4. rész

   Másnap reggel mondhatni korán keltem fel. Szememet csukva tartottam. Éreztem, ahogyan a finom takaró a bőrömhöz simul. Egy ideig mosolyogva fészkelődök az ágyba. Nyugodt voltam. Olyan nyugodt amilyen már régen nem. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy hol vagyok. Mint egy bolha úgy ugrottam ki az ágyból. Gyorsan a szekrényhez rohantam, mikor kinyitottam elállt a lélegzetem.

  Szebbnél szebb kimonók sorakoztak a szekrénybe. Még soha nem láttam ezekhez foghatókat. Finoman végigsimítottam néhányon. Találtam egy hakamát és haorit is. Inkább azokat vettem fel, nem volt szívem a kimonókhoz nyúlni. A haori fehér a hakama meg fekete volt.

   Mikor felöltöztem kopogtak. Egy szolgáló jött be, mosolyogva. Megkért, hogy üljek le, és ő addig megcsinálja a hajam. Nem volt annyira ínyemre ez az egész, de hát üsse kő, megengedtem neki.

-   A haja vége el van töredezve, ha megengedi levágnék a végéből, egy kicsit.

Meg se várva a válaszom, egy ollót húzott ki a kimonója ujjából. Ahogy megígérte, csak egy kicsit vágott le a végéből. Ügyesen bánt a fésűvel is. Végig a tükörből figyeltem. Egyszer sem húzta meg a hajam, és a végén tényleg jól állt nekem. Mármint a hajam.

   Szembe fordultam vele:

-   Mondja csak, hol találom a konyhát, egy kicsit megéheztem.

A fiatal lány, csak mosolygott. Mondta, hogy menjek vele.

   Rengeteg folyóson mentünk végig. Bár elsőnek bonyulultnak tűnik, valójában nem az. Igaz minden folyosó ugyanolyan.

   A konyha a földszinten volt. A nagy bejárati ajtóval szembe, az egyik lépcső mögötti ajtó rejtette. A lány, akiről kiderült, hogy Kireinek hívnak, elmagyarázta, hogy a konyha mellett van az étkező, és hogy azért nem visz engem oda, mert parancsot kapott, hogy a konyhába vigyen. Aminek őszintén nagyon örültem.

   A konyha hatalmas volt. És kevesen voltak ott. Az egyik fal mentén végig pultok voltak. A szoba közepén, egy nem is kicsi, de nem is nagy asztal állt, mellette a már jól ismert párnákkal. Az egyik sarokba, melegítették az ételt, aminek igencsak jó illata volt.

   Leültem az egyik párnára. Egy idős nő jött oda hozzám, és elém tett egy tál levest. Ennek volt olyan jó illata. A nő leült velem szembe. A konyhába akkor már csak mi voltunk ketten. Hosszan nézett engem.

- Engedje meg, hogy bemutatkozzak, felség. A nevem Edo. Az ön édesanyjának a dajkája voltam. És az öné is, amíg el nem mentek.

- Tényleg? – lepődtem meg. A nő tényleg nagyon öreg volt, de ha anyát tényleg dajkálta, akkor nagyon fiatal lehetett.

- Igen, tényleg. Nagyon eleven kislány volt, és ilyen idős korába teljesen úgy nézett ki, mint te. Kedves lány volt, mindig mosolygott, és mindenkit nagyon szeretett. És ez fordítva is így volt, őt is mindenki nagyon szerette. Egyke volt. A szülei már hamar meghaltak. InuTaishou-val együtt nőtt fel, apádat is így ismerte meg. Bár nem volt nemesi származású, a szülei jóban volt a császárral. Így került be, és így lett hercegnő. Senki nem tudta meg, hogy anyád honnan származik. Mindenki azt hitte, hogy a felség leánya, akiről azt hitték, hogy egy másik démonnőtől származik. Anyádék mindig szerették ezt a tévhitet elhitetni. Élvezték a játékot. Igaz anyád sem tudta, hogy kik voltak a szülei, csak annyit tudott, hogy még kiskorába meghaltak. Sose szánta ezt a sorsot az ő gyermekének.

- De sajnos megtörtént. De ezen nem lehet változtatni.

A tányér leves fölé hajoltam, és ettem. Már nagyon éhes voltam. Végig nem néztem fel. Anyámon gondolkoztam.

- És apa? Ő milyen volt?

