6. rész

- Chinatsu hányszor mondjam még, hogy ne menj el sehova nélkülem!? – hangja mély. Ezért a hangért nők ezrei vesznének meg. Még rám is hat. Hangjába semmi rossz szándék nem volt, inkább incselkedett, minthogy szidott volna. Eztán rám emelte a tekintetét – Konban wa Yume-chan. Örülök, hogy végre megismerhetlek.

  Hosszan néz, majd ismét megszólal, mielőtt én is válaszolhatnék.

- Tehát igaz. Eleinte nem hittem el, mikor tegnap megtudtam, hogy élsz, és itt vagy. De igaz, és láss csodát, akárcsak anyád. Ugyanolyan szép és bájos vagy!

- Nah, igen, az elmúlt két napban nem először hallom…-kissé elfordítom a tekintetem, és a vizet nézem.

- Nem is meglepő. Talán, egyedül csak a szemed nem az övé. – elkaptam fejem a víztől és ránéztem – Édesanyádnak smaragdzöld szemei voltak, de a tied vörösek. Akárcsak az enyém...

- Ha most az jön, hogy maga az apám, és nem az akit én mindig is az apámnak neveztem, akkor fejjel megyek neki a falnak – vágtam szavába.

  Ő csak nézett, értetlenül. Majd elnevette magát. Nem értettem min nevet. De a látszottak szerint, nem nagyon akarta abbahagyni.

- Nem, dehogy is! Hogy jutott ilyesmi az eszedbe?

  Nem válaszoltam rögtön. Chinatsura néztem. Ő csak értetlenül bámulta a férfit.

- Elnézés, de engem már semmi nem lepne meg. Volt egy normális életem, és akkor idecsöppentem, kiderült, hogy a szüleim, nem azok akiknek én hittem őket. És hogy én örökös vagyok, és hercegnő. És a bátyámnak hitt férfi, sem a bátyám, csak egy katona. Elnézést, de engem már az sem lepne meg amit az előbb mondtam. De ha szabad kérdeznem, önt hogy hívják?

  A férfi csak kedvesen mosolygott.

- Az én nevem Shizu, és ő – mutat a kislányra – ő Chinatsu, a lányom. És nem vagyok az apád. Az apád volt az öcsém. Azért mondtam, hogy olyan a szemed, mint az enyém, mert az övé is ilyen volt. De amint észreveszem, a modorát is tőle örökölted.

  Gyenge szellő fújt, ami a hátam felől jött, így a hajamat előrekényszerítve. Néhány tincset a fülem mögé rejtettem. Eközben mélyen néztem a férfi szemébe. Tényleg olyanok voltak mint az enyémek. Hosszan néztem.  

  Az ünneplő sokaság felé nézek.

- A szüleimnek tényleg fontosak voltak, ők? – szólok halkan

  Shizu a másik oldalamra lép. Kezeivel megtámasztja magát a híd korlátján, majd ő is tömeg felé néz.

- Nem. Ők csak azért lettek meghívva, mert sértésnek vennék, ha nem hívták volna meg őket. Akiknek tényleg sokat jelent, hogy életben vagy, az én vagyok, és a Keleti-tartományok jelenlegi kormányzója. De ő sajnálatosan nem tudott jönni, így csak néhány katonát küldött el. De ők annyira zöldfülűek, hogy nem tudják ki is vagy te valójában, és hogy mekkora kincs vagy.

- Azért ne essen túlzásba, csak egy átlagos ember, vagyis démon, vagyis nem tudom, mi vagyok.

  Chinatsu lemászott a korlátról, majd lement a hídról, és a tó partjához ment. Leguggolt, majd az egyik ujját belerakta a vízbe, és játszott.

- Nem értem miért esnék túlzásba – ő is a lányt nézi.

- Hol van az édesanyja? – tereltem el a témát.

- Ő sajnálatosan a szülésbe belehalt.

- Részvétem, nem akartam, felbolygatni az emlékeket.

