Régi jó ismerősök

12. Rész: Egy újabb kaland vége

Inuék és a többi falusi visszatért Ezüstfaluba, hogy a sebeiket bekötözhessék, egyenek valamit, netán aludjanak is egy kicsit. Jakeru vacsorát készítetett, és mindannyian egy nagy teremben ültek most, kivéve Miyát és Sesshomarut. Ugyebár, ők még nem ébredtek fel. A falusi gyerekek faggatóztak:

Miyulin:- Te, Kaleo! Hogy halt meg Drakon?

Kaleo:- Az úrnő szépen lepuffantotta.

Saleman:- És ti addig mit csináltatok?

Kaleo:- Hát, em…

Shippo:- Egy pajzs mögött húzódtunk meg.

Miyulin megvetően nézett:

- Milyen gyáva…

Odajött Kagome is:

- Nem tehettünk mást. Azok az elit katonák túl sokan voltak!

Kaleo:- Ráadást ékkő nélkül!

Miyulin:- Akkor megértem… Mondd,… em, bocsáss meg, hogy is hívnak?- Kéárdezte Kagomét.

- Kagome vagyok. Mit akartál kérdezni?

- Az a kutya harap?

- Mi?- Inuyasha felé nézett, aki Jakeruval és Kahnnal társalgott nem messze tőlük.

Miyulin:- Tudod, én nem szeretem a kutyákat…

Kagome:- Nem bánt, ha t sem őt.-mosolygott.

Kagome aztán odament Inuyashához. A három férfi a falnál ült, Inu mögött egy ajtó volt.

Kagome:- Zavarok?

Jakeru:- Nem, dehogy! Ülj csak le!

Kagome:- Szellemekhez képest elég barátságosak vagytok.

Jakeru:- Köszönd Inuyashának! Ha nem lennénk régi ismerősök, megetetnélek az embereimmel… Bár utálják az emberhúst…

Kagome:- Milyen kedves…-Eliszonyodott- Miről beszéltek?

Jakeru:- Ó, csak tudni akartam, miről maradtam le, míg halott voltam. Ugye, Kahn?

Kahn:- Igen ám! Ezért Inuyashát kérdezgetjük róla… Na, mondd csak tovább! A varázsigénknél tartottál…

Inuyasha:- Ja, igen. Most sem értem, hogy Sesshomaru iért viselkedett ilyen furcsán…

Jakeru:- Hogy érted?

Inuyasha:- Mielőtt a lelke elszakadt volna a testétől, mégegyszer utoljára hátrafordult…

Kagome:- Tényleg? Nem is láttam…

Inuyasha:- Igen, mert gyors volt, egy másodperc csupán… Hátrafordult, rám mosolygott, és mintha azt mondta volna: Sayonara, Inuyasha!

Kagome:- Tényleg nem vall rá…

Kahn:- Ti nem ismeritek Sesshomarut. Fiatal korában nem volt ilyen rideg; Inuyasháéra hasonlított a viselkedése.

Jakeru:- Igaz. Kedves kis srác volt. És rettentően szerelmes…

Kahn:- Az ám! Az örök riválisom! De végül, együtt haltunk meg… Legalább nagy robbanás volt?

Inuyasha:- Óriási! Én biztosan belehaltam volna! Ki tudta, hogy Sesshomarunak ekkora lelke van…- Gúnyosan nevetett. Az sodji hirtelen félretolódott mögötte, és Inuyasha beesett rajta. Sesshomaru állt az ajtóban. Felsőtestén kötés, ezen kívül csak egy nadrág volt rajta. És megvolt a karja; a csók hatására.

Sesshomaru:- Az egyetlen, ami óriási, az a szád, Inuyasha.

Jakeru:- Lám, lám! Felébredt csipkerózsika!

Sesshomaru:- Maradjunk a Sesshomarunál, rendben?- Odament melléjük, és leült ő is.

Inuyasha:- Szólhattál volna…

Jakeru:- Hogy van a sebed, Fluffy?

Mindenkit elkapott a röhögés, Sess pedig morogni kezdett. Mindenki elhallgatott.

