Sesshoumaru és Yume

By Midorikoo

   A nevem Shino Yume. 16 éves vagyok. Sokáig azt hittem, hogy én is csak egy átlagos gimnazista lány vagyok. Bár erre már kiskoromba rá kellett volna jönnöm, hogy nem. Elmesélem, hogy miért is nem vagyok átlagos. Fekete derékig érő hajam van és bordó szemem. Mindenki-amikor először látnak-, azt hiszik, hogy kontaklencsém van. Amikor én gyűlölöm az ilyen dolgok. Ez a természetes szemem. Talán ezért sem vagyok már átlagos. A nagyapámmal élek, mivel a szüleim és a bátyám meghaltak, egy autóbalesetben. Szörnyű mi? Furcsa, hogy csak én éltem túl, nem? Hát már ezért sem vagyok átlagos. És talán ezért sincsenek barátaim. Vagyis van. 1. Egy kis faluban éltünk a hegyekben. A barátnőm szülei elváltak, és ő sajnos elhagyta a falut. Ezután mivel nagyapa egyrészt mindig is Tokióba akart költözni, és mivel hitt abban, hogy ott talán új életet is kezdhetek – vagyis bízott ebben – felköltöztünk. Egyvalamire rájöttem. Utálok költözködni. Fúj! Az a sok cula, meg a kamion, meg minden… Utálom. Lényeg, hogy ennek már végre vége. Amit a legjobban gyűlölök Tokióban az a gáz. Meg a sok ember. A hegyekben legalább volt friss levegő. Nagypapa azt mondta, hogy a külvárosba fogunk költözni. És oda is költöztünk. Szerencsére. De azért itt is sok a smog.

   Végre elkezdődött az első iskolai nap. Vagyis nem végre, mert nem vártam. Kérdem én, hány értelmes gimnazista költözik évközben? Volt egyenruhánk is, de nem vettem fel. Utálom őket. Kint van a lábam, ráadásul még télen is abba kell járni. Áthágva a szabályt felvettem egy hosszú farmert és egy kötött pulcsit. Mire leértem az emeletről nagyapa már ott várt. Elmondta, hogy olyan gyönyörű vagyok, mint anyám, de a személyiségem az apámé.

   Legyintettem, hogy tudom, és hogy már oly sokszor elmondta. Néha azért elgondolkozok, hogy ha fiú lennék, akkor is így lenne? Vagy fordítva? Úgy néznék ki, mint apám, de olyan lennék, mint anyu? Elgondolkodtató.

   Adtam nagyapának egy puszit, majd kiléptem az ajtón. Az orromat rögtön megcsapta a városi smog. Hűvös őszi idő volt. Most indultam az új iskolámba. Nem nagyon vágytam rá! De szerintem már említettem. Felszálltam a buszra és 10 perc múlva már ott is voltam. Először is az igazgatóhoz mentem, néhány papírt elintézni. Majd behivatta az osztályfőnököt, és vele együtt mentem az osztályterem felé. Már javában tartott az óra, mikor mi bementünk.

   Mikor beléptünk síri csend támadt. Minden szem rám szegeződött. Nekem ez nem nagyon tetszett. Mindig is utáltam középpontban lenni. Az osztályfőnök – aki nő volt és Auntinak hívták – megkért, hogy mutatkozzak be. Elmondtam a monoton szöveget, hogy honnan jöttem, hogy hívnak, de azt nem mondtam, hogy miért jöttem el Joroidóból – ugyanis ez volt a falu neve -. Pedig erre voltak a legjobban kíváncsiak.

   Miután befejeztem a mondókám, amit természetesen a magam „rideg” és „hideg” semmit mondó hangommal adtam elő elindultam, az egyetlen üres pad felé. Az előttem ülő lány, vagy nagyon kómás volt, vagy csak egyszerűen nem érdekeltem, amikor köszöntem neki. Persze ezt is csak udvariasságból tettem. Ugyanis nem voltam sosem közkedvelt. De szerintem ezt már említettem.

