13. fejezet

A fogoly

Kellemes tavaszi éjszaka volt. Az égen ezernyi csillag fénylett, mint apró drágakövek, a mélykék kimonón. Enyhe, lágy szellő fújdogált. A fák között, egy kicsiny erdei ösvényen egy hófehér ruhás alak haladt, töretlenül előre. Nem félt az éj vadállataitól és szellemeitől, hiszen azok érezvén baljós auráját, jó messzire elhúzódtak a férfi útjából. A férfi, valójában csak egy másolat volt, egy kis trükk, ellenségei megtévesztésére. Igaz, gonosz yjakit hordozott, -ebben az esetben,- nehogy rátámadjanak. Csak két kísérője követte e magányos éjszakán, két saimyoushou (pokoldarázs), amiknek piros szemeik villanása ellensúlyozta a csillagokét. Naraku hirtelen megállt egy hegy tövében, és gonosz mosolyra húzta ajkait.

-Hoshi-yama...(Csillag-hegy) -suttogta. -Koko desu. (itt van)

Folytatta tovább útját a felfelé vezető hegyi ösvényen. Nemsokára el is érte a célját. Egy sötét barlangot pillantott meg. Egy égő fáklyát varázsolt elő a semmiből, és besétált, jó mélyen a barlangba. Hamarosan megpillantotta azt, akit keresett. Egy kiláncolt férfit. A férfi térdelt, két csuklóján, a fejével egy magasságban, és nyakán súlyos vaspántok voltak. Lassan felemelte a fejét, és éjkék szemei gonoszan villantak ki lila frufruja alól. A páviánbundás alak mereven állt felette, majd nyájas hangon megszólalt:

-Hoshikawa Genma... -csengett negédes hangja.

-Mit akarsz, fattyú? -hörögte a férfi, kékes-lila ajkai eltorzultak.

-Hm... Úgy látom nem tört meg a tízéves fogság, Genma...

-Azt kérdeztem, mit akarsz, fattyú, felelj! -a férfi felsőteste meglódult Naraku felé, de láncai visszatartották.

-Azért jöttem, hogy segítsek.

-Segíteni? -Genma hangja már nyugodtabb volt, ajkait gonosz mosolyra húzta. -Ugyan, hogyan tudnál te segíteni?

-Nagyon könnyen, Genma. Hatalmamban áll, hogy megtörjem a varázst, mely béklyóban tart.

-Honto? -vigyorgott Genma. -És mit vársz tőlem, ezért szívességért cserébe?

-Mit mond neked az a név, hogy Kageromaru no Takashima? -Naraku kíváncsian várta a hatást, mely nem maradt el. Genma dühösen összerándult, és vicsorogni kezdett.

-Kageromaru... -hörögte. -Az az átkozott korcs... Az juttatott ide...

-Nos, lehetőséget kapsz a bosszúra. -mosolygott Naraku.

-Mi a neved? -kérdezte Genma.

-Naraku desu. (Naraku vagyok)

-Megegyeztünk, Naraku. Akkor szabadíts ki.

-Legyen. -vágta rá Naraku, és kezeivel megérintette a láncokat. A fekete vasdarabok lilás fényben kezdtek el úszni, majd egy óriási fény robbanás kíséretében leváltak viselőjéről. A férfi lassan felemelkedett, és egy hirtelen mozdulattal hátra vetette hosszú, lila haját, mely eddig beárnyékolta szépvonású arcát. Kinyitotta éjkék szemeit, majd hangosan felnevetett.

-Szabad vagyok!!!! Ha-ha-ha!!! -ordította. -Shine, Kageromaru! (Meghalsz, Kageromaru)

Naraku elégedetten mosolygott.

-Ikuso, Genma. -mondta. -Itt az ideje, hogy bosszút állj.