Sesshomaru:- Elég jól van ahhoz, hogy egyek valamit! A köztes világban nem nagyon akadt étel…

Kahn nevetett:- Maradtál volna ott, haspók! Most mindent befalsz!

Sesshomaru:- Ugyan. Már nem vagyok abban a korban…

Közben meghozták az ételt, és mindenki helyet foglalt egy óriási ebédlőasztalnál.

Inuyasha:- Jól néz ki…

Miroku:- Nahát, ilyesmit még nem láttam… Ezek embereknek ismeretlen étkek.

Shippo:- Nem lehetnek rosszak, ahogyan kinéznek…

Inuék nekiláttak volna enni, de Sesshomaru ellopta az ételt előlük, és habzsolni kezdte. Inuyasha dühös lett:

- Sesshomaru! Az az enyém volt! Miért vetted el? Előtted is van elég!

Sesshomaru komoly arcot vágott, Inura, majd Jakerura nézett, és elfordult tovább eszegetve. Jakeru megértette, és rögtön hívta a szolgálókat:

- Mit parancsoltam? Ostobák! Megmondtam, hogy a félszellemnek és az embereknek ne hozzatok szellemétket! A rókakölyök sem ehet! Ahhoz túl kicsi! Azonnal készítsetek valami embernek valót!

- Igen, uram- Hajladoztak a szolgálók, és elrohantak a konyhába.

Sango:- Miért nem ehetünk az étkeitekből?

Jakeru:- A szellemétkek tartalmazhatnak olyan összetevőt, amely rossz esetben halálos lehet egy ember számára. Jobb esetben hasmenést okoz…

Inuyasha gyanakodva nézett Sesshomarura, aki immár lenyelte az utolsó falatot is.

Inuyasha: “… Tévedek, vagy Sesshomaru az imént megmentette az életünket? De miért?…”

Kahn Sess hátára ütött:

- Őrült vagy, öreg barátom! Meghalsz egy lányért, aztán mikor az megment, belehal, és most ez…- Hirtelen elhallgatott, mert Jakeru szúrós szemmel nézett rá. Halálos csend lett úrrá a teremben. Sess tekintete eltorzult, felállt, és Jakeruhoz fordult:

- Mit jelentsen ez? Miya meghalt?

Jakeru:- Nem, még él! Csak, mikor téged visszahozott az életbe, elhagyta az ereje. Regenerálódnia kell, de lehet, hogy már késő. Csak remélni tudjuk, hogy valaha felébred. Sajnálom.

Sesshomaru lesütötte tekintetét:

- Már megint én vagyok az oka…- Majd kiment a teraszra, és ott búsult. Látni lehetett egy könnyet lecsordulni az arcán. Alig, hogy kiment, a szembeni ajtó kinyílt, és Miya lépett be rajta. Haját kiengedve húzta maga után a földön, ő maga fehér kimonóban, mint a fehér mágusé volt; arca sápadt.

- Mi ez a búskomor hangulat?- Mindenkiben fennakadt a lélegzet.

Inuyasha:- Tehát jobban vagy. Akkor teljesíthetnéd a kérést, amit megígértél!

Kagome:- Inuyasha…

Miya:- Rendben. Mi lenne az?

Inu:- Változtass teljesen szellemmé!

Miya odament, és a fejére tette a kezét:- Nem lehet. A sorsod nem engedélyezi ezt nekem.

Inu:- Hogy mi?

Miya:- Sajnálom, nem lehet. “… A te érdekedben. Túl veszélyes…”

Inuyasha:- A fenébe! Akkor kérem az ékkőszilánkot, ami Drakonban volt.

Miya:- Tudtam, hogy ez kell neked- Előhúzta az ingujjából- Tessék. A tiéd.

Inu:- Köszönöm. Akkor már csak az eredeti terv marad…

Miya eztán kiment Sesshez a teraszra. Lehetett látni, ahogy a férfi felpattan, és megöleli a lányt. Nagyon boldognak tűnt. Akárhogy marasztalták őket a falusiak, Inuék másnap útra keltek azzal a reménnyel, hogy, mert így alakultak a dolgok, egy ideig nyugtuk lesz Sesshomarutól, aki ez alkalommal egész kedvesnek bizonyult…

VÉGE