Madárkirálynő

2. rész

by Midorikoo

- De… Tudod, hogy engem csak az bánt

- Igen tudom. – szólt a mély hangján. Ettől a hangtól mindig ámulatba estem. – Az bánt, hogy nem mondtuk meg neked. Hidd el, nem csak te voltál ilyen, ha…

  Nem fejezhette be.

- Tudom, ő is elmondta, és ő sem volt lelkes, aminek még jobban örülök, hiszen ő sem akarja. – a szemébe néztem – oké, ez most hülyeség volt most már akarja, ő is, és boldogan fogunk élni, de ez a marhaság InuTaishou!

  A férfi néztem. Magas volt, mint mióta megismertem mindig. Hosszú fehéres szürke haját lófarokba a feje tetejére tűzte, de így is a derekáig ért.  Arca két oldalán 1-1 lila, szabálytalan méregcsík húzódott. Arany szemei megértést tükröztek. Ugyanazt a ruhát viselte, mint amikor… amikor meghalt.

  Már nem volt élő, de itt volt, láttam, és éreztem. Karmos kezeivel a fejem búbjára paskolt.

  Mikor elment mellettem a keze után nyúltam.

- És… és mi van, ha mégse sül el jól a házasságunk? Tudod milyen a fiad, és azt is tudod én milyen, vagyok. Egymás agyára fogunk menni. Ő is makacs, én is. Sose fogunk semmiben egyetérteni.

- Ezen már késő keseredned. A megállapodást sehogy sem lehet semmissé tenni. A házasságotok meglesz. És… unokáknak is örülnék. – szélesre húzta száját, úgy vigyorgott.

  Minden szétrobbant bennem, de próbáltam higgadt maradni

- Mit érnél vele, a halálba? Úgyse láthatnád őket.

- Csak akkor nem, ha olyanok a képességei, mint neked…

  Sose voltam egy higgadt ember. Épp készültem visszavágni neki.

***

  Hirtelen pattantak fel a szemeim.

  Az első, amit érzékeltem, hogy sötét volt. A második, hogy az ágyamban alszom. A harmadik, Sesshoumaru bőrének az illata.

  Aludt. Hallgattam szíve egyenletes dobbanását, a halk szuszogását. Éreztem, hogy karjaival ölel. Felnéztem. Láttam zárt szemén, hogy meg-megrebben. Álmodik.

  Ahogy én is. Csak álmodtam, mégis oly valóságos volt. InuTaishou. Amióta meghalt, és kétség támad bennem, este az álmomba megjelenik, és beszélgetek vele, mintha itt lenne. Mindig idióta tanácsokkal lát el, amit persze, napokkal később fogok fel, mivel rejtve beszél. Azt mondja, hogy különleges képességem van. Tudok álmodni a halottakkal, fel tudom velük álmomba venni a kapcsolatot, de még nem tudom, hogy kell használni, addig ő fog hozzám jönni. Badarságnak tartom, de mégis, nem találok egyéb magyarázatot rá.

  Képtelen voltam visszaaludni. Ideges voltam, de nagyon. Méghogy unokákra vágyik? Inkább arra vágyna, hogy visszajöjjön az életbe.

  Dühömet Sesshoumaru is megérezte. Előbb csak elengedett, majd egyre távolodott tőlem, majd felkönyökölt, és rám nézett.

- Mi lelet?

- Őszintén? – szemei nem voltak álmosak. Nem tudom, hogy csinálja. – Apád idióta! – Sesshoumaru azok közé tartozott, akik tudtak erről, és nem néztek ezért hülyének. – Unokákat akar! – mondtam kétségbeesett hangon.

- És mi tart vissza, hogy ezt teljesítsük? – bár arcizmait uralta, de szemeit nem. Azzal vigyorgott rám, ugyanazzal a vigyorral, mint az apja.

