Éjszaka volt. A palotában fáradtan, vértől mocskolt ruhájában, Sesshoumaru sietett apja szobájába. Négy óra telhetett el, mióta hazatért, s behozta a sérült OrenShit. Ezalatt végig a démonnő mellett virrasztott, most azonban apja kérésére kellett elhagynia pozícióját. InuTaishou tudni szerette volna, mennyire súlyos Oren sérülése, habár Sesshoumaru sejtette, apja miért kérte, hogy jöjjön el tőle.

Csak haladt egyenesen a sötét folyósón, s egyre csak azon elmélkedett, vajon igaz-e, amit egy kéme említett, apjával kapcsolatban. De végül mikor elérte apja szobájának ajtaját, félretette feltevéseit, s benyitott. Mikor kitárta az ajtót, égetett füstölő csapta meg kifonomult orrát. Rühellte az efféle illatokat, neki ez túlságosan is erőltetett volt.

-Apám.- köszönt illemtudóan.

Azonban InuTaishou csak bólintott. Látszott rajta, hogy igen ideges állapotában van. Sesshoumaru tudta, miért.

A napokban, még a csata előtt észrevette apján, hogy gyakran jár el vadászni, s az elejtett zsákmányokon mégsem érződik szaga. Ebből arra következtetett, hogy szolgákkal vadásztatja le a vadakat, míg ő valahol, másmerre jár. Aztán egy nap, mikor visszatért az akkor elküldött kém, azt mesélte pár katona társának, hogy nagyuruk egy halandó nőt látogat meg, nap mint nap. A hír gyorsan átjárta a palotát, s hamarosan Sesshoumaru is tudomást szerzett róla.

Azonban erről apja nem tudott, hiszen ki merne eléállni, s szemébe mondani a kínos igazságot? Sesshoumaru nem kételkedett a kém szavában. Valami megérzés azt súgta neki, igazat mond.

Hosszú csönd után, ismét Sesshoumaru szólt:.

-Hivattál Apám...-szólt nyugodtan.

InuTaishou nem szólt, csupán ismét meggyújtott egy füstölöt. Sesshoumarunak kezdett elpárologni türelme. Jól tudta InuTaishou miért gyújtott meg még egy füstölöt: hogy elfedje igazi szagát. Csakhogy fia kifinomult szaglását nem tudta ez sem megakadályozni, hogy érezze, halandó bőr szaga telepedett rá.

-Fiam, azért hivattalak ide -szólalt meg végre- hogy megtudjam, milyen esélye van a Császárnőnek, a túlélésre.

Ez telibe talált. Sesshoumaru nagy súlyt érzett magán. Tudta milyen mélyet vágott. S emiatt némi lelkiismeret furdalása is volt.

A vágás OrenShi bal vállától, jobb oldaláig nyúlt, s négy-öt centiméter mély is lehet. A lánynak komoly esélye van arra, hogy nem sokára elvérzik.

-Nem túl sok. A vágás igen mély. -szólt erőt véve magán, majd hozzátette- De nem ezért hívtál.

InuTaishou nagyot nyelt magában, s így szólt fiához:

- Sesshoumaru, el kell mondanom neked valamit. Valamit ami... - de nem tudta befejezni a mondatot. Egy nyílvessző hatoltvégig a papír ablakon, s ha Sesshoumaru, nem nyújta apja elé kardját, InuTaishou-t halál pontosan nyakonlövik.

Sesshoumaru felállt.

-Bárki is lehetett ez, még a közelben van.- azzal kiugrott az ablakon, s mielőtt még egy ember pislantott volna, ő máris egy másik ház tetején állt.

Sesshoumaru háztetőről-háztetőig teleportált azonban mindig ugyanarra a következtetésre jutott:semmi. Még öt percig járta körül a területet, majd visszatért a palotába.

Nem állt szándékában újra találkozni apjával, mára elég volt. Még utóljára benézett OrenShihez, akit négy imátkozó varázsló ült körül, hogy felszabadítsák sérült lelkét, ezzel testét is meggyógyítva, de Sesshoumaru ebben sem hitt igazán.

Mikor meggyőződött róla, hogy OrenShi még mindig mozdulatlanul fekszik, s ruhátlan testéről, még mindig nem szedték le a paplant, tovább lépett , s miután megtisztította magát, lefeküdt aludni.

Másnap Sesshoumaru korán ébredt fel, s miután felöltözött, máris OrenShi szobájába sétált, hátha jobban van már.

Azonban mikor benyitott, rá kellett, hogy döbbenjen: még mindig nem javult az állapota. Kellett neked tovább harcolnod, s még ezek után, azzal sanyargatnod tested, hogy meggyógyítod a sebesülteket-gondolta magában, habár tudta, ha vele esett volna meg, ő is tovább folytatta volna a küzdelmet.

