9. rész

  Az első, amit észleltem, hogy iszonyatosan fáj a fejem. A fejemhez kaptam volna, de mind a két kezem súly alatt volt.

  Kinyitottam a szemem. A szobában – bárha lehet így nevezni – félhomály uralkodott. Kezeimen bilincs, mely vasláncokba torkolt, és a falban tűnt el a két oldalamnál. Pont nem értem el a fejem. Elkezdtem ráncigálni a láncokat, de nem tudtam kitépni a falból azokat.

  Hideg kőpadlón ültem, a hátamat is a hideg kőfalnak vetettem. Felnéztem. A szemembe világított a hold. Velem szembe egy kis ablak, melyen rácsok voltak, nagyon magasan volt.

  Tehát egy börtönben vagyok. Visszaemlékeztem, hogy mi történt. A nindzsa. Azt hittem, ha visszaemlékszem, akkor nem fog fájni a fejem, de az még mindig sajgott.

  Az ajtóban kulcscsörgés hallatszott, majd nyikorogva kinyílt. Egy magas bordó hajú, kék szemű, nyúlánk, hosszú arcú, keskeny orrú, még keskenyebb ajkú, gödrös állú férfi lépdelt be. Mögötte még láttam személyeket, de azokat már nem tudtam megfigyelni, mivel a férfi bezárta az ajtót.

- Végre hogy felkelt, keleti hime! Már lassan egy napja alszik.

  Mi?? Egy napja?? Az meg hogy lehet? Olyan erős ütést kaptam volna?

- De már mit sem számít, hiszen a kezünkben van! A kulcs. A kulcs a hatalomhoz. Ha megöljük az utolsó keleti…

- És mégis hogyan? Azt hiszi, hogy olyan könnyen megölhet? – vágtam a szavába. Undorodtam tőle. – Maga itt a nagyfőnök igaz? Hát látszik is magán. Amilyen undorítóan néz ki, annyira ostoba is.

- Maga meg miről beszél? – sziszegi.

- Valóban kíváncsi rá? Na lássuk csak, ha engem megöl, annak semmi értelme, hiszen a nyugatiak, bosszút állnak, és tudja miért? Mert van egy szerződés a két terület között. – nagypapa sokat mesélt erről, bár nem tudtam, miért mondja, mindig a múlt időbe, de most már tudom. – Ha az egyik tartományt, valami csoda folytán elfoglalná egy nem oda illő személy, a másik habbakozás nélkül menne a „megmentésére”. Nem tudom, hogy az agya, hogy tudta felfogni, de semmit nem ér el azzal, hogy engem elrabolt, ráadásul ilyen gyalázatos, gennyes módon. Kelet sosem lesz a magáé, e felől biztosítom. 

  Nem tudtam folytatni, mert hatalmas pofont adott nekem. Sikerült felhúznom. Félmosolyra húztam a számat. Mikor láttam a mosolyom, egy kis kést húzott elő. Tudtam, mire készül, és nem akartam megvárni a végét. Megkapaszkodtam a láncokba. Az egyik lábamra helyeztem a testsúlyomat, majd a másikkal kirúgtam a kést a kezéből. Mielőtt még feleszmélhetett volna a másik lábammal a hasába rúgtam. Ezzel sikerült eltávolítani magamtól, de a sikeres landolást már nem tudtam véghezvinni. Keményen értem földet.

  A férfi sziszeget. Elém állt, majd a torkomnál fogva felemelt. Nem tudtam rúgni. Megbénultam. A férfi közben kajánul vigyorgott. Szemeimet csak összeszűkítettem. Éreztem a nyakamon a szorítást, és fájt. De próbáltam nem adni jelét. A másik kezével előbb a hasamba ütött. Muszáj volt összegörnyednem, de nem tudtam. Csak egy kis halk nyögést hallattam. Aztán az arcomba csapott. Éreztem a sós vér ízét a számba. Szemeimbe könnyek szökkentek a fájdalomtól. Még mielőtt újra megüthetett volna az ajtó ismét nyikordult.

- Watasura! Fejezd be! – hallottam egy mély, nyugodt hangot.

  A férfi elengedett. Ismét fájdalmasan értem földet, de legalább megszűnt a nyakam körüli elviselhetetlen fájdalom. Felnéztem. A két alak beszélgetett, de nem tudtam miről. Nem bírtam felfogni. A férfi kiment. Az maradt bent, aki megállította. Odajött hozzám, majd leguggolt elém.