  Az első kispárnát, ami a kezembe került, hozzá vágtam. Pontosabban az arcába. Nem szóltam semmit, csak hátatfordítottam neki. A takarót kisajátítottam magamnak, az összest, így meg is lett a bajom, pillanatok alatt melegem lett, és kezdett el izzadni a testem a hő hatására. De nem törődtem vele. Nem adtam egy szemtakarót sem Sesshoumarunak, úgyse tud megfázni! Mindig ezzel henceg! Éreztem, hogy közeleg hozzám, majd egy fordulattal a földre vetettem magam. A sok takarónak hála puhára érkeztem.

- Ha nem akarod, hogy megfojtsalak, akkor jobb, ha nem jössz a közelembe!

  Néhány perc elteltével már aludtam is.

  Reggel az ágyamban ébredtem. A takaróréteg sem volt már alattam/felettem, egy könnyű nyári takaró volt rajtam. Oldalra néztem, de Sesshoumaru nem volt ott. Tehát elment, de mielőtt ezt megtette volna, felrakott az ágyra. Nem érdekel! Nem bocsátok meg neki! Még egy ideig.

   Nap még csak most akaródzik feljönni. Az ég alja már rózsaszínbe és kékben fürdött. Néhány csillag tiltakozni próbált a nap ellen, és még az égen volt, de a lassan feljövő nap fénye elvette az ő fényüket.

  A fürdőbe zárkóztam egy hideg zuhany kíséretébe. Jól esett az esti izzadság után, ami a takaróréteg okozott. Fejembe Sesshoumaru szavai kavarogtak. És megint ideges lettem. A kemény szivaccsal végigdörzsöltem a testem. Mikor kiszálltam rákvörös voltam. Becsavartam magam egy törölközőbe és visszamentem a szobába.

  Felvettem a kedvenc ruhadarabomat, ami egy fehér vászon hakama és egy piros haori volt. A haori ujja már rojtos volt a sok viseléstől, a nadrágról nem is beszélve. Néhány helyen már el volt szakadva.  Senkinek nem engedtem, hogy bestoppolja! Bárki aki ezzel próbálkozott megkeserülte, egy idő után már nem is próbálkoztak vele. Felkötöttem egy sötétkék-narancssárga obit, amit elől kellett megkötni, és a szára egész térd alá ment. Két oldalamra egy-egy kardot fűztem bele, melyeknek markolatán egy sárkány tekeredett fel, de úgy, hogy a forgatója kényelmesen foghassa.

  Mikor belenéztem a tükörbe elégedett voltam a látvánnyal. Hátközépig érő fehéres-szürkés gyűrű göndör haj, smaragdzöld szemeket láttam. Vékony arcom volt, orrom egyenes, és sokak szerint pisze. Hófehér bőr, hegyes állam. Fekete vékony szemöldök. Nyakamon jól látszott az írásjel, amit már oly régóta viseltem. Anyám szerint a bátorság szimbóluma. Eleinte nem örültem, hogy ott van, de szép lassan kezdtem elfogadni, és már megszerettem. A nyakamon egy pikkelyes vastag bőr húzódott. Vagyis csak ennyi látszott belőle.

  A nyitott ablakból egy éles hangot hallottam. Megfordultam, mire az ágyamon találtam a hang forrását. Ryoko a sasom. Vagyis én annak tartom, hogy ő minek tart engem… remélem, hogy a barátjának. Régen az erdőben találtam rá, sebesült volt, az egyik szárnya eltört. Hazahoztam, és meggyógyítattam. Én is segítettem a gyógyulásába. A gyógyulása után úgymond magamhoz vettem, azóta velem van. Igaz egy percig sem kértem tőle, mégis velem maradt.

  A vállamra szállt, csőrével a hajamba túrt hátha akad valami ennivaló, de nem járt sikerrel. Ahogy a fülemnél sem. Egy kis ládához mentem, majd a lakatot kinyitottam. Mikor felhajtottam rögtön megcsapott a döglött patkány szaga. Egyet kivettem a sok közül, majd Ryokonak adtam. Ő hálásan kezdte el enni, és én magára hagytam.