Nagy levegőt vett, s leült. Csak nézte a nőt, s közben azon tűnődött, mi lesz ezután. Ha OrenShi felépül, nem maradhat sokáig itt. Ha azonban el is megy innen, előlről kezdődik minden... Mindegy. Ez már nem fog rám tartozni... De akkor vajon, miért foglalkoztat a gyógyulása? Nem értem. S míg ezen elmélkedett, OrenShi mintha felsóhajtott volna. Sesshoumaru felé hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse. A nő mozdulatlan volt. Ez nevetséges. S már fel is állt, hogy távozzon. Még egyszer utóljára végignézett a nőn, aztán tényleg távozott.

Mikor Sesshoumaru becsukta az ajtót, OrenShi megrezzent. A nő legbelül fájdalmat érzett. Lelke minden erejével küzdött. Alattvalói mit sem sejtve, küldtek neki, telepatikus üzeneteket, csakhogy OrenShi nem volt képes fogadni ezeket, s mikor valaki így kereste, hasogatást érzett szívében, s minden alkalomnál, egyre erősebben. Lassan ez a fájdalom, egész testére átterjedt. Az Úrnő egyre csak úgy érezte, nem bírja sokáig, s lassan összeroppan. De tartotta magát. Tudta, valahogyan erőt kell vennie magán, s fel kell ébrednie, különben a fájdalom egyre s egyre erősebb lesz, míg bele nem hal. Újabb üzenetek érkezdtek. Minél inkább erősebbek. Újra s újra az a hasogató érzés, hogy szétszakad a teste. Oren sikítani akart, csakhogy nem jött ki hang a torkán. Égett a lelke, s ezzel a teste is. Egyre csak gyengült, azonban nem adta fel. A lélek nem kiált...a ... lélek..küzd! Suttogta magában. Aztán egyszer csak, a fájdalom megszűnt. OrenShi végre lélegezni tudott. Azonban mikor körültekintett, nem látott mást, csupán fekete ürességet. Vajon most meghaltam? Kérdezte önmagától. Hallott valamit. Valamit amit nem tudott megmagyarázni. Mi ez? A hang ismerős volt, még sem tudta felismerni, mi is ez. Dobb..Dob...Dob...Dobb...Dob...Dob...Aztán rádöbbent. A szívem... Könnyek szöktek szemébe, de nem sírt. Térdre borult, s összehúzta magát.

Valami meleget és fényeset érzett arcán. Az arcom... mi lehet ez a meleg? Jó érzés...Aztán kinyitotta szemeit, s elmosolyodott. Sikerült...És valóban sikerült. Kizárta, az elméjét hasogató üzeneteket. Hol lehetek? Nem... Pontosan tudom , hogy hol vagyok most. Felült, s sokáig pihentette szemét, míg végül teljesen hozzá nem szokott a napfényhez. Mikor ez meg történt körül nézett. Csak nézte a falakat, aztán mikor meg akart forulni, eszméletlenül fájdalmas csapást érzett a hátán, ami arra késztette, hogy oldalára feküdjön, fájdalmában. Hosszan liheget ettől a fájdalomtól, s akkor döbbent rá, hogy teljesen ruhátlanul fekszik, leszámítva azt a hatalmas kötést, mi befedi szinte, az egész felsőtestét. A puha, sima kötés, hasonlított harci öltözetének anyagára, így nem vette észre, hogy már nem az van rajta. Végül ismét fájdalmasan feltápászkodott, hogy ülni legalább tudjon, s pihent. A seb... amit Sesshoumaru okozott... nagyon mély... időbe telik még, míg begyógyul...de nem maradhatok sokáig itt... Öt perc elteltével, OrenShi maga köré tekerte a lepelt, mi rajta volt, s megpróbált felállni. Fájdalmas kínlódás után végre sikerült is. Fájdalom-mentességet szimulálva, tárta ki az ajtót.

Dél volt. A szikrázó fényesség, kissé megszédítette Orent, de végül ehhez is alkalmazkodott. Járása lassú,fáradt volt. Az úrnő attól tartott, hogy ha nagyon megerőlteti magát, a seb még jobban fog fájni, s lassan vérezni kezd. Már így is vér szivárgott belőle, ő azonban nem törődött vele. Ha súlyos lenne a vérzés, érezném...nevetett magában. Ahogy sétált a palota verandáján, egyre csak biztosabb lett járása. Már jártam itt. Ez InuTaishou palotája. Sesshoumaru nyilván behozott. Kíváncsi vagyok, vajon meglátogatott-e, mikor még eszméletlen voltam...

Csak sétált. Aztán mikor meglátta a vele szemben lévő kaput, rájött hogy az vezet a teaházba. Így hát OrenShi egyenesen a teaházba tartott. Átvágott a palota kisebbik kertjén, minek közepére egy hatalmas fát ültettek. Az úrnő mielőtt kilépett volna a kert másik oldalán, megállt a fa előtt.

