2. rész

A másik alak megfordult. Fehér hakamát viselt és fehér haorit. A haorija nyakánál és ujjánál piros minták voltak. Sárga obit viselt, amibe 2 kard volt beletűzve. A homlokát egy lila félhold keresztezte. Az arcán 2-2 szabályos méregcsík húzódott. A szemhéja rózsaszín volt. Aranysárga szemeivel ridegen nézett rám. Én viszonoztam a nézését. Bár lehet nem kellett, volna. Észre sem vettem már a torkomnál fogva emelt fel. A lábaim nem érték el a talajt. Az egyik szememet behunytam, a másikkal hunyorítva néztem rá. Majd elengedett. Én a földre térdeltem és kapkodva vettem a levegőt.

- Azt ne mondd, Minoru, hogy ez a lány végzett a démonjaimmal. –szólt az ezüsthajú.

  Még levegőt is elfelejtettem venni, mikor meghallottam mit mondott. Ő küldte a szellemeket? Igaz akkor még nem tudtam ki ő. Nem halottam a további beszélgetést. A gondolatomba voltam mélyedve, miközben próbáltam kiszabadulni a szorítás alól. De egy mondat megütötte a fülem.

-   Sesshoumaru-sama, mit fogsz tenni a lánnyal? Megölöd?

-   Nem – hangzott a rideg válasz. – A személyi cselédemmé teszem.

Mi van? Méghogy cseléd? Főleg ennek az alaknak?

-   De jó! Beleszólásom gondolom, nem lehet a saját életemben?! – mondtam, nyugodta hangon, bár belül majd szétvetett a düh.

A Sesshoumarunak nevezett alak felé hajolt.

- Örülj, hogy nem öllek meg.

Épp válaszolni akartam, mikor a mellettem lévő fa nagy csattanással kidőlt. Mindhárman odanéztünk. Olyan 10 démon közelített felénk. Sesshoumaru felegyenesedett. Én meg próbáltam felállni. Sesshoumaru elugrott mellőlem, mikor az egyik démon arra jött. Szitkozódtam magamban, és én is elugrottam onnan. Nem tudom a többiekkel mi volt, mivel engem 3 rondaság szemelt ki lakomájának. Az egyik karmával sikerült elvágnom a köteleimet. Így már könnyebb volt harcolni. Az első fegyvernek néző tárgyat a kezembe fogtam, ami egy bot volt. Vastag volt, de nem volt nagyon hosszú. Pont jó. Sesshoumaru és Minoru ott szobroztak és nézték hogy harcolok. Egy kis előjáték után nekik ugrottam. Könnyen kifigyeltem mik a gyenge pontjaik, így könnyű volt velük végezni. Mikor már mind a hárman meghaltak megkönnyebbülve fordultam a két férfi felé. Egyikük sem mutatott semmi meglepődöttséget. Volt egy olyan érzésem, hogy ők csalogatták ide a démonokat, de tévedtem, mikor Minoru megszólalt.

-   Menjünk, ha nem akarunk még több kellemetlenséget.

Elindultak a mező nyugati része felé. Nem tudom, hogy miért, de én is elindultam. Egész éjjel csak mentünk. Az idő is nekünk kedvezett, a hold egész éjjel gyönyörű fénnyel ragyogott. A táj is csodás volt. A mező a tengerbe torkolt, és a parton vonultunk végig. A tenger felől fújt a szél, sodorva a kellemes sós illatot. A csillagok az égen fényesen ragyogtak, egyetlen felhő sem takarta el. Egy pillanatra megálltam és a tenger felé néztem, hogy gyönyörködjem a tájban, de mikor már éreztem, hogy Sesshoumaru utolér tovább indultam. Nem akartam a közelébe lenni. Az úton végig azon gondolkodtam, miért akart lemészárolni, egy egész falut. Hajnalban, még mindig a parton jártunk. Csak a helyzet változott. Sesshoumaru ment elől Minoru meg utánam. Én maradtam középen, hogy el ne szökjek. Nem mintha el tudtam volna, meg amúgy is nem akartam. De nem tudom miért. Valami arra késztetett, hogy vélük menjek. Egy kicsit kíváncsi voltam erre a világra. Vajon tényleg olyan, mint, ahogyan Kagome mesélte? Egész úton ezen, gondolkoztam. Vagyis az út másik felében.

