Madárkirálynő

1. rész

by Midorikoo

- Hogy mi?????? Na ne! Ezt most azonnal felejtsétek el! Ki van zárva, hogy ezt megtegyem. Nem nem, és nem!! – fakadtam ki teljesen, mikor meghallottam a hírt, szüleimtől. – És mégis ezt mikor döntöttétek el?

  Apám nyugodtan közelített felém. Ideges voltam, de még milyen ideges.

- Lányom nyugodj meg. Ezt még a születésed előtt eldöntöttük…

- Ez nagyszerű, tehát már beleszólásom sem lehet a saját életemben?

  Elmosolyodott. Fáradt arcára, már néhány ránc betolakodott. Az elmúlt két hétben többet öregedett, mint egész életében.

- Dehogynem, mi csak azt kér…

  Ismét a szavába vágtam:

- Most őszintén, apám, szerintetek, az mi amit csináltok? Azzal, hogy férjhez adtok, úgy hogy én még nem is tudtam róla, szerintetek, mi? Ráadásul pont hozzá? Már beleszólásom sincs a saját életembe?

- Ha ezt most végiggondolod, már te is eldöntötted ezt. Hiszen ha nem is kényszerítenénk, akkor hozzá mennél. – kezét felemelte, hogy most hallgassak, és hallgassam végig. -  Most téged csak az zavar, hogy mi ezt megbeszéltük már, évekkel ezelőtt. Ha az egyesség nem lenne…

  Nem bírtam, ki.

- Ha az egyesség nem lenne, akkor talán nem is ismerném. Lefogadom, hogy ő tudta végig igaz? – apám szemeiből minden kiderült. – Pompás! Tehát én tudok meg mindent utoljára!

  Dühösen vonulok végig a szobán, majd magam után becsapom az ajtót. Kifelé menet, még hallom anyám gondterhelt sóhaját.

  Elindulok az udvar felé. A kastély szinte minden egyes folyosója ugyanolyan, így nem csoda, ha dühömben eltévedek, ami még tetőzi idegességemet. Végülis nagy nehezen kijutok a szabad levegőre. A kikövezett úton indulok el a sétálókert felé. A hatalmas park, gyönyörű látványt nyújt nekem. A családi szentélyhez megyek. Letérdelek a Buddha szobor elé, közben egy füstölőt gyújtok meg. Imádkozni kezdek. Majd már inkább csak bosszankodok.

  Miért van? Miért kell férjhez mennem? Igaz a jóslat szerinte, ha 100 éves koromban nem házasodok meg, akkor nem születhetnek gyermekeim. De én nem hiszek ezekbe a jóslatokban. De talán apámnak tényleg igaza van. De nem! Dehogy van igaza! Ha nem lett volna az az egyesség, akkor nem is ismerném, és akkor teljesen más lenne a férjem. Akit szeretnék. De hiszen, én…

  A gondolataimból egy mély férfihang ébreszt fel. Amikor meghallom, rögtön felugrom, és vele szembe fordulok és kérdőre vonom.

- Te tudtad igaz? Mindvégig tudtad igaz? És mégis hazudtál!

- Igen tudtam. – mondja. Bár hangja fagyos, ezért is tudok neki nehezen hinni. – De nem mondhattam el, mert apám megtiltotta. Ugyanúgy vitatkoztam vele, akkor, hogy miért nem tudhatod, mint te most.

- Hallottad? – csodálkozom.

- Szerintem még a szomszéd terület is hallotta.

- Ha-ha-ha, nagyon vicces. – kicsit durcásan nézek rá. – de akkor legalább titokba, és megeskethettél volna, hogy ne mondjam el senkinek, és tegyek úgy mintha nem tudnám.

- Miért azzal mit értél volna el? Akkor is így tomboltál volna.

- Lehet, de legalább tudtam volna.  Mondd csak Takuya, ő is tudja?

  Nem válaszol. Elfordítja tekintetét. Tehát igen. Tudja. Csak én vagyok az egyetlen, aki nem tudja?

  Egy szó nélkül otthagytam. Nem teszek, ilyent, mert szeretem Takuyát, hiszen a bátyám. De most ideges voltam. Rá is és mindenkire, aki csak tudta. A karomnál fogva rántott vissza, de fel sem vettem, kitéptem a kezéből a karom, majd tovább mentem.

