6. fejezet: És mégis lélegzik…

A szél kegyetlenül tépdeste a fákat, az eső és a villámok hatalma zárta magába a kis erdei tisztást. Két nő állt egymással szemben… pontosabban egy asszony és egy fiatal, tizenöt-tizenhat éves lány… egy sötétbarna hajú és szemű, vékony testalkatú hölgy, aki mögött már annyi emlék és csalódás állt, akinek ideje előtt el kellett döntenie, hogy hogyan alakítsa az életét. Földbegyökerezett lábakkal figyelte a másikat.

- Natsumi. Azt hittem, hogy megértetted, amit mondtam. – kezdte kegyetlen, fenyegető hangon.

- Mit? Nem tettem semmit! Egy életre végeztem Sesshoumaru- val! – szakadt ki belőle. Egy csilingelő kacaj futott át az esőfüggöny alatt, Natsu egész teste beleremegett.

- Natsumi, ebből látszik, hogy még egy egyszerű gyerek vagy, aki nem tud parancsolni az érzelmeinek. Nem vagy te az Egyensúly Őrzője… sem az Álmok Úrnője… nem is értem, hogyan fogalmazódhatott meg a fiamban az a képtelen ötlet, hogy te vagy Fuyu. Ha nem tudnám, hogy milyen gyenge vagy, azt hinném, hogy megbabonáztad, máskülönben már rég halott lennél! – A szavai szíven ütötték a leányt: „Megbabonáztam? Micsoda?” – De azt ne hidd, – folytatta – hogy valaha is szeretett téged. Ó nem, nem kis hercegnő… Sesshoumaru mindig csupán úgy nézett rád, mint egyfajta kötelességre. Neki még az édesapja, Inu Taisho rendelte el, hogy vegye el az Álmok Úrnőjét, ha úgy tetszik, az Égtájak reményét. Azt a lányt már réges-rég kerestük, kutattuk… amikor rátaláltunk Kasugára. Gyönyörű, erős démon… nem tökéletes párja? Az ő családja dicső múlttal és hatalmas erővel rendelkezik, és ami a legfontosabb… a Kardok is birtokába kerültek. Bizony… és minden nagyszerűen alakult, amíg te meg nem jelentél. Most pedig meg nem történté tehetem az egészet, csak egy életet kell elvennem. – azzal előrántotta a jól ismert kardot és iszonyatos gyorsasággal hősnőnk mellett termett. – Ostoba. – azzal eltette a fegyvert, megnövesztette karmait és egy hatalmas csapást mért a leányra, aki a lábához kapott és elesett.

- Seiya- sama… - nyögte, miközben a sérülésére szorította kezét. A megszólított Natsu- t nyakánál fogva felemelte, majd pár méterrel arrébb repítette. Az rongybabának érezte magát, és kétségbeesetten tekintett az Améra… de nem kapott választ. „Yume…” A másik kard vörösen izzott… „Akkor most te jössz… ” suttogta a katanának és kihúzta hüvelyéből. A földbe szúrta, arra támaszkodva állt fel.

- Még mindig harcolni akarsz? Mindenáron szenvedni akarsz a halálod előtt? Annyira ostoba vagy.

- Még hogy.. én? Szerintem meg az az ostoba, aki semmibe veszi a fiát!

- Hogy merészeled?

- Csak nem tapintottam érzékeny pontra? – bátorodott fel. – Mitől tart, Seiya- sama? Talán hogy nem maga lesz a Nyugat Úrnője? Megnyugtatom: nincs szükségem sem a hatalomra sem arra, hogy tiszteljenek és hajlongjanak nekem. Ez azoknak számít, akik túl nagyra tartják magukat. És Sesshoumaru… már belenyugodtam, hogy sosem láthatom többé. Mit akar még tőlem? Vagy talán nem is ettől tart, hogy átveszem a helyét az uralkodásban. Az ok talán Inu Taisho- sama? Nem akarja, hogy a fia azt tegye, mint az édesapja? Szeressen egy halandót? Mi a szánalmas, ha nem ez? Nekünk nincs dolgunk egymással, Seiya- sama. – az idősebb nőben a méreg nőttön-nőtt, alig bírt parancsolni magának… de az ellenfelet meg kellett tisztelnie azzal, hogy végighallgatja.

- Te kis… - suttogta, a düh szinte teljesen elvette az eszét, ami már nagyon rég történt meg vele. Világéletében úgy nevelték, ahogy nevelték: sosem mutathatta ki az érzelmeit. Az csupán a gyengék és az emberek szokása volt, ő nem tehette. Egy hatalmas szellemnek közömbösnek és ridegnek kellett lennie minden helyzetben. Ezt ő is továbbadta gyermekeinek, akik be is tartották, hisz ismerjük Sesshoumarut. – Hogy mersz így beszélni velem? – ismét előrántotta a pengét és Natsu a következő pillanatban ismét megérezte a sáros talaj keserű ízét. – Velem senki sem beszélhet így! Főleg nem egy… ember! – mélységes undor uralkodott a hangjában - Most végzek veled Natsumi… - azzal csapásra emelte kardját, de az ismét megakadt az utolsó pillanatban. – Miért nem vagy hajlandó végre abbahagyni az értelmetlen harcot?

- Az élet sosem értelmetlen! – szólt, miközben továbbra is tartotta a védőfalat, ami az előbb megóvta a haláltól.