Végignézett a fán, majd hosszú, s vékony ujjaival végigsimította törzsén. Hmm... egy szellemfa? S miután feltette magában a kérdést, már ment is tovább.

Sesshoumaru s apja, nyugodtan teázgattak, mikor InuTaishou így szólt fiához:.

-Sesshoumaru, tegnap nem tudtam neked elmondani, azt amiért igazából hívtalak.

-Értem apám.- szólt Sesshoumaru kissé türelmetlenül.

De akkor zajt hallottak kintről. A szolgálók mind fel-felkiáltottak, s edények törését lehetett hallani.

- Mit csinál? Oda nem mehet be! Urunk s az Úrfi teáznak! -kiáltották a cselédek.

S akkor, kitárták az ajtót.

OrenShi rontott be a szobába. A két férfi megdermedt. OrenShi öltözete, koránt sem volt a megszokott, amit tőle lehetett volna elvárni. Csupán egy lepedőféle volt rajta, amit maga köré tekert. Úgy nézett ki, mint valamiféle másnapos ágyas, akit annyira lefárasztottak a tegnapi események, hogy még öltözködni sem volt ereje.

Két szolga sietett a nagyurak elé, félre taszítva Orent:.

- InuTaishou Nagyúr! Sesshoumaru Nagyúr! Kérem bocsássanak meg ennek az ágyasnak! Tegnap biztosan halálrészegre itta magát, nem tudhatta, hogy hol van! Kérem ne bűntessék meg! -könyörgött a két cseléd, térdre borulva.

InuTaishou és Sesshoumaru is, gúnyosan nevetni kezdtek a feltevésen, majd Sesshoumaru így szólt:.

- Hmm... egy ágyast talán megbűntetnénk, de egy volt császárnőt aligha, ha az a bűne, hogy egy idegen szobában ébredt, ruhátlanul. - s ismét elvigyorodott.

-Eeegy...volt... császárnőt...? őő..Ő lenne OrenShi Úrnő? - hebegte az egyik cseléd, s felnézett a mellette álló Úrnőre.

- Ő. - mondta InuTaishou. - Hozzatok a számára tiszta ruhát és teát.

Sesshoumaru még mindig gúnyosan nézett OrenShire. Azonban ő nem díjazta a Nagyúr jókedvét, s szúrósan nézett rá.

- OrenShi - szólt aztán InuTaishou. - hamár úgy is itt vagy, ülj le, s teázz velünk.

- Hmm... köszönöm, de azt hiszem inkább kihagynám. Hiszen egy ágyasnak ilyenkor nem itt a helye. Vagy talán mégis? - mondta gúnyosan OrenShi. Sesshoumaru erre is elmosolyodott. Tetszett neki a nő stílusa. A nő hátat fordított, s habár rettentő fájdalmat érzett, állta, s nem mutatta ki. Ekkor a két cselédlány elébe sietett, s kisegítették a szobából.

A két cseléd segített OrenShinek tisztálkodni, s Sesshoumaru utasítására, a palota legszebb kimonójába öltöztették. A kimonó, amit küldött, tökéletes szabású, selyem volt. A minták virágokat ábrázoltak, azonban olyan módon,mit ember még nem látott. A kimonó maga, szürkés zöld színű volt, s a minták roppant változatosak. Fehér és piros minták voltak rajta, ezüst vagy arany színű körvonallal.Két ujja sötétebb zöld volt, s olyan másfél méter hosszú, így a földet súrolta.Érdekes módon csak a ruha hátulján volt minta.A két cseléd elnémult a kimonó gyönyörűségétől. S mikor OrenShi felvette, mindenki csakis az ő alakját, s ruháját irigyelte. Mikor a cselédek megkötötték a kimonó övét, direkt finoman csinálták, nehogy fájdalmat okozzanak Orennek. A ruha tökéletesen illett az Úrnőhöz. Bár finoman húzták meg az övet, Oren derekán mégis feszült a ruha, így nem látszott, hogy finoman bántak volna vele.

Mikor végeztek ezekkel a dolgokkal, OrenShi visszanyerte természetes kinézetét, amit igazán csak egy szó illetett, még pedig a "pompa".

Haját kontyba kötötték, szemhéját, s annak környékét lilára festették, száját vörösre. Púdert nem használtak. Az úrnő arca, s egész teste tökéletesen világos volt, így kár lett volna még jobban kifesteni, hisz elrontaná, természetességét.

A két cselédlány, büszkén mutatta meg OrenShit szolgáló társainak, s büszkén mondták el, mit-hogyan csináltak. Az Úrnőt nem zavarta ez. Nyugodtan várta, míg a két lány felhagy ezzel, s mikor ez megtörtént, OrenShi a cselédek kíséretével jelent meg a vacsorán, mit InuTaishou rendezett.

Mikor a többiek megpillantották OrenShit, a nagyurak mind tátott szájjal néztek rá.