- Sajnálom keleti hime, hogy ilyen körülmények között kell vendégül látnom. – lenyeltem a vért a számba. – Igazán sajnálom amit Watasura tett önnel, ezek nem voltak benne a számításaimba.

- akkor mik voltak benne?

- Csak az, hogy téged elrabolunk. Futótűzként terjedt, hogy te még élsz, és nem haltál meg, mint ahogyan azt sokan hittük. Kaptunk az alkalmon és így talán végre enyém lehet Kelet!

- Tehát maga a nagykutya? – undorodtam el – Végülis maga értelmesebbnek tűnik, mint a másik.

  Ő is magas volt. Ezüstszínű haja volt, akár csak Sesshoumarunak, de vele ellentétben ennek a férfinak lila szemei voltak. Homloka magas. Orra már bántóan egyenes, arca hosszúkás, ajkai dúsak, álla szögletes. Nyaka hosszú, a többit meg nem tudtam felmérni, mivel a palástja ami fekete volt elfedte.

- Igen, én vagyok az, de hívj nyugodtan Hikononak!

  Inkább nem szóltam semmit. A láncaimhoz ment, majd engedett rajtuk, így már kényelmesen elértem az arcaimat, aminek igen hálás voltam. Majd kiment.

  Visszafeküdtem a földre, próbáltam aludni, hátha azzal is elmúlnak a fájdalmaim.

  Nem tudom mennyi idő telhetett el, amíg itt voltam. Watasura minden nap meglátogatott, ő szerinte egy kis verekedésre, ami egyoldalú volt, hiszen engem mindannyiszor megbénított. Egy ilyen alkalom után rákérdeztem, hogy a nagykutya tud e az ilyenekről, de ő csak hetykén felelte, hogy amiről nem tud az nem is fáj neki. Tehát illegálisan vert, a saját szórakozására. Néhány napnak tűnő idő után, hamar felfedeztem, hogy arcom dagad, és a testem is kék lila foltokban tündököl. Nem tudom meddig bírom így.

  Az egyik délután arra lettem figyelmes, hogy kintről halálüvöltéseket hallok. De nem voltak hangosak, mintha befogták volna a szájukat. Így nem hiszem, hogy messzire elhallatszottak volna. Az ajtó nagy reccsenéssel tört be. A földön feküdtem, előttem a kezeim, nem bírtam mozdulni, vagy talán csak nem akartam. Egy alakot láttam, aki siet hozzám. Nem ismertem fel. Lehajolt hozzám. Aranysárga hideg szemek, melyekbe néhány ezüstös-kék hajszál lóg. Sesshoumaru!

  Elmosolyodtam. Az egyik kezemmel óvatosan megérintettem, hogy nem csak álmodom, és tényleg itt van. Mikor hozzáértem vettem csak észre, hogy a kezeim, az örökös karmolástól, a kőfalba való kapaszkodástól, hólyagosodtak fel.

- Ostoba onna! – hallottam a hangját is. Nem foglalkoztam most vele, hiszen itt van! Értem jött! Hazavisz!

  Az éles karmaival, pillanatok alatt elvágta a láncot, de a bilincs még a kezemen volt. Segített felállni. A válla fölött láttam néhány elmosódó alakot.

- Sesshoumaru – leheltem.

  Nem szólt semmit, csak a falnak támasztott, megfordult, majd néhány mozdulattal végzett a betolakodókkal. Egy fényes egyenes fonalat láttam. Mintha ostor lett volna. Lehet, hogy csak képzelődöm?

  Meg fogta a kezem majd elkezdett húzni. Nem bírtam sokáig, szégyenszemre. Elájultam. Csak azt éreztem, hogy valaki gyengéden megfog.

  Puha van alattam, és meleg fölöttem. A zárt szemeim fölött fény próbál betörni. Nincs hideg. Tehát nem vagyok már a börtönbe! Óvatosan kinyitottam a szemem, majd oldalra néztem. Nahát! Chinatsu!

  Mire eljutott az agyamig, már a nyakamba is ugrott, igaz én feküdtem.

- Yume-chan! – hallottam a kétségbeesett hangját. Átöleltem. A kezeim, vagyis az ujjaim be voltak kötve. – Yume-chan! Annyira aggódtam miattad! Azt hittem már sose foglak újra látni!