Észre sem vettem, hogy mikor értünk a kastélyhoz. Gyönyörű vidéken volt. Még csak 1 napja voltam itt, de már rögtön beleszerettem. Friss levegő, gyönyörű táj… a kastély egy erdő és egy rizsföld határán állt. A kastélyt bástyák vették körül, amelyeken katonák őrködtek. Ahogy beléptünk a kapun egy kisebb város tárult elénk. Fentebb helyezkedett el a kastély. Jégszív – vagyis Sesshoumaru, így neveztem el, de szigorúan magamban – az épület felé vette az irányt. Mindenki, akik mellett elmentünk vagy meglepetten nézett ránk, vagy lenézően. Egyiket sem értettem miért.

Kinyitották előttünk a főajtót. Az előcsarnokban néhány katonai vezető állt. Szám szerint három. Az egyik fiatal volt, hogy ember vagy démon, már nem tudom, mert semmi démoni jel nem volt rajta. Viszont a másik kettő már démon volt. Az egyiknek bordó haja és kék szemei voltak. Ő sem nézett ki idősnek. Fehér hakamát és haorit viselt. A haorija ujján 1-1 aranysárkány volt. Biztos sokat dolgoztak rajta. Ugyanolyan sárga obit viselt, amiben 1 kard volt beletűzve. A kard markolata dominált a haja színével. A másik démon már öreg volt, de tartotta magát. Ősz haja össze volt fogva, de így is hátközépig ért. Arcán 2-2 lila méregcsík húzódott. Sima egyszerű fekete haorit és hakamát viselt, semmi minta nem volt rajta. Az obija fehér volt, amibe szintén 1 kard volt. Arca már ráncos volt. Gondolom sok 100 évet megélt már.

Mikor bementünk mindhárman elhallgattak és ránk nézett. Az öregen kívül egyiket sem érdekeltem különösebben, aminek nagyon hálás is voltam. De az öreg mikor rámnézett elkerekedtek a szemei és csodálkozva nézett rám. Nem hibáztatta, hiszen nem néztem ki valami bizalomkeltőnek. De nem ezért nézett engem úgy. Most az olvasó ne gondoljon semmi rosszra! Közelebb jött.

-   Lehetetlen, Kanako-chan? Ez hogy lehetséges?

Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. Kanako az édesanyám volt. Nagypapa sokszor mondta, hogy hasonlítok rá. De az öreg ezt honnan tudja, és mi köze volt az anyámhoz? Később kiderült, hogy igen is sok…

 Illedelmesen meghajoltam, majd a férfi szemébe néztem.

-   Elnézést uram, ön téved. Kanako az édesanyám volt. Engem Yumének hívnak. De maga kicsoda, és honnan ismeri az anyámat?

Egy kicsit nyers voltam, ezt éreztette is velem Jégszív, mikor rám morgott. Viszonzásul ridegen néztem fel rá. Vagyis csak a hajára, mert előttem állt, és nem méltatott rám nézni. Az öreg kedvesen és nyugodtan szólt:

-   Nyugalom gyerekek, nyugalom. Lányom – fordult hozzám – megszólalásig hasonlítasz édesanyádra. Te bocsáss meg nekem, hogy összekevertelek vele. Igen ismertem őt, kiskorától fogva. A Keleti-területek uralkodója volt édesapáddal együtt.

-   Hogy mi? – Minoru és én egyszerre kérdeztük – Na várjunk csak ez valami tévedés lehet. Én a „jövőből” vagyis egy másik világból jöttem. Nem lehetek én valami területek örököse. A szüleim meghaltak még kiskoromban, a bátyámmal együtt. Azóta nagyapa nevel engem

Még be sem fejezhettem az öreg közbevágott

-   Minden bizonnyal nagyapádat Surinak hívják – gondolom látta a meglepett arcomat – most már hiszel nekem lányom?

-   De…ez hogyan? Hiszen, mi… nem élhettünk itt, de ha igen, akkor miért voltunk a jövőbe és miért, én erről miért nem tudtam?

Ezernyi kérdés kavarodott a fejembe, de nem voltam mindre kiváncsi. Össze voltam zavarodva. Méghogy én örökös? Ez még viccnek is rossz volt. De ahogy az öregre néztem, rájöttem, hogy nem az. Leültem a kőre. Nem bírta az idegrendszerem.

Folyt. Köv.