Talán csak, most döbbentek rá, hogy ki is áll előttük. gondolta Sesshoumaru. Habár, valóban gyönyörű. De engem a pompa nem izgat.

- Jó estét Uraim. -szólt nyugodtan a nő.

- Üdvözlégy nálunk - szólt aztán InuTaishou ünnepélyes hangon. - Együnk.

Mikor ezt kimondta, az Úrnő már ült, s a szolgálók, egyenként hozták be, a finomabbnál finomabb étkeket. OrenShi ezt élvezte a legjobban, ugyanis egész nap nem evett semmit. A cselédek ugyan kínálták mindennel, ő még sem volt hajlandó enni. Nem, azért tette ezt, mert válogatós volt. Nem. Azért tette, hogy méltóságot sugározzon, a többiek iránt.

A szolgálók,már mind kihordták az ételt, s neki is láttak. OrenShi úrihölgyhöz illően evett, mindig csak kis falatokban, s mindenből csak egy falatnyit. Mindenki csodálattal nézett rá, ő azonban leginkább,mindenkit félrelökve, vetette volna oda magát az ételhez. Sesshoumaru gyakran elmosolyodott, mert ő tudta ezt. Kérésére a szolgálók, mindent elmondtak neki, amit OrenShi tett, vagy mondott. A cselédlányok olyan lelkesek voltak, hogy még azt is megosztották Sesshoumaruval, hogy hol igazán selymes, s puha OrenShi bőre. A combján. gondolta magában, s akarva akaratlanul, mindig a nő combjaira tévedt tekintete, amit sajnálatos módon OrenShi észre is vett. Mikor először feltűnt ez Orennek, Sesshoumaru roppant kínosan érezte magát, azonban OrenShi nevetni kezdett, s ez elnémította szégyenét.

OrenShi nem sokat beszélt. Válaszolt a kérdésekre, s a számára kínos beszólásokat is, ügyesen hárította. Feltűnően kerülte Sesshoumaru pillantását, ami mulatatta a Nagyurat. Mindig, amikor Sesshoumaru OrenShi szemébe nézett, ő elmosolyodott, s elfordította fejét. A férfi nem tudta megmagyarázni az okát. Vajon játszol velem? Vagy csupán nem tudsz a szemembe nézni? Mikor ezeket a kérdéseket feltette magában, Sesshoumaru mindig súlyt érzett a vállán. Arra gondolt, hogy OrenShi nem bír ránézni, mert eszébe jut sebe, mit ő okozott neki. A vacsora vége előtt OrenShi felállt.:

- Uraim, köszönöm a fényűző vacsorát. - azzal meghajolt.

-Ilyen korán? - szólt egy bölcs. -Hát legyen Úrnő, de ragaszkodom hozzá, hogy Sesshoumaru Nagyúr elkísérjen.

Sesshoumaru erre felkapta fejét, s kérdőn nézett a bölcsre. A bölcs odafordult hozzá, s biccentett. Ostoba vénember...gondolta magában. Felállt s az Úrnőhöz ment. Csakhogy mielőtt szóhoz jutott volna, OrenShi szólt hozzá telepatikusan. Sesshoumaru. Megértem, hogy nem túlságosan rajongsz ezért, és nem várom el, hogy valóban elkísérj.-szólt ő. Nem esik nehezemre. -hangzott a válasz.

- Akkor hát, jó éjszakát. - szólt Sesshoumaru. Az Úrnő még egyszer meghajolt, s várt. Sesshoumaru is fejett hajtott, s kitárva az ajtót, engedte előre őt.

Mikor kinnvoltak a nő nagyot sóhajtott.

- Igazi megkönnyebbülés kint lenni. Nem igaz? - szólt Sesshoumaru, mikor már öt méterre voltak az ajtótól.

- Honnan veszed? -kérdezte mosolyogva Oren.

Sesshoumaru nem válaszolt. Hosszú csend következett, s végül Oren törte meg ezt.

-És neked? -kérdezte.- Meglepődnék, ha azt mondanád, neked is felszabadulás.

-Hmm..ez esetben, nekem nem az. - hangzott a hideg válasz.

Tovább mentek, mikor az Úrnő megállt a palotai kert előtt. Kíváncsian nézte a növényeket, mikor Sesshoumaru megszólalt.:

- A palotakert. - szólt.

Oren nem válaszólt, csak lelépett a verandáról és bement a kertbe. Sesshoumaru követte. Csak sétáltak a csodaszép növények között, s egyre csak belemélyültek nézésükbe, míg végül el nem érték Oren szobáját. Ott megálltak s Sesshoumaru ismét megszólalt.:

- Holnap még beszélned kell apámmal, a sorsodat illetően. - megfordult, s távozott.

- Jó éjszakát. - suttogta Oren utána.

Másnap reggel, OrenShi szobájának ajtaja előtt, az a két cselédlány állt, kik tegnap is öltöztették.