- Na ne sírj!- nyugtattam, miközben hallottam a hüppögéseit. – Nincs semmi baj, már itt vagyok!

  A kislány válla fölött láttam Shizut. Elmosolyodtam, mikor megláttam.

- Mi történt? – kérdeztem.

- Biztos tudni akarod? Nem hiszem, hogy olyan…

- Állapotban lennél, hogy fel tud fogni. Próbáld ki, ha nem megy, elmondod később.

- Rendben! – bólintott – Tehát, épp aludni akartam, mikor Chinatsu kétségbeesetten jött be a szobámba, hogy te kiküldted, a szobájából, mert veszélyt éreztél. Rögtön rohantam a szobádba, de akkora már hűlt helyed volt. Sesshoumaru próbálta kiszagolni merre vittek, de egy idő után elvesztette a nyomod. Másfél hét telt el. Próbáltunk rájönni, hogy hol vagy. Mindenki nagyon ideges lett az eltűnésed miatt. Végül Sesshoumaru rájött, hogy hol lehetsz, majd meghagyta nekünk, hogy nem mehetünk utána. Mire visszaért másnap, már a karjaiban voltál. Mondhatni rémes látványt nyújtottál, kíváncsi vagy rá? – mivel nem válaszoltam folytattam. – Az arcon, lépten, nyomon fel volt dagadva, az egyik szemedről nem is beszélve. A testeden nem találtunk olyan helyet, ahol ne lennél zöld-kék-lila! Az ujjaid felhólyagosodtak! Most te jössz!

  Miközben Chinatsu végre abbahagyta a sírást, felült, én is követtem a példáját, és hátamat a falnak vetettem. Odaült mellém. Elmeséltem mi történt. Ezután magamra hagytam.

  Egy idő után kikászálódtam az ágyból. A hálóköntösbe mentem ki a kastélyba. Sesshoumaru keresésére indultam, hiszen neki köszönhetem, hogy még élek. Mivel nem találtam a szobájába, gondoltam hátha kint van a kertbe. És talált!

  Ugyanazon a padon ült, mint én a múltkor. Szemei csukva voltak. Ironikus a sors, most én álltam elé, hogy a nap eltakarja arcát. Kinyitotta szemeit. Én rögtön mélyen meghajoltam előtte, minek hatására, a nap a szemébe sütött, egy kicsit össze kellett szűkítenie azokat.

- Arigatou Sesshoumaru-sama, hogy megmentett.

  Nem szólt semmit, csak bólintott, mire én felegyenesedtem. Kicsit oldalra fordítottam a fejem, és úgy néztem.

- Honnan tudtad, hogy hol vagyok? – még mindig nem válaszolt. Megadóan sóhajtottam – Akkor megyek is, te is észrevetted, hogy mostanában a beszélgetéseink elég egyirányúak?

  Megfordultam, és készültem elmenni. A csuklóimon éreztem kezei szorítását, majd visszarántott. Megfordultam, majd a szabad kezemmel a padra támaszkodtam, nehogy rá essek.  Összeszorítottam a fogam, az érintésre. A kezeim még érzékenyek voltak. Így álltunk, vagyis csak én álltam, vagyis álltam, és dőltem, miközben ő ült. Mélyen a szemébe néztem. Álltam a nézését. És ő is az enyémet. Kezeim kezdtek zsibbadni.

- Nem tudom miért rántottál vissza, de a kezeim már kezdenek zsibbadni. Mint tudod, tele vannak hólyaggal az ujjaim.

- Nem tudom ki tudja jobban, te vagy én! – hallottam mély hangját, de azok most nem voltak jéghidegek – Mivel te nem voltál magadnál, ha igen is sem hiszem, hogy képes lettél volna felfogni mi történt a testeddel. Nekem sajnos volt szerencsém látni. Már lassan egy hete alszol, sápadt vagy, mint az esthajnalcsillag, ülj le, és süttesd magad!

  Megforgatott, majd leültetett maga mellé. Még csak elképedni sem volt időm, de sikerült.

- Egy hete??? – hebegem. – Hogy a fenébe?

- Elfáradtál. Minden erőddel azon voltál, nehogy kimutasd a fájdalmaid. Na meg persze majdnem agyonvertek.

  Csak bólintottam. Fejemet hátravettetem, majd hagytam, hogy a napot befogadja! Szemeim csukva voltak.