- Nem tettél semmit. Nem voltam belé szerelmes. Az anyja egy ágyasom volt. De nem olyan, mint a többi. Őt tiszteltem. Csodálatos asszony volt, csodálatos humorérzékkel. Mikor megtudtam, hogy terhes, nem öltem meg, nem küldtem el, ahogy azt másnál tettem volna. Befogadtam magam mellé. Bár tudtuk, hogy nem szeretjük a másikat, mégis boldogok voltunk. Csak szeretetből szerettük egymást. Barátként. Lehet, hogy ezt most neked furcsa, de akkor nem volt az. Végig mellette álltam. Végig csináltuk ketten. A szülésbe belehalt. Túl nagy megterhelés volt, még fiatal volt. 20 éves.

- oh, értem.

  Még egy ideig beszélgettünk. Furcsa volt, olyanokat mondtam el, neki, amit másnak biztos nem mondtam volna el. Megbíztam benne.

  Eközben Chinatsu visszatért hozzánk, és ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Megbeszéltük, hogy holnap megtanítom lovagolni.

  A kert felől hirtelen hatalmas csend támadt. Arra néztem. Egy férfi állt a kétszárnyú ajtó közepén. Ősz haját meglebegtette a szél. Büszkén nézett, kék szemeibe semmi érzelem nem volt. A tekintete parancsoló. Bordó haorit, és fekete hakamát viselt. A mellénél, ő is talán a család címerét viselte. Kék obijába egy kard volt tűzve.

  Nagypapa! Mikor felismertem megörült a szívem, azon nyomban rohanni kezdtem. Út közben leesett rólam a papucs. De nem érdekelt, csak rohantam. Nagypapa nyakába ugrottam, és szorosan átöleltem. Nem érdekelt, hogy mindenki lát, nem érdekelt, hogy egy szál zokniba állok, nem érdekelt, hogy mindenki minket néz, és az sem, hogy ez nem hercegnőhöz méltó viselkedés. Végre itt van egy olyan személy, aki ismer engem, és akit én is, és akit szeretek.

  Nem tudom melyikünk lepődött meg jobban, nagypapa, vagy én. A szüleim halála után nem mutattam ki ilyesfajta érzelmeket, nagypapa iránt. Erősnek kellett lennem, hogy ne bőgjem magam ott el.

  Ő is átölelt, és magához szorított. Csak annyit tudtam kipréselni magamból, hogy örülök, hogy itt van.

  Nagypapa a vállam fölött elnézett, elengedett, majd maga mellé állított. Shizu állt mögöttem. Hosszan nézték egymást. Shizu mélyen meghajolt, de nagypapa, csak a fejét biccentette.

  Hát igen, apja fia kapcsolat. Abban a pillanatban nem hittem el, hogy tényleg ő volt az. Mondott valamit a sokaság felé, amit nem tudtam felfogni, de azt láttam, hogy sokan a fejüket hajtják le.

  Hamarosan vége volt a bálnak. Mikor minden vendég elment, végre én is felmehettem, de mielőtt elindultam volna valaki megállított.

  Nagypapa volt az. Megfogta a kezem, és egy szobába vezetett engem. A szobába egy asztal volt, körülötte párnák. Az asztalon csak egy gyertya égett. Ennyi világítás volt, az amúgy sem nagy szobában.

  Nem voltunk egyedül. A négy hely közül, már egy foglalt volt. Jégszív, már ott ült. De nagypapát ő nem foglalkoztatta. Leültetett, majd ő maga velem szembe ült. Megkért, hogy mondjam el, hogy mi történt, és hogy kerültem ide.

  Elmondtam neki az egészet, semmit nem hagytam ki, onnantól kezdve, hogy átmentem Kagoméhoz.

  Nagypapának végig egy arcizma sem rezzent. Én is komolyan beszéltem, ahogy vele szoktam. Semmit nem mondott rá. Egy árva szót sem. Mikor befejeztem, csak annyit mondott, hogy most már elmehetek, aludni.

  Felálltam, majd az ajtóhoz fordultam, mikor kinyitottam, Shizu állt előttem. Engedelmesen beengedtem, mielőtt kimentem volna, megfordultam és mélyen meghajoltam.

  Az út a szobámba kissé bonyolult volt. De végül is megtaláltam.

