5. rész

  Sesshoumaru elmegy mellettem. Mintha levegő lennék. Még el sem köszönt. Egy ideig mérgelődöm, majd elgondolkozom szavain.

„A bálon itt lesz az Északi-Területek ura is. Aki történetesen a nagybátyád. Sok olyan vendég lesz, akik nagyon befolyásosak a számunkra. Tehát vegyél vissza a magatartásodból, és uralkodj magadon. Itt nem nézik jól szemmel, a viselkedésedet”

  A nagybátyám? Hű, nekem ez már magas. Nem elég, hogy hercegnő vagyok, még rokonaim is vannak? Mire belegondoltam, örömtáncot kezdtem el járni. Persze csak gondolatban. Tehát mégsem vagyok egyedül.

  Ahhoz képest, hogy még csak tegnap érkeztem meg, úgy érzem, mintha évek óta itt élnék. Egész nap a palotába járkáltam. Mindenki a bálra készül.

  A folyosók feldíszítve, egy sem kihagyva. Égszínkék és a fehér a dominánsak, de természetesen vannak más színek is. Az előtérben, az ajtóval szembe három címer zászlaja van felfüggesztve. Megállok előttük, és gyönyörködöm bennük. Mint már oly sok mindenben itt.

  Egyszerűen képtelen vagyok felfogni. Ez tényleg megtörténik velem? Tényleg itt vagyok? Egy olyan helyen, ahová mindig is vágyta? Ezek a kérdések kavarogtak bennem, míg visszamentem a szobámban.

  Már sajátomnak éreztem, és nem akartam innen kiköltözni. Hihetetlen, hogy egyetlen nap mire nem képes. Kinyitom az erkélye ajtaját, majd kitelepszem. A korlátra támasztom a könyököm, és onnan nézem a kertet.

  A szobám erkélye épp a virágos kertre néz, tehát van mibe gyönyörködnöm. Szebbnél szebb virágok és különféle növényeket ültetnek, és gondoznak.

  Nem tudom mennyi idő, telhetett el, csak két kopogásra lettem figyelmes. Megfordulok és visszamegyek a szobába, majd beengedem az érkezőt. Ugyanaz a szolgálólány, aki reggel jött. Úgy látszik, őt fog most már mindig jönni. De nem bánom. Kedves.

  Kirei szó nélkül a szekrényemhez megy. Eközben olyasmit magyaráz, hogy a ma este egy döntő este lesz az én életemben, és hogy épp ezért gyönyörűnek kell lennem.

  A következő pillanatban megfogta a kezem és a fürdőbe húzott. Utasított, hogy öltözzek meg, mert meg kell fürdenem, és hajat mosnom is, mert amit készül csinálni vele, azt csak vizesen érheti el. Úgy tettem, ahogy mondta. Beültem egy elég tágas dézsába. Meleg vizet öntött a hajamra és baszappanozta, majd elkezdte dörzsölni. Ma már értem miért járt el így. A korpa miatt, amelytől a haj piszkosabbnak látszik, mint bármi mástól.

  Amikor kellőképpen összevissza kaparta a körmeivel a fejbőrömet, végre megfürödhettem. Ezután kimentünk a fürdőből, és a fésülködő asztalhoz ültem, és nekiáll egy fafésűvel átboronálni a hajamat. Eközben annyira maga felé húzta azt, hogy a nyakam megfájdult az erőlködéstől. Amikor már úgy vélte, sikerült minden csomót kifésülnie, kamillaolajat fésült a hajamba, amitől az szép fényes lesz. Hajamba néhol fényes csatokat rakott, így úgy nézett ki, mintha virágokat tűztek volna bele.