   Az órák – mind mindig – most is nagyon unalmasan teltek. Bár a szünetek már nem.  Első szünetben mindenki odajött hozzám beszélgetni bla, bla, bla. A következő szünetben már kevesebben és így tovább. Az előttem ülő lányról megtudtam, hogy Kagoménak hívják. És csodálatos módon, csak kómás volt, ezért nem köszönt nekem. Az osztályból egyedül ő volt velem kedves. De a legjobban akkor lepődtem meg, amikor meghívott délután hozzájuk. Nagyon meglepődtem, amit próbáltam titkolni, de azért igent mondtam. Most kérdezheti az olvasó, hogy egy olyan lány, mint én, akinek egész életében csak 1 barátja volt, és senki másnak nem akart az lenni miért fogadtam el a meghívását? Valami megfogott a lányban, és nem sok idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek, titkol valamit. És én ezt mindenáron ki akartam deríteni.

   Ezért aztán suli után hazamentem. Kiderült, hogy Kagome ott lakik tőlünk 2-3 saroknyira. Otthon gyorsan átöltöztem. Vagyis csak egy rövidnadrágot vettem fel. Tudom, hogy említettem, hogy nem szeretem, ha kint van a lábam, de ennél a nadrágnál kivételt tettem. Nagypapától elköszöntem,

Az ajtó előtt belebújtam a cipőmbe és már futottam is Kagoméhoz. Ez a kis futás meg se kottyant nekem, hiszen otthon képes voltam napi 5-10 km-t lefutni egyhuzamban.

   Megérkeztem a ház elé. Hosszú lépcső vezetett felfelé. A lépcső tetején 2 oldalt piros faoszlop volt. A 2 oszlopot összekötötte, egy harmadik. Az udvaron egy idős férfi sepregetett. Tudomásom szerint ő volt Kagome nagyapja. Kagome figyelmeztetett, hogy az öreg igen szereti a történelmet, na meg a hagyományokat. Odamentem hozzá meghajoltam előtte és illedelmesen bemutatkoztam. Természetem ide, vagy oda az idősekhez mindig tisztelettudó voltam. Megkérdeztem, hol van Kagome szobája, és ő útbaigazított. Megköszöntem neki, majd elindultam a ház felé. Az ajtóba levettem a cipőm, majd felrohantam a lépcsőn és bekopogtam. A választ meg se várva kinyitottam az ajtót.

   A szoba amolyan lányos volt. Rózsaszín fal, rózsaszín ágynemű is.  Az ablak mellett egy polc volt, azt követte az íróasztal, majd egy fésülködő asztal, és a szoba sarkában a ruhásszekrény. Kagome az asztalánál ült és a leckét írta. Én lehuppantam az agyra, amely az asztallal szembeni fal mellett volt. Majd lehasaltam rá és a macskával játszottam. Ez így ment egy félóráig, majd megtörtem a csendet.

- Mit titkolsz?

Megfordult a székben és rám nézett. A tekintete zavaros volt.

-   Nem értem miről beszélsz. – adta a választ.

Nagyot sóhajtottam. Felültem, majd mélyen a szemébe néztem.

- Néhányan mondták, hogy nem jársz nagyon suliba. Rákérdeztem vajon miért nem? Az egyik fiú azt hiszem Hojo – Kagome arca itt elvörösödött – azt mondta, hogy sokat betegeskedel. Pl.: vérszegény vagy, asztmás, hólyagjaid, meg kinövéseid vannak. Nagypapának hála ismerem a betegségeket, és tüneteit, és nálad egyik sincs. Ezért egy kicsit gyanús, nem? Elkezdtem gondolkodni, és nem kellett sok idő, hogy rájöjjek valamit, titkolsz. Tehát kivele, mi a titkod? Nyugi, nem mondom el senkinek. Sőt talán fedezhetlek is…

Kagome meglepetten nézett rám. Az arca elsápadt. Tudtam, hogy el fogja mondani. Először még köpni-nyelni nem tudott. Néhány perces sokk után végre meg tudott szólalni.