- Szánalmas. – azzal a második, majd a harmadik vágás következett. Natsumi összeszűkítette a szemét és reménykedett, hogy az az erő, amely a pajzsot emelte fölé nem hagyja el. A negyediknél már nagyon elgyengült, a védelmező burok pedig egyre alább hagyott… jól tudta, hogy egyetlen hasítás és vége… - Nos, Álmok Úrnője… most meghalsz! – azzal csak egy csattanást hallatszott… minden elsötétült előtte…

*

Natsumi remegve nyitotta ki szemeit, csak annyit érzett, hogy nagyon fáj a lába. Felült, hogy megnézze, mi van vele, mikor hatalmas zavargás támadt körülötte.

Megmozdult! – kiáltotta egy nő.

Lehetséges? Életben vagy! Miyu- chan, életben van! – kiabálta sipító hangon egy fiatal nő.

Ki? Mi történt? A fejem… - masszírozta meg sajgó kobakját.

Natsumi… - szólt egy hal hang. Ismerős volt, de most annyira búsan csengett. – Natsumi! Natsumi- chan! – borult nyakába unokatestvére.

Miyu… - lepődött meg kissé, majd átölelte rokonát… egy forró könnycsepp mosta az arcát, görcsösen szorította a másikat.

Azt hittem, meghaltál… hogy jutott eszedbe ekkora őrültség! – ordított rá. – Az eszem megáll! Hogy lehetsz ennyire felelőtlen! – Natsy az elején rettegve, végül mosolyogva hallgatta a lány szavait.

Most meg min röhögsz?

Hiányoztál, Miyu- chan.

Ne hidd, hogy ezzel meghatsz! – vonta fel a szemöldökét.

Minden rendben van, kisasszony? – lépett elő egy férfi sápadt arccal. Látszott a félelem és a kétely, amelyet érzett. Ő vezette a kocsit… ekkor a veszekedő hölgyek is észrevették magukat: mindenki őket nézte.

Persze, miért ne lenne, köszönöm. – erőltetett egy savanyú vigyort az arcára, majd feltápászkodott, és az oldalához kapott. – Ame…

Ame? – nézett az égre Miyu – Miről beszélsz, nincs egy felhő sem az égen!

Mennem kell! – szólt, azzal mintha misem történt volna futásnak eredt. Fogalma sem volt, hogy miért, de érezte, hogyha a kard lüktetni kezd, akkor valami hatalmas erő munkálkodik a közelben. A lábai maguktól vitték, szinte nem is érezte a fájdalmat, ami normális esetben annyira őrjítő lett volna, hogy csak kiabálni tudott volna. A szűk utcák között cikázva egyre jobban érezte, hogy közeledik, majd lépteket hallott, amely arra utaltak, hogy akivel nemsoká találkozik, szintén nagyon siet. „Már csak egy kanyar” majd épp akkor, mikor befordult a földre zuhant.

Natsumi- san? Tényleg te vagy az? – egy fiú beszélt… a hangja aggódó de mégis… reményt adó volt. Felnézett, hogy lássa az arcát…

Kaiji? – lepődött meg.

Hai… - azzal a kezét nyújtotta a leánynak, aki mosolyogva elfogadta.

Arigatou…

Most hívott sírva Miyu- chan, hogy…

Hogy elütött egy autó? Á, kutya bajom! – „Hm… kutya… Hol van Seiya? Hogy kerülök ide?” tűnődött.

De… azt mondták, hogy nem lélegzel…

Tényleg? Nos akkor azt hiszem, hogy nagyot tévedtek. – mosolygott a fiúra, majd a katanára nézett. „Megnyugodott…”

Van kedved sétálni?

Remek ötlet, az most nagyon jól esne, köszönöm. – azzal elindultak. Csendesen haladtak egymás mellett, néha-néha egymásra tekintettek, majd el is fordultak.

És mi történt Sesshoumaru- val? Hogy vagytok… ti? – törte meg a csendet Kai.

Hogy érted?

Szereted, nem? – „Megint… olyan egyszerűnek tűnik a válasz… igen, persze… de mennyire bonyolult… sosem láthatom többé” – Natsumi? Mi a baj? Történt valami? – kérdezte. A hangszíne annyira lágy volt, hogy Nats teljesen összezavarodott tőle.

Hát… semmi. –Megálltak és csak figyelték a másik szemében játszó csalfa fényeket. Ekkor egy halk koppanásra lettek figyelmesek… majd még egyre… - Esik? – tette fel a költői kérdést.

Úgy tűnik… Gyere! – azzal megragadta a csuklóját és elkezdte húzni.

Várj, hová megyünk? – futnia kellett, hogy tarthassa a tempót. „Ismerős helyzet” gondolta. Nemsokára teljesen eláztak, de mégsem találtak egyetlen ereszt sem. Végül egy apró utcácskába húzódtak, alig fértek el egymás mellett… pontosabban egymással szemben. Egy ideig hallgatták a nyári zivatar – ismét egy különleges időjárási jelenség- puha hangját, majd folytatták a beszélgetést.

Szóval? Mi történt?

Mi történt volna? Semmi különös…

Szóval… továbbra is át akarsz járni… oda? –hirtelen nem talált megfelelő szót.

Muszáj.

Miért?

Nem miatta… „Inkább nem csak miatta…”

Értem… de… én mindig itt leszek neked, ebben a világban, ha ott nem találod a helyed… akármi is történjék. – olyan átható tekintettel fürkészte a lány arcát… Natsu- t ismét egy különleges érzés kerítette hatalmába… nem is vette észre, hogy arcuk között a távolság milyen vészesen fogy…

Folytatása következik