7. rész

  Fejemet hátrahajtottam, hogy hadd érje a nap. De hirtelen árnyék vetült az arcomra. Kinyitottam a szemem és Jégszívet láttam magam előtt. Furcsa volt. A nap a háta mögött sütött, így az egész lényére árnyék vetült. Méltóságteljesen állt ott előttem. Nem szólt semmit, csak nézett.

  Néhány néma perc után, ami szinte óráknak tűnt, végre megszólal.

- Nagyapád elég ideges, hogy nem tudja hol vagy. – hangja jeges és kemény. Ha látnám a szemeit, talán azok se mutatnának semmi érzelmet.

- Hadd, idegeskedjen, innen úgysem vagyok hajlandó elmenni, még hosszú ideig – próbáltam én is ilyen hangnemben beszélni neki, ami jobban sikerült, mint vártam – kérlek, állj el előlem, takarod a napot. Amint látod, eddig napoztam!

 De nem állt meg. Még közelebb jött, mikor láttam, hogy kezét kinyújtani készül, rájöttem, mit akar. Gyorsan arrébb húzódtam, és felálltam. Pont időben, a karmai már érintették a nyakam. Nagyon gyors. Felém, fordul. Némán állunk, egyikünkön sem mutatkozik semmiféle érzelem.

- Az én palotámban azt csinálod, amit én mondok, megértetted? – hallom jeges hangját.

- Valóban? A TE palotád? –a te-t direkt kihangsúlyoztam. – Furcsa, nem nagyon törted össze magad, mint házigazda. Sőt!

  Nem folytattam. Már így is tudtam, hogy túlléptem a határt. Bár nem mutatkozott rajta semmi, tudtam, hogy ideges. Az aurája hirtelen változott meg.

- Tehát, ha megbocsát, felséged, én elmennék!

  Elindultam egy másik padot keresni, távol mindenkitől.

  Mikor elmentem mellette, hirtelen kapott a karom után. Visszarántott, és erősen szorította. Közel hajolt hozzám

- Asszony velem, így nem beszélhet, főleg nem te... – sziszegi a fogai közül.

- Elfelejtettél valamit! Mi ketten ugyanazok vagyunk. Azzal a különbséggel, hogy én nő vagyok. Nincs különbség kettőnk között. Ezt jobb lesz elfogadnod... – már szinte méltóságteljesen mondtam.

  Kiszabadítottam a karom, és ott hagytam a mérges démont. Bármilyen dühös is volt, tudta, hogy igazam van. Most már nem bánthat, nem vagyok már egy rabszolga, aminek ő szánt. Már nem. Bár a bántásról van véleményem, de ha nem akar balhét, amit remélem hogy nem akar, akkor nem fog bántani.

  Egy távolabbi padra ültem le, remélve, hogy itt már tényleg senki sem zavar, bambulva nézem a gyönyörű Paradicsomkertet. Innen a pontból nagyon szép. A kis tó, melynek közepén egy sziget áll, és ami körül van rakva különféle nagyságú kövekkel, és a közepén a kinövésű fa, idilli pillanatot nyújt, az ott járónak. Úgylátszik már ebben a korban is a kert egyik elengedhetetlen eszköze a kövekből kialakított vízesécske. A part mentén apró bokrocskák, néhol szobor is felfedezhető. Látszik, hogy gazdag birtokon jár az ember, vagy démon. De a kertet ami még gyönyörűvé teszi, az a tó mögötti erdő. Egy ösvény vezet be.

  Felállok, majd elindulok az erdő irányába. A fák gyönyörűek, a madarak csicseregnek. Minél beljebb megyek, annál lenyűgözőbb a látvány. Bár a fák sűrűsödnek, és a napfény is nehezen tör át, de az állatvilág annál mozgalmasabb. Kecses őzök és szarvasok ugrálnak el mellettem. Látszólag nem félnek tőlem. A fűben nyulak kergetik egymást, rókák bújnak el a közelettemre, mókusok egymás elől elszedve szedik a makkot.

  Nemsokára vízcsobogásra leszek figyelmes. Elindulok a hang irányába. A fák kezdenek eltávolodni egymástól, majd egy hatalmas fény. Mire szemem megszokja a fényt, elámulok. Egy sziklás domb, vagy inkább egy kisebb hegységből gyönyörű vízesés esik alá. A tó amibe esik a víz, kristálytiszta, körülötte minden békés, és zöld. Akár egy mesébe. A tó partjánál egy fűzfa álldogál, szomorú levelei, már a vizet simogatják. A fa gyökerei néhol a vízbe érnek, és így egy kis széket formál magából. A fa törzsénél egy férfi ül.