  Ismerhetném annyira, hogy tudjam, nem adja magát olyan könnyen. Mégegyszer visszarántott, de most erősebben szorította a karom. Maga felé fordított. Nem néztem rá. Tudtam, hogy amilyen idegállapotban vagyok, olyat tennék, amit biztos, hogy megbánnék.

  Kezei nem gyengültek, már kezdett zsibbadni a karom.  A másik kezével az állam alá nyúl, és felemeli fejem, kényszerítve, hogy rá nézzek.

- Takuya, kérlek engedj el! Hagy higgadjak le, hadd tomboljam ki magam, egyedül.

- Nah, persze! Te meg az, hogy egyedül tombold ki magad! Ismerlek Mire! Tudom, ha te egyedül akarsz tombolni, akkor ott valaki meg fog sérülni, és az általában nem te vagy. Most pedig felkísérlek a szobádba, és ott fogsz maradni estig4

- Na persze, meg ahogy azt te elképzelted! – most már nagyon mérges voltam – Ki vagy te? Talán az apám? Nem! Csak a testvérem! Nem parancsolhatsz nekem! Azt csinálok amit én akarok!

  Teljes erőmből ellöktem magamtól, karmai horzsolták a karomat. Megfordultam, majd amilyen gyorsan csak tudtam elfutottam onnan. Nem akartam bemenni a kastélyba, semmi értelme nem volt. Megálltam a szobám erkélye előtt. Felugrottam rá.

  Az erkélyemről volt a legszebb kilátás az egész palotában. Miután betöltöttem a tizenhetedik életévemet, apámnak addig vergődtem, míg meg nem engedte, hogy ebbe a szobába lakhassak. Mindenki a kastély északi szárnyába lakik. Én már a nyugatiba. A naplemente mindig lenyűgözött. Délutánonként képes voltam órákig is itt állni.

  A kertnek ez a része elhanyagolt volt. Itt a növények szabadon nőttek. Néha lementem, hogy a dudvákat kikapdossam a földből. A borostyán végigfutott a palota ennek az oldalára. A futórózsa meg rá nőtt. A kis virágoskert egy torkollott. Kevesen tudják, vagy szinte senki rajtam kívül, de az erdő közepén egy hatalmas és gyönyörű tó van. Én is csak akkor vettem észre, mikor először jártam ott. Nem éreztem a víz illatát. Még most sem érzem. De nem tudom miért.

  Nagy nehezen elváltam a tájtól, és beléptem a szobába. A megszokott rendetlenség uralkodik szobámon. Az ajtóval szemben az ágyam, amit én csak hajóágynak nevezek. A mérete miatt. Egy szolgálóleány azt mondta, azért tervezték ilyenre, hogy akik érdekházasságba házasodnak, akkor azok ne találják meg egymást az ágyban. Ezt szerintem most hasznomra lesz. Tehát az ágyamon a takaró úgy van ahogy hagytam reggel. Vagyis szétdúlva. Elmosolyodok. Eleinte mindig megvetették. Gyűlöltem. A sokadik szólásom után, már fenyegettem a szolgálómat, hogy ha még egyszer rendet rak, akkor megölöm. Úgy látszik ez bevált. Az ággyal szemben, a kis fésülködő asztalom. Ott most csak a fésűm hever. Az ágyam két oldalán egy kis éjjeli szekrény, gyertyákkal rajta. Az egyik falon a ruhásszekrényem, mellette egy könyvespolc. Tudom furcsa, hogy a szobában van egy. Én kértem. A könyvtár túl messze volt.

  A könyvespolc mellett egy ajtó nyílott a fürdőbe. Behúztam magam mögött az ajtót. A zuhanyzóba megengedtem a vizet. Elkezdtem levetkőzni. Beálltam a hideg víz alá. Jót tett a bőrömnek a hideg víz, legalább valamennyire felfrissültem. Egy törülközőbe csavartam magam, majd visszamentem a szobába.

  Rögtön megcsapta az orrom az illata. Az ágyamra néztem, és ott feküdt. Kényelmesen elhelyezkedve, hátát a falnak döntve. Az egyik könyvem olvasta. Mikor kijöttem felém fordult. Felhúzott orral elfordultam tőle, majd a szekrényhez léptem.