- OrenShi úrnő! Három alattvalód a kapuban vár rád, s elhozták pár, ruhadarabodat, amit be is hoztunk. Ezeket kívánod felvenni, Úrnő? -kérdezték.

Az úrnő végigsimított a két kimonón. Az egyik piros, a másik pedig hófehér volt. Oren végül a hófehér kimonót vette magához, s így szólt.:

- Ezt veszem fel, s kérlek, InuTaishou jóváhagyásával, engedjétek be azt a három alattvalót. - erre az egyik cseléd elment, hogy szóljon InuTaishounak, a másik pedig vele maradt, hogy segítsen neki felöltözni.

Miután OrenShinek sikerült felöltöznie, a másik cselédlány is visszatért, s együtt festették ki Oren szemét, s kötötték fel fekete haját. Mikor ezzel végeztek, a két cselédlány ismét büszkén nézett végig OrenShin. Majd elindultak a teaházba.

A teaházban InuTaishou, Sesshoumaru s a három alattvaló várták, az úrnőt, ki akkor meg is érkezett.

- Jó reggelt OrenShi. -szólt InuTaishou nyugodtan.

OrenShi bólintott majd leült a férfiak mellé, s ránézett alattvalóira. Szíve nagyott dobbant. Az alattvalók nem voltak rossz állapotban, de ő mégis, mérhetetlen bűntudatot érzett, hogy ott kellett hagynia őket. S ha ez nem lett volna elég, érezte alattvalói érzéseit is. Keserűek, szomorúak voltak.

- Úrnőm! - törte meg végül a csendet az egyik.- Azért jöttünk, hogy megtudjuk visszatérsz-e hozzánk.

Az úrnő szíve összeszorult. Hogy visszatérek-e hozzátok? Hogy is tehetném? Ha visszatérek,újból küzdenem kellene, s újból kezdődne minden. ráadásul...s akkor a hátán lévő seb sajogni kezdett. OrenShi nem akarta kimutatni fájdalmát, de ez iszonyúan fájt.

- OrenShi úrnő - szóltak aggódva a cselédek.

Azonban az úrnő nem tudott válaszolni. Minden erejével küzdött, de nem tudta féken tartani fájdalmát. A sebből egyre jobban szivárgott a vér, mi csakhamar át is ütött, a hófehér kimonón. Mindenki döbbenten nézett rá.

- Úrnőnk! -szóltak az alattvalók is.

OrenShi fájdalmában összehúzta magát, de csak annyit ért el ezzel, hogy még nagyobb kínt okozott magának. De akkor, OrenShi izzani kezdett, szinte égett. Már-már a szoba falai is égni kezdtek. Az alattvalók, InuTashou, Sesshoumaru s a cselédek is kisiettek a szobából. Egyikük sem tudta, mi kövezkezik most. Csak néztek a lángoló teaházra, mikor az fájdalmas pattanással, felrobbant. Sesshoumaru megdermedt.

Egy fénygömb szállt fel a magasba, amint ez megtörtént. A meleg levegő hűlni kezdett. A napot sötét felhők takarták el. S a fénygömb, 20 méterre a földtől, megállt, s szétpattant. OrenShi alakja rajzolódott ki a fényből. A nő szikrázva lebegett a levegőben, mikor villámlani, s dörögni kezdett az ég. A villámok félelmetesen csapkodtak, s némelyik el is találta a nőt. OrenShi fájdalmában ismét összehúzta magát, s egy pillanatban több ezer fénycsóva csapott ki ismét testéből.

- Mi történik az úrnővel? -kérdezte az egyik cseléd.

Választ azonban nem kapott. Csak néztek a nőre. Másodpercek teltek el, mikor OrenShi sebe, abbahagyta a vérzést. Akkor ő, erőt vett magán, kihúzta magát, s próbálta megfékezni, mérhetetlen erejét. Túl sok ez már.. nem bírom sokáig..s akkor újabb üzenetek érkeztek. A múltkor ugyan sikerült kizárnom az üzeneteket, de most mintha erősebbek lennének. Nem tudom kizárni őket. S akkor befejezte a védekezést. Befeszített izmait elengedte, s koncentrált. Hagyta, hogy az üzenetek átjárják testét, s agyában telepedjenek le. Az üzenetek fénysebességgel hatoltak végig fején. Mikor ennek vége lett, OrenShi nyugodtan nyitotta ki szemeit, megszüntetve a villámokat, s a sötét felhőket. Pár pillanatig, még fent lebegett, majd leszállt a földre. Kissé émelygett és szédült ugyan, de meg tudott állni, saját lábain. InuTaishou és Sesshoumaru kérdőn néztek rá, erről azonban soha többé nem beszéltek.