-   Hát…nem tudom, nagyon valótlan.

-   Ha attól félsz, hogy kiröhöglek, nyugi nem foglak.

-   Hát jó! Ez úgy kezdődött…

Elmesélt mindent, hogy hogy került át a középkorba, hogyan találkozott Inuyashával, hogyan törte össze az égkövet, Inuyasha hogy vágta le Sesshoumaru kezét. Shippoval való találkozásuk. Kikyou feltámasztása, aztán Miroku és Sangoval való találkozása. Narakuval való harcukat és minden egyéb kalandjait. Én a meglepetéstől megszólalni sem tudtam. Mikor befejezte a mondadókáját az ég már narancssárga színt öltött.

-   Nem hiszel nekem. – ezzel fejezte be.

-   De… de hiszek – és tényleg hittem neki – csak ez, annyira, annyira… annyira jó!!!

Felpattantam az ágyról és elkezdtem járkálni a szobába, közbe a kezemmel hadonásztam.

-   Olyan jó! Kalandokat élsz át! Életveszélybe kerülsz, az életedért küzdesz!

Ránéztem Kagoméra és láttam, hogy hülyének néz. Na jó, igaz nem sokat szeretik az életveszélyt. De én imádom! Ekkor az ablak elhúzódott. Háttal álltam neki, így nem láttam ki, vagy mi az. De azt igen, hogy Kagome megrémült. Nem értettem, hogy nyitódott ki az ablak. Ez mind 1-2 másodpercig tartott csupán. Mikor megfordultam egy ezüsthajú, aranyszínű szemű, kutyafülű fiút láttam, akin piros haori, és ugyanolyan piros hakama volt. Az oldalán egy karddal. Akkor még nem tudtam, hogy ki az. Vagyis őt hittem Inuyashának. És minő csoda, ő is volt az. Ridegen rámnézett. Majd Kagomére, majd megint rám. Nem foglalkozva vele vissza leültem az ágyra és az ölembe ült a macsek.

-   Kagome, te normális vagy? – fakadt ki Inuyasha.

A kérdést sem én, sem Kagome nem értette. Gondolom ezt Inuyasha is észrevette.

- Mióta szoktál beszélgetni, te bájcsevegni egy démonnal? Kagome, ez olyan, mintha… mintha Naraku legjobb barátja lennél.

Tudtam, hogy rólam van szó. Megköszörültem a torkom: - Ha jól tudom, te is démon vagy. Igaz félig, de az vagy.

Kagome meg lepetten nézett rám:

-   Te… te… te démon vagy?

Nem is figyeltem rá, nagyon. Inkább a macsekot simogattam.

-   Nem tudok róla, hogy az vagyok.

-   Keh… na persze! Jó duma.

-   Na idefigyelj – felálltam és Inuyasha elé álltam. Kb. olyan magas voltam, mint ő. – Ha tudtam volna, hogy az vagyok, biztosíthatlak rá, hogy nem itt lennék.

-   Kicsit nagy a szád, nem gondolod? – kezeit keresztbe rakta, és úgy nézett rám – fogadjunk, ha átjössz a középkorba, az első alsóbbrendű démon rögtön megölne.

Az egyik szemöldökömet felhúztam.

-   Fejezzétek be! – hallottam Kagome hangját. – Inuyasha, Yume nem megy seh…

-   Rendben. – válaszoltam. – Átmegyek, és akkor meglátjuk, tényleg megölnek e.

Oda se figyelve Kagome kérésére, hogy ne menjek, elindultam lefelé az udvarra, egyenesen a szentély felé. Ott bent, csak egy rozoga lépcsőt láttam. Inuyasha elment mellettem és beleugrott oda. Kék fényesség tört ki a kútból. Kagome is megérkezett.

