9.fejezet

Viharos éjjel

Lassan sötétség lepte el a tájat. A város lakói lefeküdni készültek. Már csak az éjjeli őrség járkált a falakon. Bár az akadályon átjutni nem lehetett, de az őrök figyelték a területet, hátha gonosz szellem, banditák, vagy ellenséges sereg tűnik fel a láthatáron. A város szívében, a belső falon belül, a Meido-Goutan kő szentélyében, minden mécses égett. A levegőben füstölők illata keveredett a kis tartókban lévő virágok illatával, melyek az oltár körül helyezkedtek el. A hatalmas Buddha szobor elégedetten tekintett előre. Az oltár előtt egy alak térdelt mélyen belemerülve imáiba. Két fiatal szerzetes rendezgette a virágkompozíciókat, csendben, nehogy megzavarják az idős papot. A szentély körül szamurájok járőröztek. Az öreget semmi sem zökkentette ki imáiból, legalább húsz ríre volt lélekben a többiektől.(rí- kb. egy mérföldnek felel meg) Hirtelen egy villám szelte ketté az eget. A fényjelenséget hatalmas csattanás követte. A kastélyon kívűl, a harmadik falu környékén, a sötét erdőben egy csapat szamuráj lovagolt. Az erdő mögötti tisztásra igyekeztek. Vezetőjük, Kageromaru, szemöldökét ráncolva tekintett fel az égre. -"Chikusho! (fenébe) Mindjárt kitör az égiháború...Idejosi szerint Fehér Tigris itt bújkál. Egy tábortűz fényei."- gyorsított a tempón, majd hátrakiáltott az embereinek.- Látom őket! Hayaku!- a szamurájok egyre gyorsabban követték őt. A tábortűz körül úgy harminc nagytermetű férfi ült. Nevetgéltek és vedelték a sakét. Vezérük, egy különösen nagydarab félszellem jól meghúzta a sakés korsót, állán végigfolyt az ital. Kopasz fején megcsillant a tűz fénye. Törökülésben ült, és sípcsontján kitűnően látszott a tetoválása. Egy fehér tigrist ábrázolt. Mellette hatalmas baltája hevert. Nagy örömét lelte abban, hogy nálánál gyengébbeket ölhetett meg. Maga köré gyűjtötte az erősebb róninokat, (rónin: gazdátlan szamuráj, mivel inkább a harchoz értettek, legtöbbjük rablással 'kereste meg a betevőt') és rettegésben tartotta a falvakat. Pusztításai után leégett házak és halott emberek maradtak.

-Nos, -kezdte, közben alkarját végighúzta az állán, így letörölve a sakét,- a ma esti időjárás épp megfelelő egy kis szórakozásra, ne? (ugye)

-Jól beszélsz, ooaniki!- helyeselt egy borostás képű haramia.- Fogyóban van a sakénk is! Pont jókor akadtunk erre a falura.

-Pontosan!- szólt közbe egy harmadik- mikor leskelődtem, láttam, hogy jó nagy készleteik vannak. Rengeteg rizsük, zöldségük és sakéjuk van. És a falusi lányok!- meghúzza a korsót,- azok...iiii! Elragadóak!

-Csend!- fogta meg hirtelen a főnök a baltáját- valakik közelednek...-idegesen forgatta a szemeit- Fegyverbe! Ima! (most)

A többi férfi is a maga fegyverét markolva felugrott. Egy villám fénye bevilágította a tájat. A fák közül több tucat lovas szamuráj rontott ki, élükön egy zöldeshajú férfival, aki kardját egyenesen feléjük szegezve ülte meg a lovát. Vértjére egy aranyszínű krizantém volt hímezve, akárcsak a többi szamurájnak. Ez volt a Takashima-klán jele. Fehér Tigris arcán meglepettség tükröződött, a tartományúr láttán, de tudta, hogy előbb-utóbb valaki úgyis meg próbálja megállítani féktelen randalírozását. A rablók nem várták meg, míg az ellenséges sereg rájuk zúdul, hanem támadásba lendültek. Kivont fegyverrel a szamurájok felé kezdtek rohanni. A két csapat összecsapott. A Fehér Tigris Kageromarura támadt. Baltája és a Raiu-chi penge egymásnak feszültek, végül a rablóvezér letaszította a tartományurat a lóról, aki hanyatvágódva elterült a földön, kardját, most pajzsként használta. Kageromaru erőt vett magán, és nagyot lökött a vezéren, aki kissé kibillent az egyensúlyából, de ez elég volt arra, hogy Kageromaru talpra ugorjon. Közben eleredt az eső, de a harc tovább folytatódott. Az éjszakát emberi üvöltések zengték be. Szaporodott mindkét részről a sebesültek és a halottak száma. A villámlás folyamatos volt, mintha nem akart volna elállni. Kageromaru most átvette a kezdeményezést, és Fehér Tigrisnek rontott. A két fegyver ismét egymásnak feszült. A főnök egy kézzel tartotta súlyos baltáját, másik kezével hirtelen egy yamagatanát( vadászkés) húzott elő, és egy gyors mozdulattal ellenfele oldalába szúrta. Kageromaru hátratántorodott, piros vére elkezdett folyni le, végig az oldalán. A rablóvezér egy gonosz vigyort küldött feléje, majd lökött egyet Kageromarun, aki két méterrel odébb ért földet, de gyorsan lábra állt. Látta, ahogy a haramia felemelt baltával rohan feléje. Felvette a támadó pozíciót. Mikor Fehér Tigris odaért, és le akart rá felülről csapni, ő meglepő sebeséggel kitért a végzetes támadás elől, majd egy egyszerű mozdulattal oldalról vitt be egy vágást, mellyel kettészelte a vezért. Sötét vére gejzírként spriccelt a levegőben szerteszét, egy pillanatra beterítve vele Kageromarut is. Ám az eső lemosta a vért. Kageromaru szótlanul állt a hírhedt Tigris két részre szakadt teste előtt. Tigris arcára torz vicsorgás ült ki, vére összekeveredett az esővel. Teste csillogó hamvakká változott, majd eltűnt a semmiben. A harc egy pillanatra megállt, az életben maradt banditák elképedve nézték végig a jelenetet, el nem tudták volna képzelni, hogy az erős főnöküket valaki ilyen könnyen legyőzheti. A szamurájok parancsra vártak. Ekkor a rablók kétségbeesett ordítással futásnak eredtek.