  Két kidőlt fa törzsén ültünk, amely háromszöget formált. Nem illett eleinte az összképbe, de nem mi nem engedtük elvitetni innen, ez volt a mi törzshelyünk. Körülöttünk vadvirágok nőttek, kisebb nagyobb szikladarabok szanaszét. A közelben, egy kisebb folyócska folydogált. Én törökülésben ültem a fán, míg a másikon velem szembe Hayama lovagló ülésben. 

  Lapockáig érő szőke haját hátrafogta, csak néhány tincs lopódzott előre, de azokat is a hegyes füle mögé küldte. Kristályzöld szemei odafigyelést sugárzott. Karcsú sokak szerint törékeny alakját neki is a palotai egyenruha takarta. Vagyis barna hakama, és sötétkék haori. Az oldalán neki is ott lógott a kardja.

  Vele nőttem fel, bár nem a palotában lakott, és nemesi származási is már kezd elhalványulni, a családja iránt, apám mindig köszönettel tartozik, hogy miért azt sosem tudtuk meg. Minden nap itt volt a kastélyban, csak estére ment haza, mióta csak az eszemet tudom. És ha nem itt voltunk, akkor a környéket fedeztük fel. 

  Elmeséltem neki az egészet, mármint ami tegnap történt velem. Semmit nem hagytam ki, nem szépítettem. Érdeklődve figyelt. Néha a szemöldökét húzta fel, máskor nagyokat nevetett, de végig komolyan vett.

- De most végkép nem érted mi bajod. Örülj neki, hogy hozzá és nem máshoz kell hozzá menned!

- Hayama! De hát nem érted? Még csak 54 éves vagyok! Hova házasodja még? – háborodok fel.

  De ő csak szép nyugodtan ismét felnevet: - Ha nem tudnád a halandó lányok már 16 éves korukba, és a démonok, is átlagosan 30-40 évesen már férjhez kell menniük. Tehát te igencsak előnyben vagy.

- De…

- Nincs semmi de, örülj neki, hogy olyanhoz mész, akit szeretsz, és aki viszont is szeret, ha még nem is mutatja mindig.

  Nem tudtam mit tenni, igaza volt, mint mindig, ilyen dolgokban. Ezért szeretem én őt annyira.

  A következő pillanatban valaki hátulról öleli át a nyakam. Felsőtestével rám dőlve, így én begörnyedtem. Arcát az enyémhez simítja. Fél szemmel ránézek.

- Wataru megfulladok…

  Ez segített, majd elengedett, és a két farönkök közé, majd csillogó szemeivel ránk nézett.

- Na, ki csábítottál már el az este? – kérdezte Hayama.

- Ez most más! Lányok, én most szerelmes vagyok. –dől hátra a fűbe.

- Persze-persze, mint mindig. – hagyom rá.

- De ez most más, ez most tényleg az érzem! – ül fel, majd kezeimet fogja kezei közé.

  Hayamával egymásra nézünk. Wataru volt az, aki minden hétvégén más nőt csábított el. Talán az egyik legjobb katonánk, de amilyen erős, olyan nőcsábász. Szerencsétlen nők mindig bedőltek nekik. Egyszer volt ilyen szerelemes, az is talán egy évig tartott. Mi tagadás, romantikus alkat. Magától kezdett el beszélni

- Az a gyönyörű hófehér bőr

- A japánok mióta fehérbőrűek? – vágott közbe Haya

- Akkor a szokványoshoz képest fehérebb, így jobb?

- Tökéletes – vigyorgott. Mindig ez van. Nincs olyan nap, hogy ne kötnének bele egymásba, vagy ne vitatkoznának valamin, amiből általában Haya kerül ki győztesen, hála a hidegvérének. Wataru inkább forrófejű.

- Gyönyörű fekete hajai vannak, a háta közepéig ér, barna szemei…

- Halandó? – vetem közbe

- Nem, démon, csak úgy néz ki mint egy halandó. Gyönyörű törékeny alakja van, és amilyen gyönyörű olyan szerény.

- Együtt voltatok az este? –firtatja Haya.