A falucska lakói már nyugovóra tértek. Ilyen késő éjszakai órákban már mindenki az igazak álmát aludta, nem is sejtve, hogy ez lesz nyomorult, halandó életük utolsó estéje. Az őrtoronyban a két középkorú férfi békésen hortyogott, az estére kivitt sake megtette a hatását.  Az erdőből két alak lépett elő. Egyik állig beöltözve hófehér páviánbundába, míg a másik egy hosszú, lila hajú férfi, bokáig érő világoskék, egybe részes ruhát viselt, derekánál sötétkék obival megkötve. Lábain zaorit hordott, sötétkék tabival. Kezében hosszú, éles lándzsát tartott. Hoshikawa Genma gonosz mosolyra húzta kékre mázolt ajkait.

-Hm… Kezdetnek megteszi. –nézte a falut. –Már tíz éve, hogy nem öltem meg senkit.

-Akkor élvezd ki. –kuncogott Naraku. –Nemsokára találkozhatsz Kageromaruval.

-Kageromaru…

-Ha kivégzed a falusiakat, ő fog téged keresni.

-Helyes! –mondta Genma. –Akkor lássunk neki. –elindult a házak irányába, előre tartott lándzsával.

-Én majd innen figyelek. –szólt utána Naraku, és behúzódott az egyik fa takarásába. Genma megállt a faházak között, és elordította magát:

-Ébredjetek, nyomorultak és küzdjetek meg velem! –nyomatékosításul lándzsájával az egyik ház felé suhintott, lándzsájából lila fény jött elő, és letarolta a kijelölt kunyhót, mely hangos csattanással szakadt darabjaira. Lakói azonnal szörnyethaltak. Az őrtoronyban lévő két férfi talpra ugrott, és elkezdték kongatni a vészharangot. A házakból riadt emberek szaladtak ki, minden férfi felkapott valami tárgyat, melyet fegyverként lehet használni.

-Egy szellem! –kiáltotta az egyik férfi, és kapájával nekirontott Genmának.

-Youkai, ka? –mosolyodott el Genma. –Ember vagyok. –felemelte a lándzsáját és lecsapta a földműves fejét, akinek vére egy pillanatra elborított mindent. Majd a kivérzett test élettelenül a földre zuhant. A falusiak ezt látván még jobban megijedtek. Most több férfi rontott neki egyszerre Genmának. A harcedzett férfinak meg ez meg se kottyant, elegánsan megfordult a tengelye körül és kivégezte a rá támadó parasztokat.

-Ostobák! –tartotta Genma maga elé a lándzsáját. –Azt hiszitek, legyőzhetitek Hoshikawa Genmát?! –ordította torz hangon, majd lecsapott a lándzsa szellemi erejével. A sikoltozó emberek most már menekülésre fogták a dolgot.  A levegőt megtöltötte a félelem és a kétségbeesés szaga. Genma élvezte az öldöklést, szemeiben gonoszan csillogott a gyilkolás öröme. Erőteljes kacagással nyugtázta, ahogy a lila fényben szó szerint darabjaira hullottak a menekülő falusiak. Vérük szanaszét spriccelt a levegőben.

Miután elült az energiahullám, mosolyogva megjegyezte:

-És most a túlélőket…- megpillantott egy menekülő fiatal lányt, utána ugrott és hajánál fogva visszarántotta, közben megmártva a lány hátában éles lándzsáját. A lány erőtlenül dőlt bele gyilkosa karjaiba. –Hmm… -nézte áldozatát Genma. –Micsoda szépség… De nem kár érte! –eldobta az élettelen testet, és elindult szétnézni további falusiakat kutatva. Miután mindenkivel végzett, bement a falu raktárába. A sakéshordók között egy reszkető kisfiúra bukkant. 

-Szerencsés vagy, poronty. –guggolt le a kisfiú mellé, aki ijedten hátrébb húzódott. –Most megkímélem az életed, te leszel a hímondó… -lándzsája tompa végével megsimította a gyermek arcát. A fiúcska sírva fakadt a hideg, véres fegyver érintésétől. –Jegyezd meg, te poronty, az én nevem Hoshikawa Genma, aki most nagylelkűen életben hagy téged… -mondta mosolyogva, majd levett a polcról egy sakés korsót és elindult vissza Narakuhoz. Naraku egy fának dőlve nézte végig a mészárlást.

-Sugoii, Genma! –csengett Naraku negédes hangja. –Nemsokára Kageromaru keresni fog.