-Utánuk! Mind megölni!- adta ki az utasítást Kageromaru, majd ő maga is felpattant a lovára és üldözőbe vette a haramiákat. Egyetlen túlélőt sem hagytak. Az ilyen kegyetlen gyilkosokat még Kageromaru sem szánta meg, hiszen ő maga is látta az általuk véghez vitt pusztítást. Már régóta kereste ezt a bandát, de eddig mindig ügyesen kicsúsztak a kezei közül. A sok ártatlan falusi holttestét látva, megfogadta, hogy egyik rablónak sem fog kegyelmet adni, hiszen azok, még a gyermekeket sem kímélték. Miután végeztek a menekülőkkel, aggódva vette számba a veszteségeit. Tíz szamuráj halott, a többiek kisebb-nagyobb sebeket szereztek. Az eső úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna.

-Indulunk haza. Hozzátok halott embereink testét.- mondta Kageromaru és nagyot sóhajtott, fojtogatta a levegőben terjengő vérszag, bár az eső elmosta a vért, ő mégis undorodott magától. Legalább nyolc ember vérét érezte magán. A szamurájok némán engeselmeskedtek, és a csapat elindult a kastély irányába.

A sötét és hűvös barlangban égett a tűz, hogy némi meleget adjon a bent lévőknek. Bár odakint nem volt hideg, csak a heves szél hűsítette némiképp a levegőt. A villámok fénye meg-megvilágította a tűz körül lévő két alakot. A férfi a falnak dőlve ült a takarókon, mellette egy nő feküdt, állig betakarva a hófehér prémmel. A szellem nem aludt, aranyló szemeit a lányon pihentette, így őrizve annak álmát, ami cseppet sem volt nyugodt. Sakura arca kipirult, és lázas teste verejtékben úszott. Még nem volt eszméleténél, de látszott rajta, hogy zaklatott. Lázálmai voltak. Az inuyoukai ezt érezte, bár arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Mereven figyelte a lányt, mint egy szobor. A lány néha megrázkódott, vagy motyogott valamit. Kintről félelmetes dörgések hallatszottak be. A szél néha megzavarta a tűz egyenletes lángját, és a szellem ezüst haját is meglebbentette, de ez nem billentette ki gondolataiból. Hirtelen eszébe jutott valami. -"A Tenseiga...gyógyító kard...talán segít neki..."- kihúzta a kardot az obijából, és az ájult lányra tette. Ő magának is fájdalmai voltak, de meglepő módon, most jobban aggódott Sakura egészségéért. Végighúzta ujjait a lány bájos arcán, óvatosan, fel ne sértse hosszú karmaival. Eszébe jutott az álom, erre megint elöntötte a vágy. Maga előtt látta látta, hogy Sakura kilép a vízfüggöny alól, és közeledik feléje, majd szenvedélyes csókban forrnak össze. Már megbánta, hogy olyan elutasítóan beszélt Sakurával, de milyen szégyen lett volna, ha bevallja vonzódását. Vagy nem? Úgy érezte már nem tudná elhagyni, túlságosan is kötődik hozzá. -"Meg fogom őt védeni...akár az életem árán is."- gondolta, miközben gyengéden nézett a nőre. Sakura arcáról, azonban nem lehetett mást leolvasni, csak szenvedést. Szépen ívelt szemöldökei gyakran összehúzódtak, arca eltorzult. A lány előtt álmában szörnyű képsorok villantak fel. Először egy csodálatos réten volt. A nap szikrázóan sütött. Mindenfelé tarka virágok nyíltak, illatuk mámorító hatást keltett. Látta magát gyönyörű rózsaszín kimonóban. Öltözékét arannyal kihímzett lótuszok díszítették. Hallotta a madarak vidám csicsergését. Majd az egyik magnólia fa mögül egy férfi lépett elő. A férfinak ezüst hajába belekapott a hűs szél. Talpig fehérben volt, egyik vállát hosszú, hófehér prém díszítette. Egyenesen felé lépett, arany szemei tűzben égtek. Erős karjaival átkarolta, és érezte a férfi forró leheletét. Ezután megcsókolták