* * *

Hónapok teltek el, s OrenShi lett, a szellemgyerekek tanítója. OrenShi tanárként, remekül állta a sarat, hisz nagyon szerette a gyermekeket, s türelme kimeríthetetlen volt. Oren régi klánja újból összeállt, azonban vezetőjük Inakou lett. Habár ők egy ellenséges klánnak számítottak, soha többé nem küzdöttek meg egymással.

A napokban Sesshoumaru egészen közel engedte magához Orent, ami abból állt, hogy együtt ettek, együtt sétáltak, s esténként Sesshoumaru mindig bekísérte Orent, szobájába. Nagyon sokat voltak együtt, s rengeteget beszélgettek egymással. Sesshoumaru nem túlságosan foglalkozott apjával, ki állandóan eltűnt, bizonyos időszakokban.

Délután volt. Oren a gyerekekkel volt a szabadban, egy fa alatt, mi kellemes árnyékot adott a hűsölőknek.

- Soha ne feledjétek, csupán akkor szabad ölnötök, ha nincs más út. Kedvtelésből ölni, szánalmas. - adott tanácsot ő.

A gyermekek bólintottak, majd egy fiú szólt ezen elgondolkozva.

- OrenShi úrnő, te öltél már?- erre a kérdésre Oren kicsit elgondolkozott s válaszolt.

- Igen, öltem már.-szólt halkan.

- Milyen érzés volt? - kérdezett ismét kíváncsian a gyerek.

OrenShi halkan válaszolt, lehajtva fejét.

- Fagyos, komor, félelmetes, mégis valahol jó - de akkor egy villanás tűnt fel Orennek a háta mögül. Felállt megfordult, majd egy kis tört húzott ki ingéből. Érezte az idegen jelenlétét. Behunyta szemeit és koncentrált. Alig egy másodperc múlva, elhajította a tört, ami egy bokor közebébe talált. Kinyitotta szemeit, s látta, hogy a bokorból Sesshoumaru hajol fel. A gyerekek mind ujjongva dícsérték tanáruk pontosságát. A kis tör, pont Sesshoumaru páncéljába fúródott.

- Hmm.. tudtad, hogy én vagyok, ezért nem akartál megsebezni, igaz? - kérdezte a férfi.

- Miből gondolod, hogy nem hibáztam el? - kérdezte Oren.

- Ilyen közelről nem szoktál hibázni.

- Köszönöm, hogy így megfigyelsz, de most, mondd miért jöttél. Nem szoktál meglátogatni ilyenkor.

- Néhány otromba szellem jött a palota elé, és mivel apám elvitte a katonákat, nekünk kellene elintézni őket.

- Nekünk? Inkább neked. Te magad is elboldogulsz, minek menjek én is?

- Oren, nem a lustaságról vagy te híres, hanem a harcszeretetedről. Nem tagadhatod, hogy te is szeretnéd.

OrenShi erre elmosolyodott.

- Igazad van. Induljunk. - de akkor hátrafordult, s eszébejutott valami.

- Mi a baj? - kérdezte Sesshoumaru.

- Ideje már, hogy a szellemgyerekek is kiélvezzék a harcot. - szólt Oren.

Sesshoumaru kérdőn nézett rá.

- Hogy? -kérdezte.

- Nyugodj meg, tudom mire gondolsz, és nem, nem akarom kitenni őket a veszélynek. Ők csak nézők lesznek, és megfigyelik a harmodorunkat.

Erre a gyermekek szeme, mind felcsillant. Végre láthatják tanárukat és Sesshoumaru nagyúrat harcolni! A gyerekek hatan voltak, Sesshoumaru, Oren és a gyerekek, fénygömbbé alakulva szálltak a palota kapuja elé. A gyerekeket elöntötte az izgalom mikor meglátták az ocsmány szörnyeket. OrenShi egy akadályt helyezett köréjük, majd Sesshoumaruval előre menve, kezdték meg a harcot. OrenShin nem volt páncél, semmi olyan nem volt rajta, ami megvédte volna. De neki nem is volt rá szüksége.Pillanatok alatt magához teleportálta nemes kardját, mi felcsillant a fényben.

Sesshoumaru villámgyorsan végzett ellenfeleivel, csak úgy folyt a vér körülöttük.OrenShi ugyanígy tett, azonban ő sokkal gyorsabb volt Sesshoumarunál. Hosszú, éles kardjával kaszabolt, de ő néha lábát, s öklét is használta győzelméért. A szellemgyerekek nagyon élvezték, eme izgalmas harcot, s ők is be akartak szállni, bár kétségtelen volt, hogy öt perc elteltével, már holtak lettek volna.