-   A csontok kútja. Ez az út a középkor és a mai jelenkor között. Kérlek Yume, ne menj. Ez nem olyan hely, ami neked való.

-   Tudtommal, neked se olyan hely.

Ránéztem, majd beleugrottam a kútba. Féltem, az eséstől, de meglepetésemre, a talaj eltűnt, és az iménti kék fényességet láttam a lábam alatt. Puhán értem a talajra. Furcsa volt, hogy nem hallom a városi zajt, hanem a madarak csiripelését. Felmásztam.

   Az orromat ekkor megcsapta egy illat. Nem tudom, hogyan érezhettem meg. Kagome kimászott a kútból. Inuyasha is furcsán viselkedett. Majd rájöttem, milyen illatot is érzek.

-   Vér…- mondtam, majd elkezdtem futni abba az iránya, amerről a vért éreztem.

Azt még láttam, hogy Kagome Inuyasha hátára mászik, majd futnak utánam. Egy faluba érkeztem. Szörnyű látvány fogadott. A házak égtek, a nők és a gyerekek sikítozva menekültek. A férfik harcoltak. Mindennel, amivel csak tudtak. Hogy mi ellen? Démonok ellen. Alsóbbrendűek voltak. De a falunak igen erősek. Ekkor megláttam, hogy a tömegbe egy nő is harcol. Hatalmas bumerángjával öldöste a démonokat. Egy szerzetest is láttam, aki papírokkal, és a botjával ölte őket. Majd egy vénasszonyt is, akinek már ereje alig volt, de harcolt, íjjal és nyíllal. Már nem voltak sokan. Úgy 10-20 szellem. Felugrottam a magasba, és elkezdtem szellőztetni. Szerencsére hosszú körmeim voltak. Vagyis inkább karmaim. Ezekről tudtam, hogy nem hagyományosak. Hamar végeztem az összessel. Ekkor érkezett meg Inuyasha is Kagomével. Feléjük fordultam, és kérdőn néztem Inuyashára.

-   Na hol az alsóbbrendű, aki végez velem? – a kezem véres volt. Mindenki meglepetten nézett rám.

Kagoméra néztem, és láttam, az ijedséget az arcán. Nem értettem miért néz így. De később megtudtam. Egy erős ütést éreztem a tarkómon. Arra még emlékszem, hogy előrebukok, de félúton a derekamnál megránt valaki. És itt elsötétült előttem a világ.

   Mikor felkeltem, nagyon fájt az ütés helye. Nem értettem, mi történt. A nyakamhoz akartam kapni, de nem tudtam. A kezeim meg voltak kötözve. Ahogy a lábaim is. Most jobban körülnéztem. Már este volt. Egy réten voltam… Vagyis csak a mellett. Mivel egy erdő szélén lévő fánál ültem, megkötözve. A Hold fényesen világított. Tőlem nem messze jobbra 2 alakot láttam. Nekem háttal állt, egy hosszú ezüsthajú, nem tudom micsoda. Ekkor még nem tudtam, levonni, hogy nő vagy férfi. Fehér Hakama volt rajta és fekete csizma-féleség. A másik egy férfi volt, aki vele szemben állt. Kék haja össze volt kötözve a tarkójánál. Szemei zöldek voltak, arca 2-2 oldalán 1-1 bordó méregcsík húzódott. Tudtam, hogy démon. Hallottam fellőjük nagypapától. Szürke hakamát viselt, ugyanolyan szürke haorival. Csakhogy a haorija ujján és nyakánál volt minta. Túl messze volt, nem láttam, mit ábrázol. Zöld obit viselt. Az obiba 2 kard volt tűzve. Ő beszélt. Mikor beszélt egyszer csak rám nézett, és abba hagyta. Mármint a beszédet.

Folyt. Köv.

Véleményeteket várom: yume.midoriko@gmail.hu

Ha nem kapok pozitív visszajelzéseket nem fogom folytatni.

Üdv: Midorikoo