-Helyes. –húzta meg sakés korsót Genma. –Itt az ideje, hogy megöljem végre azt a korcsot, és akkor én leszek a területeinek az ura.

-Van egy testvére is…

-Hai. Láttam már őt… -megint nyelt egyet a sakéból. –A legszebb nő, akit valaha láttam, ágyasnak majd megteszi.

-Életben hagynád? –érdeklődött Naraku. –Azt tanácsolom, végezz előbb vele, így teljesebb a bosszú Kageromaru ellen. Vajon mit szólna, ha hirtelen elveszítené imádott nővérét?

-Nekem te ne mondd meg, hogy mit tegyek, fattyú! –csattant fel Genma és lándzsája szellemi támadásával elpusztította a szellembábot, majd meghúzta a korsót. –Hmm… Finom sake… Végül lehet, hogy igazad volt, Naraku… Kageromarunak nem tetszene, ha megölném a nővérét… Majd meglátjuk. –mondta és eltűnt a fák között. Naraku darazsai a nyomába szegődtek, és messziről követték. Az igazi Naraku a kastélya rejtekében ült, egy sötét szobában. Rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy egyik bábuja kétfelé törött.

-Milyen makacs személy…-jegyezte meg halkan.

A kisfiú nemsokára előjött a raktárból. Szörnyű látvány fogadta. Mindenhol halottak és emberi testrészek hevertek. A poros föld mohón itta be a holtak piros vérét. A gyermek megkövülten állt a testek között, sírni már nem tudott, csak alig hallhatóan suttogta:

-Chichiue… Hahaue… obaasan… minna…

Egy magányos szamuráj tűnt fel a falu határában, lovát kantáron vezetve. Meglátta a mészárlás eredményét és a gyermekhez sietett, aki még mindig meredten állt egyhelyben. Mikor a férfi odaért, könnyes szemekkel nézett fel rá. A szamuráj, bár hozzá szokott a halál látványához, és ahhoz, hogy ebben a világban nagyon gyorsan elvesztheti az ember a szeretteit, meghatódva figyelte a gyermeket.

-Mi a neved, gyermek? –guggolt le a fiú mellé.

-Yoru desu. –suttogta halkan a gyermek.

-Ki tette ezt, Yoru?

-Egy lila hajú férfi, úgy hívják: Hoshikawa Genma.

-Nani??? –kerekedtek el a szamuráj sötétbarna szemei. –Chikusho! –keze ökölbe szorult, hiszen jól ismerte Genmát és a különös képességét. Ott volt, mikor Kageromaru elfogta és lepecsételte a Hoshi-yama barlangjában. Kageromaru akkor olyan súlyosan megsérült, hogy ő és emberei vitték haza, utána napokig eszméletlenül feküdt. –Yoru, elviszlek innen egy olyan helyre, ahol békében élhetsz. A nagyúr kastélyába.

-Kageromaru-sama? –kérdezte a gyermek.

-Hai. –bólintott a szamuráj. –Az én nevem Idejosi, a nagyúr katonája vagyok. –gyengéden felemelte a fiút, felültek a lóra és elvágtattak. Nemsokára elérkeztek egy nagyobb településre, Idejosi egyenesen az elöljáró házához ment. Miután Idejosi bekopogott, kisvártatva megjelent az elöljáró éjjeli öltözékben.

-Idejosi-san, meggondoltad magad? –kérdezte a főnök. –Mondtam neked, hogy maradj itt éjjelre. –ekkor meglátta a szamuráj mögött ácsorgó fiút. –És ő ki?

-Ő itt Yoru. –felelte Idejosi. –Lemészárolták a faluját, csak ő élte túl. Ételre és szállásra lenne szükségünk.

-Kerüljetek beljebb, azonnal intézkedek. –invitálta a főnök újdonsült vendégeit. Miután az elöljáró megmutatta szobájukat, és intézkedett az étel ügyében, Idejosi így szólt:

-Nagyon vigyázzatok, Tsukue-san, mert egy veszedelmes gyilkos szabadult el az éjszaka.