egymást. Ekkor Sesshoumaru megszakította a csókot, és arca közönybe olvadt. Sakura kétségbeesetten nézett rá, és görcsösen kapaszkodott a férfi haorijába, ám Sesshoumaru ezüst színű csillámporként oszlott szét a kezei között. Ijedten pislogott körbe, látta, hogy a nap lenyugodni készül, és a tájat narancssárgára festi. Mindenütt csend van. Lepillantott a földre, de a zöld fű helyett vérfolyót látott. Mindenhol holttestek. Végigmérte magát, és meglepődött, mert rózsaszín selyemkimonóját pirosra festette saját vére. Az ég elsötétült. Hirtelen a kastélyban találta magát, ami lángokban állt. Elkezdett rohangálni, mint egy eszelős, ekkor megpillantotta nagyapja sírját. Szeméből ekkor már patakzottak a könnyek, és szaladt tovább, bukdácsolva a holttestekben. Kicsapta a Meido-Goutan kő szentélyének a shoujiját, és rémes látvány terült elé. Az egész szentély romokban hevert. Szerzetesek és szamurájok holtteste, köztük egy ismerős, de ezt nem látta tisztán. Egy hangos, gúnyos nevetést hallott, de nem tudta kitalálni, ki lehet a hang tulajdonosa. Elszaladt innen, és a fogadóterembe érkezett. A tűz forróságát saját bőrén érezte, tömény füst tódult a tüdejébe. Rosszul lett, elszédült. Ekkor a földre zuhant. Érezte, hogy minden ereje elhagyta. Valaki a nevén szólítja, ám ő csak egy nevet ismételget, ezután sötétség borult rá. 

Odakint a vihar lecsendesedett, lassan hajnalodott. Sesshoumaru nem értette mit motyog Sakura álmában, de látta a lány kínlódását. -"Átkozott oni! Megakadályozhattam volna, mindezt..."-gondolta magában. Ekkor a lány hirtelen felült, könnyes szemei kipatanttak, lélegzete szaggatott volt. Rémült tekintetét Sesshoumarura szegezte.

-Anata wa...(te) -suttogta. Sesshoumaru ekkor magához ölelte.

-Shimpai shinaide...most már mindig megvédelek. -mondta halkan a szellem, közben a lány selymes haját simogatva. Sakura is átkarolta a férfit. Nagyon gyengének és kiszolgáltatottnak érezte magát.

-Azt mondtad, gyűlölsz, és csak egy korcs va...

-Hazudtam...-Sesshoumaru hangja tele volt érzelmekkel, melyen Sakura meglepődött, de szívét öröm töltötte el. Azt kívánta ez a pillanat sose múljon el. Az idő megállt körülöttük. A nap narancssárga korongja lassan előbújt a környező dombok mögűl, és madarak is felélénkültek. Énekük bezengte a tájat. Az esőcseppek apró gyémántként csillogtak a fák zöldellő levelein. A barlangban már csak parázslott a tűz. A felkelő nap fénye simogatta az ölelkező párt. Sesshoumaru és Sakura ekkor egymásra néztek, egy pillanatra fogságba ejtette őket a másik tekintete.

-Szép vagy...-mondta rekedten a férfi, és gyengéden kisimított a lány arcából egy kósza hajtincset.

-Te is...-felelte Sakura, és ujjaival finoman megérintette Sesshoumaru arcát. A szellem félrebillentette a fejét, és ajkai közeledtek a lány ajkaihoz. Sakura lehunyta szemeit, és úgy várta a férfi csókját. Végül megtörtént a mindkettejük által megálmodott csók. Olyannyira el voltak foglalva egymással, hogy észre sem vették, hogy nincsenek egyedül. Először a szellem figyelt fel erre, és megszakítva a csókot felnézett. A barlang bejáratánál Ishido shounin-sama állt, csodálkozó arckifejezéssel. Ki tudja mióta érkezett meg. Sakura elvörösödött nagyapja láttán, az inuyoukai arca nem tükrözött érzelmeket. A feszült csendet az öreg pap törte meg.

-Úgy látom, jobban vagy Sakura-chan, -a pap hangja barátságos volt, szája szegletében mosoly bújkált, egyáltalán nem neheztelt.-Ideje visszatérni a palotába.

folyt köv.