  Hamar levettem magamról a kimonót, és megállapítottam, hogy levenni sokkal könnyebb, mint felvenni, bár néhány zsinórral, még így is bajom volt, de megoldottam. A ruhát egy székre hajtogattam össze, majd egy könnyű hálóruhát vettem magamra. Leültem a tükör elé, és kiszedtem a hajamból a gyöngyöket, és megfésülködtem. Hulla fáradt voltam, mikor a finom takaró alá bújtam, rögtön elaludtam.

  Nem tudom mennyi idő telt el. Az ajtó kinyitódott. Mikor ezt meghallottam, rögtön kipattantak szemeim, de úgy maradtam, ahogy voltam. A léptek egyre közelebb értek. Mikor már az ágyamnál volt, ugrásra kész voltam, de ahogy felismertem az alakot, felültem.

  Chinatsu állt, egyik szemét dörzsölgette, haja kócos volt.

- Yume-chan, nem tudok aludni, veled aludhatok?

Én csak mosolyogtam, kicsit arrébb húzódtam, felemeltem a takarót, és ő bebújt mellém. Szorosan hozzámbújt, kezeivel a vállamba kapaszkodott. Mosolyogva néztem, ahogy alszik. Átöleltem, majd néhány perc múlva engem is elnyomott az álom. 

  Reggel arra ébredtem, hogy a Nap vakít a szemembe. A fejemre húzom a párnát, de azt is leszedik a fejemről. Felülök. Hunyorítva próbálom megszokni a fényt. Az ágy végében Chinatsu áll, mosolyogva, borzosan. Gondolom én sem nézhettem ki szebben, hiszen kuncog a kinézetemen. Az ablakon kinézve gyönyörű idő van.

- Yume-chan, gyere menjünk ki! – hallom a kislány vékony hangját.

  Nagy nehezen kimászok az ágyból. A tükörbe nézve szívroham kerülget. Az első dolgom, hogy megfésülködjek. Igaz ez nehezen megy, de néhány tincs árán, végre sikerült, simára kifésülni.

  Míg Yume elment a szobájába, addig én lefoglaltam a fürdőt. Bent gyorsan megmosakodtam. De a szemeimen még mindig látszott a fáradság nyoma. Nem értem, hiszen máskor napokig képes vagyok alvás nélkül lenni. Biztos a hirtelen környezetváltozástól van.

  Mire visszamentem a szobába, Chinatsu már toporzékolva várt. Az ágyra kikészített nekem egy ruhát. Sötétzöld hakama, és narancssárga haori. Gyorsan átöltöztem, majd végre elindultunk. Chinatsu ugrándozva vonult, én csak nyugodtan mentem utána.

  Az udvaron rögtön megcsapott a friss illat. Meleg volt. A szél alig fújt. A levegő fülledt volt.

  Mikor az istállóhoz értünk, Chinatsu megkérte a lovászfiút, hogy nyergeljen fel egy lovat a számára. A kislány vidámon ugrándozott, míg kivezettük a lovat a gyakorlópályára. Ott felültettem rá, majd megfogtam a ló kantárját, és körbe-körbe kezdtem el sétáltatni. Elmagyaráztam, hogy mit hogy csináljon. Dél tájékán már egész ügyes volt. De nem engedtem még meg neki, hogy a vezetésem nélkül lovagoljon. Néha felültem mögé, és együtt ügettünk.

  Kora délután visszatértünk a palotába. A tegnapi bálnak már szinte semmi nyoma. A sok dísz már mind lekerült. A konyhába mentünk, ahol gyorsan megebédeltünk, majd Chinatsu egy kifogást találva elvonult a szobájába. Én kimentem vissza az udvarra, a virágoskertbe.

  Rengeteg növény volt. Hatalmas rózsafák nőttek, néhol felkúsztak a palota falára, borostyánokkal keveredve. Máshol mesterséges hálókra futtatták fel őket. Nagyon meghitt és gyönyörű volt. Néhány pad is volt, olyan volt az egész, mintha álom lenne. Leültem az egyik padra. Behunytam szemeimet, és élveztem a madarak csiripelését, a kellemes szellő cirógatását, és a rózsák illatát.

 Folyt. Köv.

Véleményeteket várom a yume.midoriko@gmail.com-ra

Köszönöm: Midorikoo-chan