  Mikor kinyitottam hírtelen hullottak rám az összegyűrt, csak úgy behajigált ruhadarabok. Nagy nehezen kihalásztam egy éjszakai kimonót. Finom selyemből készült. Bordó. Úgy veszem fel, hogy a mögöttem ülő alak, semmit ne láthasson belőlem. Lengén megkötök rajta egy vékony sárga obit. Mármint a kimonón. Mikor bezárom az ajtót érzem, hogy közvetlenül mögöttem van.

- Meddig fogod még ezt játszani? Azzal, hogy durcáskodsz a megállapodás még érvényes. – hallom mély, hideg hangját. Nem tehetek róla, ez a hang mindig le tudott nyűgözni. De nem! Most erősnek kell lennem.

  Megfordultam, és igyekeztem elmenni mellette. A vállamnál fogva lökött neki az ruhaajtónak, ott tartva kezét, kényszeríttet, hogy nézzek fel rá. Dühösen néztem szemeibe.

- Te tudtad! De nekem luxus lett volna szólni igaz?

- Most csak az bánt, hogy te nem tudtál róla?

- Miért téged nem bántana? –kérdeztem kissé indulatosan.

- Hát én sem ujjongtam, amikor megtudtam…

- Na tessék, még ez is! Még a fér… - nem tudtam befejezni, mert közbevágott. Ilyen tapintatlanságot!

- Nem ujjongtam, mikor megtudtam. Én is dühöngtem, mint te! Akkor sem örültem, mikor el kellett jönnöm, megnézni a leendő asszonyom. Mikor megláttalak azt hittem apád képébe, fogok röhögni. Még kislány voltál. Azóta 43 év telt el, és sok minden változott. Felnőttél, igazi nő lett belőled.

  Nem tudtam mit mondani, mert végül is igaza volt. Talán én is megszokom a gondolatot, de akkor is, miért nem tudhattam róla?

  Elnézek mellette.

- Kérlek engedj el, pihenni akarok.

  Elenged.

  Vissza kiengedem a szekrény ajtaját, és visszahajigálom a kiesett ruhákat, nagy nehezen elnyeli is nyeli a bestia a ruháimat.

  Lehuppanok az ágyra, majd az éjjeliszekrényről elveszem a könyvet és elkezdem olvasni.

  Lefekszik mellém. Nem veszek róla tudomást. Ő sem rólam. Mindketten elvagyunk magunknak. Talán mégse lenne olyan rossz ez a házasság, ha akkor is így viselkednénk. De ez ki van zárva, hiszen ő férfiból van…

  Gyengéden kiveszi kezemből a könyvet.

- Meddig fogod folytatni ez a duzzogást? – bár mozdulatai gyengédek, hangja nem

- Sesshoumaru, hagyj! Hadd emésszem meg.

  Ezzel oldalra fordulok, a gyertyát, ami az éjjeliszekrényemen áll, és elfújom. Betakarózom, majd próbálok aludni, bár éber vagyok. Érzem, ahogy Sesshoumaru hátulról átkarol, és hozzámsimul. A fenébe is, kinek akarok hazudni? Még jó hogy szeretném vele a házasságot.

  Karjaiban megfordulok Kezeim a mellkasán, pihennek, fejem a vállára hajtom. Mélyen beszívom a bőre illatát, amitől lassan elalszom.

  Szépet álmodom. Angyalokról, ahogy lejönnek hozzánk, és magukkal hozzák a békét is. Minden szép és jó, mindenki boldog, mosolyognak. Nincs éhínség, nincs semmi baj. Magamat látom, egy erdőbeli házban. A ház gyönyörű, körülötte fák, mögötte egy kis kert, tele virágokkal és egy kisebb tóval. A ház körül állatok szaladgálnak, nem félnek, én sem félek. Sesshoumaru lép ki mellém a házból. Arca ugyanaz a rideg tekintetű, még a szemei is. De mégis…észre lehet venni bennük egy kis boldogágságot. Egy madár repül a vállamra.

Folyt. Köv.

Írjatok véleményt, hogy hogy tetszett: yume.midoriko@gmail.com