  Nagypapa! Hasít belém a felismerés. Azt gondoltam, hogy valahol a palotában aggódik értem. Ehelyett itt ül. Szótlanul megyek a közelébe, tudom hogy úgyis hall.

- Tudtam, hogy ide fogsz jönni. – mondja. Hangjába semmi haragot nem észlelek. Már-már kedves, és szokatlan.

- Honnan? Honnan tudtad? – állok meg mellette. Nem ülök le. Kezeimet magam előtt összeteszem.

- Hallottam a Sesshoumaruval való beszélgetéseteket, az előbb. Gondoltam, hogy ha meglátod a kis ösvényt, csakhogy még nagyobb fát tegyél a tűzre úgyis bejössz, és egy idő után, így vagy úgy meghallottad volna a vízesést.

- És akkor inkább itt vársz, és itt beszélsz velem, minthogy a palotába. Logikus.

  Hosszú óráknak tűnő néma perc után, én szólalok meg.

- Nagypapa, kérdezhetek valamit?

- Mit?

- Miért nem mondtad soha, hogy ki vagyok? Mindig állítottad, hogy a szüleim autóbalesetben haltak meg, és hogy mindketten a hadseregnél dolgoztak. Pedig tudtad, hogy egyszer úgyis ide fogok kerülni, és hogy minden ki fog derülni.

- Igen nagyon jól tudtam, de bíztam benne, hogy nem így lesz. Meg akartalak óvni ettől a világtól. Attól, amitől a szüleid is meg akartak óvni.

- És, van valami amit még tudnom kéne?

  Most már végre leültem mellé. Nem zavar, hogy ezt teszem meg, már csak azért is nem, mert nagypapa a mesterem, és tisztelem.

- Taro elmondta, hogy mit mesélt neked. Amit még fontos tudnod, hogy félig sárkány vagy. Igen. Apád a fekete sárkányokhoz tartozik, ahogy én is. De mivel anyád, csak egy egyszerű démon volt, így csak félig vagy, de ezzel ellentétben, nagyobb erőd van, mint akár egy közönséges sárkánydémonnak. Anyádat sokan boszorkánynak hívták, pedig csak olyan ereje volt, amit senki nem tudott megmondani honnan van. Ez benned is megvan, és apád ereje is. Ők ketten külön-külön is hatalmas erővel rendelkeztek. Senki nem gondolta, hogy egyszer ez a két erő egy testbe fog lakozni, és aki ezt viseli, az bírni is fogja a terhet. Ezért edzettelek, már kiskorodtól kezdve, olyan erősen, hogyha majd kezd kialakulni azok az erők, eltudd viselni, és magadba tud hordozni. Hamarosan betöltöd a 17-et. Még nagyon fiatal vagy, és nehéz idők fognak várni rád. – lassan feláll – Minoru és egy lány, Ayu, mindig szoktak edzeni. Állj be hozzájuk, fejleszd a technikádat. Ők tudnak majd segíteni neked.

 Elment. Magamra hagyott gondolataimmal. Kell is. Meg kell emésztenem, ezt a sok információt.

  De mégis a legmeglepőbb, hogy már-már kedvesen viselkedek másokkal, ami igencsak nyomasztó. Mármint, nem vagyok ehhez a kedvességhez hozzászokva. Mégis valami belül késztet, hogy az legyek, de magam sem tudom, hogy mi. Egészen naplementéig így ültem. Az idő csak úgy repült. Mikor már megjelent az első csillag, jobbnak láttam visszamenni.

  Óvatosan mentem, nem szerettem volna senkivel sem találkozni. De ügyebár milyen is az én szerencsém, a folyosónál, amelyiken a szobám is van, épp a drágalátos Sesshoumaruba botlok. Mintha nem lett volna így is elég sok bajom még ő is.

 Kérdőre vont, hogy hol is voltam. Mivel nem kötöttem az orrára, egy másik szobába akart vezetni, mert ahol most vagyok, az csak egy vendégszoba. Közöltem vele, hogy én nagyszerűen érzem magam, abba a szobába, és nem vagyok kíváncsi más szobákra. Miután egy órát makacskodtunk, magamra hagyott. Diadalmasan vonultam vissza a szobámba. Ledőltem az ágyra, és egyre csak a plafont bámultam, csak néztem…néztem…néztem.