Aligha fogytak a szörnyek, mert míg ők leöltek ötöt, visszajött tíz. OrenShi hihetetlen gyorsaságával, Sesshoumaru erejével intézte el őket. Azonban OrenShi előtt egy hatalmas gnóm jelent meg, mi öt méter magasból nézett rá. OrenShi felugrott, mire a szörnytömeg szintén felugrott, hogy támadhassa a nőt, ki védte a csapásokat, s a levegőben is több tucatot megölt. Kissé elfáradt a levegőben, s akkor a hatalmas gnóm markába szorította őt. Csontjai papír módjára ropogtak, s OrenShi nem tudott kiszabadulni. Majd ekkor a szörny elengedte, s a magasba dobta. OrenShi egyensúlyát elvesztve, zuhant a földre, ezzel hatalmas krátert okozva. A kráter közepén feküdt, de korántsem vesztette el eszméletét.

- Ennél azért több kell. - mosolygott a nő.

Ismét felugrott a magasba, s energiaostorát használva, korbácsolta a szörnyet, ki a fájdalomtól hanyatt esett, s így várta a halált, mit Oren meg is adott neki. Egy gigászi csapással félbevágta. Mire a szellemek ezt meglátva, menekültek el a helyszínről. Oren megszűntette az akadályt, majd visszateleportálta magát a gyermekekhez, kik nevetve ölelték magukhoz tanárukat.

- Remélem azért tanultatok valamit. - mondta mosolyogva tanáruk.

S akkor egy fénycsóva jelent meg közöttük, mi eltaszította Orent a gyerekektől. A hat gyerek fájdalmas puffanással ért földet, tíz méterrel arrébb. Oren előtt még ott volt a fénycsóva, mi formálódni kezdett míg emberi alakot nem vett fel. Egy férfi jött ki a fényből. OrenShi úgy nézett az alakra, mintha szellemet látna.

Az alak tartása, nézése s szeme is hasonlított Orenére.

- Üdvözöllek húgom. - szólt vigyorogva az idegen.

- Wamatu. - válaszolt Oren, s előhúzta a kardját.

Sesshoumaru a gyerekekhez ment.

- Oren ki ez az idegen? - kérdezte Sesshoumaru.

Azonban választ nem kapott. Az idegen is előhúzta kardját s támadott. Rendkívül gyorsan vagdalkoztak, a gyerekek, sőt Sesshoumaru is alig tudta követni. Hol gyorsan, hol pedig lassan harcoltak, habár úgy tűnt kapkodnak, Sesshoumaru tudta, hogy ilyen percízitást, még ő maga sem tudna elvégezni. Rendkívüliek voltak, a gyerekek, csak halványan látták őket. Aztán egyszer csak vér kezdett folyni valakiből. Sesshoumaru sem tudta megállapítani, a vér szagát gyorsaságuktól. A tér, ahol harcoltak, tele lett vérrel. S gyermekek megijedtek, már-már könnyeket is hullajtottak, attól tartva, hogy tanítójuk sérült meg.

Aztán egyszer csak OrenShi repült ki a térből egy a közelben lévő, nagy sziklába ütvözve. A sziklából egy ág állt ki, mi akkor, átszúrta Oren hasát. Lábán egy nagy vágást ismert fel Sesshoumaru, ami azt jelentette, hogy a vér a földön, az övé. OrenShi alig kapott levegőt. Lihegett, fulladozott, hogy levegőhöz érjen, fájdalmas nyögéseitől a gyerekek sírni kezdtek. Az idegen ismét nevetni kezdett, s odateleportálta magát a nőhöz.

- Mindig is én voltam a jobb harcos húgocskám, bármily kemény kiképzésed volt. Nem csoda, hogy apánk még annó, elküldött engem harcolni. - s ismét kegyetlenül vigyorgott húgára.

OrenShi öklendezni kezdett, s vért hányt. Szeme könnyezett, s szájából egyre vastagabb vonalban csurgott a vér.

- Én...úgy emlékszem...apánk...azért küldött el... mert nem tudtál uralkodni erődön..bátyám - s kiejtette kezéből kardját.

Wamatu dühösen nézett húgára, s kardát húga bordái közé döfte. OrenShi fájdalmasan nyögött fel, s már több helyről szivárgott belőle a vér.

Sesshoumaru elteleportálta a gyereket. Nem akarta, hogy ezt lássák. Mikor megmozdult, kínt érzett testében. Mostmár tudta, Wamatu megbénította testét a fénnyel.

- Apánk sohasem ismerte el erőmet, se a tiedet. Ismerd el. Téged is idegesített. - s erősen forgatta kardját Orenben, ki köhögni s ismét öklendezni kezdett a vértől, mi torkán jött ki. - Mondd ki - üveltötte dühösen bátya.

OrenShi azonban már nem tudott beszélni. Néhány perc múlva ismét véráradat tört ki sebeiből, ahogy szájából is. Akkor Wamatu kihúzta húgából kardját, s felemlve testvérét teleportált el.

Sesshoumaru hirtelen felébredt. Alvadt vér csapta meg szaglását. Érezte, hogy Orené. Erőtvéve mabán felállt, s körülnézett. Holt szellemek ezrei terült elé, de őt ez nem érdekelte. Csak kereste a nőt, kit percekkel ezelőtt megöltek. Jobb-ra majd balra nézett, azonban sehol sem találta a nőt. Tehetetlenségében tédre borult, s fájdalmas könnycseppeket hullatott.