  Ezután jöhetett az öltözködés. Levetette rólam a köntöst, így teljesen meztelenül álltam előtte. Először is a meztelen csípőmre egy selyemövet ad rám. Ezt egy röcvidujjú alsóing követi, amit a derekánál szorosan megkötnek. Ezután következnek az egymáshoz zsinórral erősített apró, alakos kiképzésű párnácskák. Az alsóruha, tulajdonképpen nem pusztán alsónemű. Ha egy kimonót viselő lány sétál, vagy akár táncol, néha kénytelen bal kezével fölemelni kimonójának szélét, hogy ne legyen útjában. Ilyenkor az alsóruha egészen térd alattig kilátszik, vagyis színének, mintázatának és anyagának illenie kell a kimonóéhoz. Ezenkívül az alsóruha gallérja is kilátszik, ahogyan a férfiak inggallérja kilátszik a zakó alól.

  Most már értem, miért van szükség a segítségre. A kimonók mind egyforma hosszúak, függetlenül attól, hogy ki viseli azokat, így azután a nagyon magas nők kivételével fel kell belőlük hajtani. A felhajtás azonban nem alul, hanem a széles selyemöv alatti részek, kell végrehajtani. Amikor Kirei a derék alatt befejezte a felhajtás, soha a legkisebb ráncot sem lehetett a kimonón észrevenni. A felhajtott részt Kirei zsinórral rögzítette. Ha néha valami nem egészen stimmelt, itt-ott rántott egyet a ruhán és mindjárt minden rendbe jött. Amikor befejzte a munkáját a ruha mindig gyönyörűen követte a test körvonalát. 

  A legfontosabb feladat, az obi megkötése volt. Az obi megkötése távolról sem tartozik az egyszerű feladatok közé. A derék köré tekert obi a mellcsonttól egészen a köldök alatti részig fedi a testet. Azok az emberik, akik semmit se tudnak a kimonókról, azt hiszik, hogy az obit egyszerűen úgy kötik, meg mint a zsinórokat. Ez azonban nagyon távol áll az igazságtól. Vagy féltucatnyi zsinórra és kapocsra van szükség ahhoz, hogy az obi a helyén maradjon, de szükség van még némi alápárnázásra is, és a csomót megfelelően meg kell formázni. Kirei jó néhány percre volt szüksége ahhoz, hogy megkösse az obimat. Amikor befejzte a munkáját, az anyagon sehol nem látszott egyetlen ránc sem, annak ellenére, hogy meglehetősen vastag és merev volt.

  A nagytükörhöz mentem és belenéztem. Csak néztem magam, és nem hittem a szememnek. A ruhámon az aljától egészen a combom közepéig egy sárkány tekergett. A sörénye vörösre festett szálakból volt szőve. Karmai és a fogai ezüst, szemei aranyfonalból készültek. – igazi aranyfonálból. Képtelen voltam megszólalni.

  Kirei odajött mellé a tükörbe és ő is engem nézett. Eközben a hajam már teljesen megszáradt.

- Ha szabad megjegyeznem, nagyon szép ebben a ruhában hercegnő!

- Yume, kérlek, szólíts Yume-nek. Kirei, nagyon szépen köszönöm, ez egyszerűen csodálatos. Én...

- Ne köszönjön semmit, hiszen ez a dolgom. Jöjjön, lekísérem, gondolom már mindenki, itt van, és magát várja.

  Felvettem a magastalpú papucsot, ami igen megnehezítette a járást. Mivel nem voltam ehhez hozzászokva, Kirei az út közben tanított, hogy mit hogyan csináljak. Gyorsan tanultam, és mire leértünk már majdnem mindent tudtam, hogy hogyan bánjak a ruhámmal.

  A díszterem ajtaja zárva volt. A folyosó sötét. Kirei azt mondta, hogy neki most mennie, kell, de várjak itt, és majd én tudni fogom, hogy mikor menjek.

  Nem tudom, ezt hogy értette, de elnyelte a sötét. Néhány perc múlva, ami nekem éveknek tűn, hirtelen kinyílt a kétszárnyú ajtó.

  A fény hirtelen ért, így össze kellett húznom a szemeimet. A szemem fokozatosan szokott hozzá a fényhez. Odabent csend volt. Gondolom mind engem vártak. Lassan elindultam, vigyázva, nehogy elesek. Mindenki engem nézett. Rengetegen voltak. Talán 150 ember. Volt öreg és fiatal egyaránt.

