Váratlan Vendég 7

7. fejezet

Mikor visszatértem a középkorba, átváltoztam a medál segítségével, majd azt kívántam, mutassa meg, hogy merre van most Sesshoumaru. Éjszaka volt, a csillagok fényesen ragyogtak az égen. A fénysáv mutatta az utat, melyet repülve tettem meg. Egy tisztáson meg is pillantottam Sesshoumarut. Egyedül volt, az eget bámulta. Megérezhette az aurámat, mert rögtön felém nézett. Leszálltam tole jó tízméteres távolságra.

-Mondtam, hogy ne gyere vissza  -hangja közömbösen csengett.

-Átkozott!  kiáltottam rá, és mintha meglepodés futott volna át arcán.  Shine, Sesshoumaru!  Kezeimmel már meg is formáltam a jéggömböt.  Aisu no Sashisawari!  a jéggömb vészesen közeledett felé. Sesshoumaru kezébol ekkor egy sárga fénysáv tört elo és evvel elhárította a támadásomat.

-Baka! Miért támadtál meg?  kiáltott rám.

-Tudod te azt nagyon jól! Semmirekello gyilkos!  ordítottam és elohívtam az Aisu Katanát. Immár avval rontottam neki. O is elohúzta az egyik kardot, de érdekes módon nem támadott meg, csak védekezett. Csattogtak a pengék, de nem bírtam ellenfelemmel. Még így is, hogy csak védekezett, túl eros volt.

-Mi van veled?  kérdezte.  Lehet, hogy elküldtelek, de az még nem ok arra, hogy az életemre törj.

-Rám küldted a szolgádat, aki megölte anyámat!  sziszegtem mérgesen, és bevittem egy újabb csapást, melyet o sikeresen kivédett.

-Jakent?  mondta két csapás között.  Jaken megölte anyádat?

-Nem Jakent, hanem Narakut! De ezért megfizetsz!  most oldalról vittem be egy vágást, de ezt is hárította.

-Naraku nem a szolgám, hanem az ellenségem!  ordította, szemei hirtelen vörösen izzottak fel.

-Hazudsz!  vágtam rá, és míg kardjaink egymásnak feszülve szikrákat hánytak, oldalról próbáltam eltalálni egy karom csapással. Ekkor elkapta a kezem, míg a kardjával kiverte a másik kezembol a kardot. Ledobta a kardját, és lefogott teljesen, ekkor éreztem meg, mekkora ereje van.  Eressz el, te áruló gyilkos!  de hiába ficánkoltam, nem tudtam kiszabadulni.

-Nem érted?  mondta mérgesen.  Azért küldtelek el, mert Naraku leskelodött utánunk.

Ledermedtem, és o engedett a szorításon.

-Leskelodött?  hebegtem.  És ki ez a Naraku?

-Naraku a legnagyobb ellenségem, és nem csak nekem, hanem az öcséméknek is. Az a szórakozása, hogy mindenkinek megkeseríti az életét. Mikor legyoztük az onit, és a réten ültünk, megláttam egy pokoldarazsat.

-Darazsat?  szemeim elkerekedtek.  Egy túlméretezett darázs engem is követett.

-Látta merre mentél haza?

-Azt hiszem igen  -szemeim könnyesek lettek.  Nem tudtam  Nem tudtam  azok Naraku kémei voltak  Naraku utánam jött  és  -sírva fakadtam, Sesshoumaru magához ölelt.

-Én voltam az ostoba  -lehelte, hangjában együtt érzés volt.  Azt hittem, ha durván elzavarlak, Naraku majd békén hagy

-Meg kell bosszulni anya halálát

-Igen. Azt fogjuk tenni.  mondta. Majd a szemembe nézett.  Többet nem engedlek el. Mindig is azt akartam, hogy velem maradj.

-Ez igaz?  könnyes szemmel néztem az o arany szemeibe. Sesshoumaru gyengéden letörölte a könnyeimet.

-Hai.   felelte.  Már akkor megkedveltelek, mikor a másik világban voltunk. Azt akarom, hogy soha ne menj el a közelembol

-Sesshoumaru  én mindvégig ezt akartam

-Hmm -mosolygott rám.  Tudod, hogy Rinnek is nagyon hiányzol? Egyfolytában rólad beszél  -most már én is mosolyogtam. Sesshoumaru komolyan nézett rám, de egyben gyengéden.  Én pedig egyfolytában rád gondolok  -Közelebb hajolt és megcsókolt. Csókja édes volt, gyengéd, de egyben szenvedélyes is.

Reggel elmentünk Rinékért, de elotte fogtunk halat a reggelihez. Sesshoumaru megpillantva Rint, így szólt:

-Rin, nézd kit hoztam.  A kislány mikor észrevett, egyenesen a karjaimba szaladt.

-Midori-sama!  kiáltotta.  De jó, hogy visszatértél!

-Én is örülök neked, Rin-chan.  feleltem átölelve a kislányt. Jakenre néztem, aki így üdvözölt:

-Jó, hogy ismét itt vagy, Midori-sama! Legalább Sesshoumaru-sama nem lesz olyan szomorú, mostanában mindig szótlan és búslakodik és  -nem fejezhette be, mert a fent említett úgy kupán vágta, hogy rögtön kiterült, és egy púppal lett gazdagabb.

-Ezt most miért kaptam?  fogta meg a fejét Jaken, ám most Sesshoumaru mosolygott, mire a kis szolga még jobban megijedt.  Jaj nekem  Mosolyog  Milyen félelmetes

Erre Rinnel hangos kacagásban törünk ki.

-Én is örülök, hogy látlak, Jaken!  mondtam, miután lehiggadtam a nevetésbol.  Sesshoumaru azért nem olyan félelmetes, ne?  néztem a Sesshoumarura, aki mellém lépett, és átkarolt.

-Azért elég félelmetes vagyok  -rám nézett, és arany szemeibol szerelmet lehetett kiolvasni. Elvesztem ezekben a szemekben

Sesshoumaru mellett teljes boldogságban éreztem magam, és elindultunk, hogy teljesítsük együtt a küldetésünket. Tuntessük el Narakut ebbol a világból!

The End