- Mit képzelsz – fordul felé – még csak tegnap ismerem.

- Tudtommal ez téged nem szokott zavarni, mindig egy este után viszed ágyba őket.

- De ez most más! Ő még érintetlen, őt előbb meg kell hódítani.

  Hayával ismét egymásra nézünk. Mindketten egyik szemöldökünket húzzuk fel. Mindig érnek meglepetések Wataruval kapcsolatba.

- Ki hitte volna, hogy egyszer ilyet pont tőled fogunk hallani.

  Wataru teljesen felháborodott, majd ismét felém, fordul.

- Ennek férfi hiánya van. 

  Csak vállamat vonom: - Érthető volna, hiszen már lassan egy éve, hogy Kibei elment.

- És akkor rajtam kell kitöltenie?

  Erre egyikünk se válaszolt. Hayamát néztem. Bár együtt nevetett most Wataruval mégis a szemében láttam a szomorúságot.

  Hayama és Kibei egy összeméretetésen találkoztak. Hayama egyik nem túl közeli barátja, és Kibei barátja kihívták egymást. Mindketten egy-egy szemtanút vittek magukkal. Mai napig nem értem miért pont Hayát vitte, hiszen ők még jóba sem voltak. Haya társa vesztett, de szégyenítően, csellel megölte Kibei társát, és Kibeit is súlyosan megsebezte, talán meg is ölte volna, de Hayama közbelépett, és megölte a szégyentelent. Haya hazavitte, és ápolta, nagyon súlyos volt a sérülése. Másnak nem akartunk szólni, és nekünk kellett őt meggyógyítani. 2 nap alatt, kiolvastam a lehető összes gyógynövénykönyvet. De azért sikerült. A sérülése a válla és a szíve között érte, és egy súlyos a combján. Ahogy egyre jobban épült fel, Hayama és Kibei is egyre jobban ismerték meg egymást. És szép lassan kibontakozott a szerelemük. Haya eleinte még tiltakozott ez ellen. Hiszen ő volt az, aki nem hitt ebben. Bár volt már férfival szerelembe nem hitt. De végül nagy nehezen elfogadta.

  Kibei apámtól kapott egy parancsot, hogy keressen meg egy személyt, és hozza a színe elé, mert most annak a férfinak, vagy nőnek nem tudom, a segítségére van szüksége.

- Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy fogod kibírni, míg meghódítod. – szólok közbe a beszélgetésbe, amiről sikeresen lemaradtam.

- Sehogy. Egy férfi maximum egy hónapig bírja nő nélkül!

  Ahogy kimondta abban a pillanatban bánta meg. Haya villámló szemekkel nézett rá. Wataru tartva tőle, inkább a hátam mögé menekült.

- Tudod hogy nem úgy gondolta. – mentegetőzök helyette.

  Csak sóhajtást adott válaszul – Tudom. De azt is tudom, van benne igazság. Már egy ideje nem adott magáról életjelet. Eddig mindig küldött valamilyen úton levelet, azt mondta akkor nem fog, mikor már forró nyomon van. De ez már két hónapja.

  Az idilli környezetünket, mint mindig, most is Takuya vetett végett. Leült Hayama mögé.

- Tudod, hogy még utállak.

- Tudom, Mire. Épp ezért jöttem. Ma este lenne egy kis feladatotok. Kalózcsempészek jöttek a szigetre, és csempésznek is. El kéne kapni, és megölni őket.

- Csak egy kérdés. – fordul Haya hátra – Miért mindig mi végezzük el a piszkos munkátokat?

- Mert ti vagytok a legjobbak! És másra nem is merném bízni. Ti hárman beértek lassacskán egy egész hadsereggel.

- Azért túlzásokba ne ess – vágom vigyorgó pofájába. – Mikor és hol? És hogy néznek ki?

- Gyertek velem.

  Ezzel felállt, és elindul vissza a palota irányába, ahova most a legkevésbé vágytam, de nem csak én voltam ezzel így.

Folyt. Köv.