  Mikor a terem közepére értem, Taro-sensei jött oda hozzám. Bemutatott, hogy ki vagyok. Sokak arcán hitetlenség ült, sokan viszont kedvesen mosolyogtam rám, amit én csak erőltetett mosollyal tudtam viszonozni. Ezután, bejelentette, hogy itt az ideje, hogy együnk.

  Engem egy hosszú asztalhoz vezetett, ahol a főszéken Sesshoumaru ült. Két szabad hely volt, mind a két oldalt közvetlenül mellette. Már akkor tudtam, hogy az egyik az enyém, bár reménykedtem benne, hogy nem.

  Hiába minden fohászom, mellé ültettek. Letérdeltem a tatamira. Szolgálók jelentek meg, akik az ételt hozták. Hatalmas hangzavar támadt a teremben. Mindenki jókedvű volt. Evett ivott.

  A vacsora végeztével mindenki az udvarra tessékeltek, ami a díszteremből nyílt, itt is kétszárnyú ajtóval. Kint is asztalok voltak. Néhány gésa – vagyis én annak véltem őket nézni – gitár formájú hangszeren játszottak, és ez adta a zenét. Sokan itt is leültek, mások táncra perdültek.

  A kert gyönyörű volt. Lampionokkal világították meg azt a helyet, ahol mi voltunk. A háttérben a cseresznyefák virágoztak. Igen, végre tavasz van. A madzagok, amin a lampionok lógtak, fehér és kék szalaggal voltak díszítve.

  Átvágtam a tömegen. Bár az én tiszteletemre rendezték ezt a bált, nem sok közöm volt hozzá. Míg átvágtam magam, egy alak sem állított meg. A szüleimnek ők voltak a fontosak? Néha ezt nehéz elképzelni.

  A cseresznyefák irányába haladtam. Ott egy tó volt. A hídra léptem, majd a közepénél megálltam. Könyökömmel kitámasztottam magam a korlátnál. A vizet figyeltem, és a fény játékát. Mögöttem a hold sütött, ami gyönyörű narancssárga fénnyel tükröződött a vízen. A zene szólt, a sokaság ünnepelt. De mit?

  Míg ezen kezdtem volna gondolkozni két kisebb rántást éreztem a kimonóm ujjánál, lenéztem és egy olyan 8 éves, ám igen csinos, és elegáns lány nézett fel rám. Kedvesen mosolygott.

-Tényleg te vagy Kanako-chan és Seikotsu-sama lánya? – szólt hozzám igen kedvesen.

- Igen én vagyok az. A nevem Yume.

- Tudom! Hallottam, mikor Taro-sama bemutatott. Miért nem vagy ott a többiekkel?

- Miért legyek, ha nem is érdeklődnek felém? De ezt ugyanúgy neked is feltehetném!

  Bár selyemkimonóba volt, nem zavartatta magát, felmászott a korlátra, és már nem kellett felnézni rám, annyira.

- Láttam, hogy eljössz, és gondoltam követlek, hogy miért

- Egy kérdés. Hogy kerül egy nyolc éves kislány ehhez a… - a társaság felé néztem, majd inkább nem mondtam, amit kigondoltam – ezekhez az alakok közé?

  Mielőtt bármi választ is kaphattam volna, egy magas férfi jött felénk. Nem láttam, hogy néz ki, csak mikor kijött a fák árnyéka alól. Sötétzöld haját felfogva hordta. Sötétkék hakamát és haorit viselt. A haoriján, a férfi szíve tájékán, a család címerét viselte. Gondolom ugyanazt a címer, van a hátán is, csak nagyobba. Szemei tűzvörösek voltak, már-már hasonlított az enyémhez. Ajkai pengevékonyak voltak, álla enyhén szögletes, homlokát akár a tenyerem alá is rejthettem volna. Fülei hegyesek voltak, akár nekem.  

  Odalépett hozzánk, és kedvesen mosolygott, előbb a kislányra, majd rám.

Folyt. Köv.