozol. Te vagy az Álmok Úrnője? Sokan mondják, nem? Ám tévednek… - szünetet tartott - továbbra is vigyázok rád, mert a Kardok életben tartanak engem… nem haltam meg, így még mindig én vagyok az, aki felügyeli az Egyensúlyt. Te vagy az, akiben a lelkem egy része újjászületett, ezért te vagy a legméltóbb arra, hogy harcolj a célokért, amikről tudom, hogy fogalmad sincs. Natsumi, nem bukhatsz el, mert rajtad áll, hogy béke vagy káosz uralkodik el ebben a világban.

-         Csak ebben?

-         A másikban már senki sem emlékszik rád… ahogy meghaltál…

-         Meghaltam? – kiáltott fel. – Mikor? Nem is emlékszem. Kérlek, engedj vissza, nincs többé maradásom Nyugaton.

-         Tudom, hogy mit érzel. Shun pontosan úgy akar veled végezni, ahogy velem tette. Az álmok, amiket láttál… mind fejezetek az életedből. Láttad a saját pusztulásodat, igaz?

-         Igen…

-         Mit láttál? Ki végez veled?

-         Nem tudom… azt hiszem, hogy Shun…

-         Csak hiszed, igaz? Mert ott volt valaki, akit szeretsz, aki gyakorlatilag a végzeted. Nem találkozhatsz vele. Most nem a te életedről van szó, sokkal többről. Ne kövesd el azt a hibát, mint én. Magányosan kell végigjárnod az utat, amiben én foglak vezetni. Kérlek… - most felé fordult, a tekintete komor volt, mégis remény csillant benne. – tedd meg ezt.

-         Nincs más választásom, igaz? – tette fel a kérdést keserűen Natsu.

-         Nincs… sajnálom. – a vállára tette a kezeit. – A feladatot végezni vele. Indulj!

-         De kivel? Shunnal? Nem lesz könnyű feladat…

-         Biztos vagyok benne, hogy menni fog.

-         Honnan tudod?

-         Mert vagy ő hal meg vagy Sesshoumaru. – ezzel eltűnt az erdő fái között, Natsy előtt pedig ismét feltűnt ellenségének alakja. „Mi? Sesshoumaru… úgy érti… nem, nem halhat meg” A szemében elszántságnak és kegyetlenségnek lángja égett, úgy emelte maga elé fél kézzel a Yumét, hogy az vízszintes legyen.

-         Bájos… akárcsak Fuyu. De ő sem végzett velem, te sem fogsz. Natsu, állj mellém és feloldom az átkot.

-         Szolgáljalak téged? A legnagyobb ellenségemet? Ne is álmodj, Shun! – a hangja rideg, ugyanakkor érzelmektől fűtött volt.

-         Igen. Ha velem leszel, nem veszthetsz csatát. Együtt végleg legyőzhetjük a mikót, és akkor… mindennek vége szakad. Már nem lesz okom egy halandó leányra fordítani az erőmet, te meg békében élhetsz egy szellemmel. Válassz hát, mi leszel? Az Egyensúly és a Pengék őrzője vagy… - eddig gúnyos és szánó hangsúllyal beszélt, most pedig alázatosan, mintha egy hercegnőhöz szólt volna – akár te lehetnél a Nyugat Úrnője… - már közel ért hozzá és körülötte járkált, lassú léptekkel az összezavarodott leányzóhoz beszélt. – Mindened meglehetne, amire csak vágytál… a hatalom, hosszú élet és boldogság… szerelem… Natsumi, te ezért élsz, téged nem a háború ural. A lelked mélyén legszívesebben mindent elhagynál egyetlen lényért. – megállt és a fülébe súgta – Megteheted. – érezte a férfi forró leheletét a nyakánál. – A tiéd lehet… két pici dologért cserébe… a kardok. Mi szükséged van rá? Add nekem… - A leány felébredt a kábulatból, amelyet a szabadság vágya küldött rá. Megfordult és a harcos szemébe nézett… akár a tűz… az álom… különös érzés kerítette hatalmába… mintha Shun lett volna… megrázta a fejét és a másik torkához szegezte a kardot.