* * *

A férfi hirtelen felriadt álmából. Lihegett s homlokán verejtékezett. Sokáig nyugtatta magát, míg fel nem fogta mi történt.

Körülnézett. Este volt, a csillagok fényesen ragyogtak, s náluk csak a hold adott nagyobb fényt. Rin és Jaken javában aludtak, Auhn oldalán. Ez az álom... hiába is próbálom kitörölni a fejemből, újból s újból eljön... OrenShi..vajon életben vagy még? Sesshoumaru felnézett az égre, s épp akkor száguldott át egy hullócsillag.

- OrenShi...bár tudnám hol vagy most! - azzal felkelt, s a közeli patakhoz sétált.

Furcsa fél fújt, s csakhamar ráis jött, kinek a szagát fújja a szél.

- Kagura, gyere elő, nincs hangulatom a kisded játékaidra. - szólt hidegen. S hallotta, amint a nő kecses léptekkel halad felé a fűben.

- Rég találkoztunk Sesshoumaru nagyúr, örömmel látom, hogy még épségben vagy. - szólt ünnepélyesen a szélboszorka.

- Mondd miért jöttél. Mint már említettem, nincs túl sok türelmem most rád. - hangzott a hideg válasz.

- Ne játszd meg magad Sesshoumaru, nem vagy te jégből. - nevetett Kagura.

Sesshoumaru, mielőtt a szélboszorka hozzáérhetett volna, megragadta a nő karját, s erősen szorította.

- Mondd meg hol van Naraku, vagy kotródj, mert még arra sem vagy méltó, hogy kettéhasítsam tested. - szólt fenyegetően, majd mikor látta, hogy a nő nem jut szóhoz, félretaszította s hagyta, hogy a távozzon.

Másnap reggel korán indultak útnak, s Sesshoumaru lassacskán, úrrá lett nyugtalanságán. Rin vígan, ugrándozva énekelt a nagyúr mögött, Jaken pedig nyűgösen vezette Auhnt. Gyönyörű, napfényes reggel volt ez. Sesshoumaru nyugodtan ment előre, mikor InuYasháék szagát érezte meg, kissé bosszantotta, hogy hamarosan újra találkoznia kell öccsével, így inkább más útra vezette kis csapatát.

Közben máshol, egy eldugott misztikus zúgban, egy sötét alak vonalai rajzolódtak meg. Az idegen egy tükörben nézte az eseményeket, s főként Sesshoumaru érdekelte.

Naraku ült a sötétben Kanna tükrét nézve.

- Sesshoumaru tehát a közelben van. - vonta le a következtetést Naraku.

- Igen, úgy tűnik. - szólt Kagura. - Mi dolgod volt azzal a Wamatu nevű idegennel tegnap, Sesshoumaruval kapcsolatban találkoztál vele? -érdeklődött.

- Valóban ennyire érdekel? - kérdezte gúnyorosan Naraku, majd felállt. - Gyere velem.

Kagurát kirázta a hideg, mikor meglátta: Naraku a pincébe vezeti. Mikor lementek a lépcsőn, Kagura rosszat sejtett, aztán kék-zöldes fényt látott alul. Nem tudta mi az, így kíváncsian követte Narakut, ki már akkor leért. Hamarosan Kagura is lent találta magát.

A nőben megfagyott a vér. Elakadt a lélegzete amint meglátta, mi tárul elé. Egy 2 méter magas, s másfél méter széles, kupolaszerűség volt előtte, ami a benne lévő zöld folyadéktól foszforeszkált. Ez adta azt a különös zöldes-kékes fényt, amit Kagura látott. De a folyadék ellenére, nem az volt az, amitől Kagura megdermedt.

A kupolán belül, egy nő ült meztelenül, térdét szorosan mellkasához szorítva. A nő egyenesen előrenézett, üveges tekintettel bámult Kagurára, nem volt magánál, csak bámult előre. A szélboszorkány nem tudta mit szóljon így közelebb ment Narakuhoz, s ijedten, remegő hangon így szólt.:

- Ez meg mi? Egy ember? -kérdezte.

- Nem. - nevetett Naraku. - Ő annál sokkal több. Ő volt az egykori szellemcsászárnő, OrenShi. Még ilyen kiszolgáltatott állapotában is nemes szépség. Habár rengeteget kínozták ez még sem látszik meg rajta.

- Ő egy élőhalott? -hebegte Kagura.

- Nem. Ő nem holt. Csupán ez a folyadék bénítja le testét, s lelkét, hogy kiszabadulhasson. A tökéletes fegyverem lesz. Nem emlékszik sem a nevére, sem pedig a múltjára.

- Értem...tehát ő lesz az új harcosod...

Folytatása következik...