- Édesapád nagyon fura személyiség volt. Születésétől fogva a harcra nevelték, hogy ha majd felnő sebezhetetlen legyen. Nagyon hidegvérű volt. És komoly. Egy viccen sem tudott nevetni, míg mosolyogni sem. Makacs is volt, de ezt nem mutatta ki. Király utódja révén, szava szent. Abban a pillanatban, ahogy meglátta anyád valami megváltozott benne. InuTaishou legjobb barátja volt, így könnyen anyád közelébe tudott kerülni. De előttük is a mogorva, hideg álarcot viselte. Anyád akárhogy próbálkozott sosem tudta megnevettetni, vagy akár megmosolyogtatni. De ő tudta, hogy szíve mélyén apád is egy érző gyengéd lélek. És milyen igaza volt! Egy este támadás érte a kastélyt. Anyádat akarták elrabolni, ami sikerült is volna, ha apád nincs ott. Senki nem tudja mi történt azon az éjjel, csak ők. De minden megváltozott. Seikotsu-sama azután végig anyád nyomába járt. Egy percre sem hagyta magára. Még este volt. Képes volt egész éjjel fent lenni, és őrködni. És így folyamatosan kialakult az egymás közötti kötelék. Ha Seikotsu-sama haza is ment, anyádnak hiányzott. Bár állandóan veszekedtek, és makacskodtak, hiányzott neki. Ez először InuTaishounak tűnt fel. Ő akkor már tudta. Tudta, hogy ezek után elválaszthatatlanok. Akárhány csatába is mentek, Kanako-chan sokat idegeskedett. Mindig azt mondta, hogy InuTaishout félti. Senki nem gyanakodott. Aztán ügyebár eljött a nap, hogy Seikotsu-sama megházasodjon. Mindenki megdöbbent, mikor anyád kezét kérte még. Még anyád maga is. Nem tudott mit felelni. Sokat gondolkozott ezen, majd mikor meglátta apád egy másik nővel, elfogta a féltékenység, és igent mondott neki. Néhány évvel ezután megszülettél te. A többit meg már te is tudod. – hosszú csend következett be, majd Edo folytatatta. – Mikor meghallottam, hogy a szüleid meghaltak, napokig magam alatt voltam. Nem akartam elhinni, hogy ez mind megtörtént.

  Nem tudtam megszólalni. Fel kellett dolgozni ezt a sok információt.

  Felálltam. Megköszöntem a reggelit, és hogy ezt mind elmondta nekem, majd kihátráltam a teremből.

  Az előcsarnokba hatalmas felfordulás volt. Rengeteg szolgáló jár fel-alá. Az első szolgáló aki velem szembejött megkérdeztem, mi folyik itt. Ő nemes egyszerűséggel válaszolt, hogy bál lesz.

  Bál???????? Nem hittem a fülemnek. Tudtam, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Főleg az én javamra nem. Elkezdtem rohanni, hogy megkeresem Taro-senseit. Egy fél óra múlva sikerült megtalálnom. A gyakorló pályán volt. A katonákat edzette.

  Megálltam. Gyönyörködve néztem őket. A harcukat, a teknikájukat. Lenyűgözött.

  De nem volt sok időm gyönyörködni benne. Taro-sensei rögtön kiszúrt, és odajött hozzám.

- Jó reggelt sensei. – köszöntem és közben meghajoltam.

- Gyermekem ez nem szükséges – ő csak kedvesen mosolyogott. – Miben segíthetek?

- Csak azt szeretném kérdezni, hogy milyen bál lesz?

Elgondolkozott. Néhány perc múlva válaszolt.

-Jah, hogy a bál? – én csak kitartóan bólogattam. – Néhány parancsnok és köztük jómagam is, úgy gondoltuk, hogy egy bált rendezünk a tiszteletedre. De nem kell, megijednek, csak azokat hívtuk meg, akik fontosak voltak a szüleidnek, és fordítva is.

  Bál? Az én tiszteletemre? Hirtelen kavarodott fel a gyomrom. Én nem akarok bált, amit Taro-sensei-nek meg is jegyeztem. De ahogy láttam nem nagyon foglalkozott ezzel.

  Dühösen hagytam ott őket. Nagy léptekkel haladtam, és a dühömmel foglalkoztam, így nem is vettem észre, hogy közbe velem szembe jönnek, és sikeresen lefejeltem az illető vállát.

  Fájdalmasan néztem fel.

-   Minoru!- szólaltam meg.

-   Hercegnő?

-   Yume.

-   Mh?

-   Kérlek ne hercegnőnek, szólíts, hanem Yumenak. Ezt valahogy jobban szeretem és nem... hivatalos. Rendben?

-   Persze rendben Yume-chan!

  Csak pofát vágtam a „chan” kifejezésen. De végül is míg mindig jobb mint a hercegnő.

  Taro-senseit kereste, megmondtam neki, hogy hol találja, és hogy most elfoglalt. Amint láttam ő sem foglalkozott ezzel. Ő is ott hagyott.

  Visszasiettem a szobámba. Az egész kastély nyüzsgött a szolgálóktól.

  Mikor felértem szomorúan vettem észre, hogy nem üres a szobám. Bár inkább voltam felháborodott, mint szomorú.

- Te meg mit keresel itt? –sziszegtem.

- Ahogy elnézlek, már tudsz a bálról, és

- Elnézel? Háttal állsz nekem! Ha már velem beszélsz kérlek fordulj meg!

  De nem fordult meg. Ugyanúgy állt. Velem háttal.

- A bálon itt lesz az Északi-Területek ura is. Aki történetesen a nagybátyád. Sok olyan vendég lesz, akik nagyon befolyásosak a számunkra. Tehát vegyél vissza a magatartásodból, és uralkodj magadon. Itt nem nézik jól szemmel, a viselkedésedet.

  Nem hittem a fülemnek. Tényleg ezt mondta? Leblokkoltam.

  Méghogy vegyek vissza magamból. És hogy viselkedjem. Mégis kinek képzeli ez magát? 

Folyt. köv