-Nani? –kérdezte félelemmel vegyes érdeklődéssel a főnök.

-Hoshikawa Genma.

-Jóságos kamik! –kiáltott a fel Tsukue. –Mi jöhet még? Nem elegek az embereknek a szellemek és a rablók, még ő is elszabadult! Hogyan történt ez?

-Nem tudom. –rázta a fejét a szamuráj. –De most azonnal postagalambot küldök a nagyúrnak.

-Hai. –bólintott a főnök.

A Takashima kastélyra gyönyörű reggel virradt. Sakura miután végzett a szentélyben teendőivel, kiment a kastélyon kívülre, a tisztásra gyógyfüveket szedni. Az egyik kastélyban élő nemest valami érdekes kór támadta meg, lázas volt és ez nem akart elmúlni. Míg nagyapja Masaki-samánál volt, ő felajánlotta, hogy elmegy gyógyfüvekért. Hamarosan rábukkant a keresett növényekre. Leguggolt a harmatos fűbe, és szedegetni kezdte a gyógynövényeket. Nem is sejtette, hogy egy nem kívánt személy tűnik fel majd a múltból.

Sesshoumaru a futonon feküdt, mikor hófehér arcát a napsugarak lágyan simogatni kezdték. Gondolatai Sakura körül forogtak. Erősen kívánta a lányt, de ő mégsem egy szajha, akinél csak úgy ajtóstól lehet a házba rontani. Ellenkezőleg, Sakura egy hercegnő, aki papnői képességekkel rendelkezik. Már jól ismerte a lányt, tudta, hogy minden erejét arra fordítja, hogy másokon segítsen. Sakura nem fog ruháit ledobálva az ágyába rohanni, mint ágyasai, akik teljesen odáig vannak érte, vagy a szajhák, akiknek fizetnek a gyönyörért.

-„Vajon milyen lehet teljesen meztelenül? Olyan, mint ahogy álmaimban látom?” –gondolta a szellem maga elé bámulva. –„Kétségkívül… amikor a karjaimba esett, éreztem a testét… a karcsú derekát… a gömbölyű melleit… selymes bőrét… és az illatát… Az illata… mint a frissen nyílt cseresznyevirág, a nyári eső után… megőrjít… látnom kell őt…” –gondolatait tettek követték. Talpra ugrott, és felöltözött, immár saját ruháiba. Vértjét nem vette fel, csak a Tensaigat vette magához. Elhúzta a shoujit, és kilépett a genkanra. A friss reggeli levegő megcsapta, de a keresett illatot nem érezte.

-Nincs itt… -suttogta halkan.

Eközben Kageromaru a dolgozószobában ült, és a város gazdasági ügyeit tanulmányozta. Saya, a kis sárkány az asztalon ült, ha Kageromaru arrébb helyezett egy tekercset, felreppent a levegőbe.

-Hmmm… Lássuk csak… bevételek, kiadások… hol is van az a tekercs, amire tegnap írtam? –turkált a férfi a papírok között.

-Épp rajta ülök. –jegyezte meg Saya, és átrepült egy másik papír halomra. Ekkor egy szürke galamb repült be az ablakon. Kageromaru megfogta a madarat és levette a lábáról az üzenetet tartalmazó kis tokot.

-Ez Idejosi pecsétje, nagyuram. –mondta Saya.

-Hai. –bólintott Kageromaru, és kibontotta a tekercset, elkezdte olvasni, és egyre jobban elkomorult. Szépen ívelt szemöldökeit összehúzta, majd az asztalra csapott, olyan erősen, hogy a papírok nagy része a földre esett. Saya ijedten repült fel.

-Daijoubu desu ka, Kageromaru-sama? (jól vagy?) –kérdezte a riadt sárkány.

-Chikusho! –ordított fel a férfi. –Az átkozott! Elszabadult…

-Ki, nagyuram?

-Genma… Hoshikawa Genma…

-Masaka… (semmi esetre sem) –hebegte Saya, kirázta a hideg, ha erre a férfira gondolt. Hiába ember, ezt a férfit nem könnyű legyőzni, még Kageromaru sem tudta megölni.