-         Amire ennyire vágysz, az lesz a végzeted! – kiáltotta.

-         Balga vagy… nélkülem nem is ismerhetnéd ezt a világot… én választottalak, nem Fuyu. – kiáltott rá - Tudom, hogy képes vagy eldönteni, mi a helyes. – csendesedett… jeges hangja megtörte az erdő halk neszét… a fák suhogása megszűnt, minden lény rejtekhelyet keresett magának… egy ember kezében volt a világ sorsa. – Csak… át kell adnod… Natsumi, tégy jót magadnak és nyújtsd át nekem… benned vannak az Idő Kapujának szilánkjai, hazatérhetsz… megváltoztathatod a jövődet, ez csak rajtad múlik. Döntsd el, hogy ki vagy… egy szánalmas ostoba, aki lehetetlen ügyekért harcol vagy egy egyszerű halandó, akinek számít az élet… mi vagy? – A csendet immáron visszafojtott lélegzetek is kísérték. Egy lágy hópehely hullott le az Améra… de nem válaszolt… nem dobbant meg, további létét egy olyan emberre bízta, akiben továbbra is egy youkai iránti érzelem élt… „Sesshoumaru… ezt érted teszem… sajnálom…”

-         Shun… én… tényleg csak arra vágyom, hogy megtaláljam a helyem… és az élet… igen, számít… nagyon… éppen ezért… - már alig bírta visszatartani a könnyeit, mert érezte, hogy olyat tesz, amit meg fog bánni. – Ezért… nem engedem hogy egy aljas, gátlástalan démon uralja a Pengéket! – kirántotta az Amét is és egyszerre szúrta ellensége testébe, annak még elmenekülni sem volt ideje. Hősnőnk kihúzta belőle a kardokat, Shun pedig térdre rogyott.

-         Ostoba… mindent megadtam volna neked… miért? – nyögte ki utoljára. Natsy mellé hajolt és fülébe súgta:

-         Mert léteznek fontosabb dolgok is, mint a vágyaim. – vissza sem pillantva elindult, hogy… „Mit tegyek? Már végeztem Shun- nal, nem? Most mi lesz… Fuyu, adj jelet…” Ekkor szembe találta magát azzal, akinek fogalma sem volt, hogy mit mondhatna… igen, a férfival, akit szeretett… - Sesshoumaru. Örülök, hogy láttalak. –egy erőtlen mosolyt küldött felé, majd folytatta útját.

-         Elmész? – villámcsapásként érte a kérdés. Visszatekintett rá és határozottan bólintott.

-         Igen. – Sess lassú léptekkel közeledett felé. – Kérlek, állj meg… ne gyere közelebb…

-         Miért ne? – továbbra is egyenletes tempóval haladt felé.

-         Nem lehet… mennem kell…

-         Nem kell. – odaért és átkarolta a derekát. – Rengeteg időnk van, nem?- elsimította Natsumi arcából a tincset, a lány pedig megszorította a kezét.

-         Sesshoumaru… - suttogta halkan, és megpróbált elmenni… de nem tudott. Nem a youkai tartotta vissza… az ő ereje meg sem közelíthette azt, ami visszahúzta… - Szeretlek… - szólt halkan- de mennem kell… sajnálom. – elengedte a szellemet és eltűnt. „Hogy lehetek ennyire… nem hiszem el… Sesshoumaru… jaj, Sesshoumaru… miért teszed nehezebbé… miért jelensz meg mindig ott, ahol vagyok? Bocsáss meg nekem…” Ekkor már ismét eleredt az eső… mennydörgött és villámlott, a szél a fák koronáit tépdeste, amik meghajoltak akarata előtt. Natsu pedig körülnézett… „Mi lehet az oka ennek a hirtelen változásnak? Nem kellene a sütnie Napnak? Végül is a legnagyobb veszély már elmúlt…” az esőfüggöny mögött egy alakot látott közeledni… hosszú, ezüst haja volt és arany szemei… amikor közelebb ért már biztos volt, hogy nem férfi áll vele szemben…