-Saya, össze kell hívni a nemeseket, a szamurájokat és a katonai vezetőket. Mindenkit tájékoztatni kell a veszélyről, ezenfelül elrendelem a kijárási tilalmat a kastélyból. Genma az akadály miatt nem tud bejönni, de feltételezem, akit kint megtalál, azt megöli. –Kageromaru talpra ugrott. –Saya, hayaku! –kiáltotta és kitépte a shoujit. Miután elterjedt a kastélyban a hír, nagy lett a fejetlenség, a meghívottak gyülekezni kezdtek a nagyteremben. Kageromaru meglátta Sesshoumarut, amint az a genkanon áll, és a kertet nézi.

-Sesshoumaru, hol a nővérem? –kérdezte a szellemet.

-Nincs a kastélyban. –felelte nyugodt hangon a szellem.

-Nani? –kérdezett vissza tágra meredt szemmel Kageromaru.

-Ez baj?

-Egy veszedelmes gyilkos szabadult el az éjjel, aki bosszút akar állni rajtam. –közölte a hanyou a tényeket, de Sesshoumaru nem válaszolt, hanem leugrott a genkanról, alakja egy fehér fénygömbbé változott, és eltűnt Kageromaru szemei elől. 

Sesshoumaru nemsokára megérezte a lány illatát, a tisztás felől. Ám érzett mellette valami zavaró emberi, és szellemi aurát is. Sakura a növényekkel volt elfoglalva, mikor érezte, hogy valaki figyeli. Rossz előérzete támadt. Lassan felemelkedett a helyéről, és megfordult. Az egyik magnólia fa mögül egy lila hajú férfi lépett elő. Kezében lándzsát tartott, és kékre mázolt ajkait gonosz mosolyra húzta.

-Sakura, azért jöttem, hogy végezzek veled. –vigyorgott a nőre, aki rezzenéstelen arccal készült a támadásra, kezeit maga elé tartva. –De előbb eljátszadozok veled, tíz éve nem volt a közelemben nő…

-Azt lesheted! –felelte a lány és kezei közt megjelent a sárga színű fénygömb. –Gömbvillámcsapás! –kiáltotta, majd a szikrázó energia gömb elindult a férfi felé. Genma se volt rest, lándzsáját megpörgette és blokkolta a támadást, fegyverből előhívott lila fény segítségével.

-Most én jövök! –majd a lány felé suhintott a fegyverrel, melyből lila színű, szikrázó energiahullám tört elő, és felszántva a földet vészesen közeledett a nő felé. Sakura összekulcsolta kezeit, és koncentrált. Alakja körül egy halványlila akadály jelent meg, mely elszívta a férfi támadását. Miután elült az energiahullám, Genma és Sakura között egy fehér fénygömb jelent meg, ami testet öltött, és egy ezüsthajú férfi alakja rajzolódott ki.

-Bakamono! –ordította Sesshoumaru, majd eltorzult arccal kezdett szaladni Genma felé, akinek meglepődni sem volt ideje, és egy karmos kéz szó szerint átlyukasztotta a felsőtestét. Genma elkerekedett szemekkel nézte támadóját, és a hátraesett. Testét köhögés rázta meg, ajkai között vér kezdett el folydogálni. Sesshoumaru közömbös arccal nézte a haldoklót, majd Sakurához sétált.

-Sesshoumaru… -mondta lány és közben a szellemre mosolygott. –Arigatuo. 

-Látod, nélkülem nem vagy jól. –nézett a nő szemeibe.

-Hai. –bólintott Sakura, majd felszedte a növényeket.

-Ikuso. Kageromaru már keresett. –közölt a férfi, majd mindketten elindultak a kastély felé.

Genma mozdulatlanul feküdt kiterülve a fűben. Felsőteste hirtelen elkezdett összeforrni, a hatalmas seb lassan visszaszívta a kifolyt vérét. Ahogy a vére a testébe folyt, úgy forrott össze a seb. Nemsokára mély lélegzetet vett, pislogott egyet, majd elvigyorodott, közben marokra fogta a lándzsáját.

-Nem haltam meg…

Folyt. Köv.