11. rész

  Kopogás nélkül nyitottam be. Nyitottam, inkább rontottam. Amikor kinyitottam, ugyanazzal az erővel záródott be mögöttem.

- Mégis mit képzelsz magadról? Tudtommal jogom van ahhoz, hogy egyedül aludjak, és nem holmi testőrök mellett! Engem talán nem kellett volna megkérdezned.

  Csak most láttam, hogy Sesshoumarun csak egy hakama van. Felsőtestét nem borítja semmi. Azt mindig is gondoltam, hogy izmos lehet, hiszen sokat harcol, de hogy ennyire. Miket is gondolok? Gondolatba megráztam a fejem, és a szemébe néztem.

- Azért adtam melléd testőrt, hogy ne történjen meg...

  Nem engedtem, hogy befejezze.

- Oh, képzeld, tudok magamra vigyázni! – kezdtem ideges lenni.

- Valóban? – húzza fel egyik szemöldökét. – nekem a múltkor nem így tűnt, nem vitatkozom tovább.

- Én viszont igen! Nem vagyok hajlandó egy idegennel egy szobában aludni.

- Ő nem is aludni fog.

- De én igen! És azonnal vondd vissza a parancsot, vagy, vagy addig még kitalálom, hogy mit teszek!

- De nem fogom visszavonni.

  Na ez már kész! Ez már a pofátlanság határa! Mégis, mégis mit képzel ez magáról?

- Tudtommal van közöm ahhoz, hogy kivel aludjak nem? Sőt talán az életemhez is van egy kis közöm!

- Ne gyere megint azzal, hogy egyrangúak vagyunk – mondta fenyegetően.

- Pedig pont arra készültem. Áthurcoltattál egy másik szobába, azt még „elfogadtam”, de hogy egy testőrt és mellém, tuszkolja, azt már nem hagyom! Sőt már attól sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a két ninját te küldted rám, hogy megöless, és miután megüzenték veled, hogy nem tudnak engem olyan könnyen is végezni, eljöttél értem, mint „hős megmentő”, hogy azt állísd be, te milyen jóó vagy, hogy megmented a tehetetlen, nagyszájú hercegnőt!

  Tovább már nem tudtam mondani. Sikerült Sesshoumarut felhúznom. Gyorsan történt az egész, szinte észre sem vettem. Az egyik pillanatban egy lökést érzek a vállamon, a másikban meg már a falnál állok, lélegzetemet próbálom helyrerakni, Sesshoumaru meg vészes közelségben áll velem szemben. Tenyereivel a fejem mellett támaszkodik a falon. Lerí róla, hogy ideges.

- Na idefigyelj! Akik érted jöttek azért akartak megölni, hogy utána nyugodt szívvel foglalják el Keletet. Ha én akarnám elfoglalni, nem vártam volna meg, hogy visszagyere, hanem mindenkit lemészároltam volna, és úgy foglalnám el keletet!

  Hangja hideg, nézése olyan mint mindig. Álltam a tekintetét.

  A következő esemény is gyorsan történt. Sesshoumaru a könyökeit hirtelen roggyantotta be, majd megcsókolt. Harapdálta a számat. Közben derekamat ölelte át, én meg a nyakát. Egymás ajkait harapdáltuk, vad csók közben néha a fogaink is összekoccantak. Áttért a nyakamra. Olyan mint egy kutyaanya, aki fogást keres a kölykén, hogy fel tudja emelni, és biztonságban vinni. Jégszív is így harapdálta a nyakam.

  Elindultunk táncolva az ágy felé, közben csókot váltottunk, és szedtük le a másikról a ruháit. Végülis egyikünknek sem volt nehéz dolga. Rajtam csak egy könnyű kimonó volt, rajta meg egy hakama.

  Lefektetett az ágyra óvatosan. Szokatlan volt tőle, majd felém hajolt. Óvatosan simította végig kézfejével a testem. Beleremegtem, bőröm libabőrős lett. Fejemet hátrahajtottam, és becsuktam a szemem. Éreztem Sesshoumaru forró leheletét a bőrömön, és hogy egyre halad le. Próbáltam megtartani a józan eszem, de nem tudtam. Elvesztem Jégszív karjai között.

  Mellégömbölyödtem és próbáltam elaludni, kevés sikerrel. Az elmúlt estére gondoltam. Átkarolt. Tehát ő sem aludt. Felnéztem rá. Engem nézett. Hosszan néztük egymást. A bőröm libabőrös lett, de most a hidegtől. Jégszív felült, és az ágy végébe száműzött takaróért nyúlt. Visszafeküdt, és betakart. Mindkettőnket.

- Akkor sem fogok egy testőrrel egy szobába aludni! – kezdtem megint bele.

- Ne kezd el megint. Azt hittem ezt már megbeszéltük.

- Tévedés! Te beszélted meg magaddal. Azért, mert ágyba bújtam veled, nem jelenti azt, hogy ezzel kapcsolatba is beadtam a derekam.

  Csak sóhajtást hallottam felőle, majd oldalra fordult, közölve velem, hogy most már hagyjam békén, ezzel. Hozzádörgölődtem.

- Ki hitte volna, hogy a rideg, a kegyetlen, a Nagy Sesshoumaru tud olyan is lenni, mint ma este. – simítottam végig kezemmel a hátát.

  Csak morgás jött felőle.

- Ne morogj, ez az igazság, és igen, ezt most már mindig az orrod alá fogom dörgölni.

  Megfordult, majd hátamra döntött és felém hajolt.

- Ha meg mered tenni, esküszöm megöllek.

- Lehet próbálkozni. – vigyorodok el – viszont eszem ágában sem lenne elmondani. Annyira idióta nem vagyok! De ha így is lenne, az is biztos, hogy nem mások előtt tenném.

  Most én fordultam el, az sötétített ablak irányába, és láttam hogy már a nap kezd feljönni.

  Kibújtam Sesshoumaru alól, majd elkezdtem öltözködni. A nadrág után, a felsőmért nyúltam volna, de Sesshoumaru gyorsabb volt.

- Hova-hova?

- Tudod kezd feljönni a nap, és nem lenne szerencsés, ha egy ágyban látnának minket. És most kérem vissza felsőmet.

- És ha nem adom? – életemben most láttam először elvigyorodni.

  Megvontam a vállam. Odamentem a szekrényéhez, és onnan kölcsönöztem egy felsőt. Majd az ajtó felé indultam. De ő ismét gyorsabb volt, és megállt előtte. Már untam. Sóhajtottam.

- Mit akarsz még? – néztem fel rá.

- Te is tudod. A mai estét nem tudjuk eltitkolni. Már csak azért sem, mert egymáson a van a másik illata.

- majd lemoslak magamról. Meg ha megtudják, akkor is mi van? Két fiatal gyerekek vagyunk még. Természetes, hogy így viszonyulunk egymáshoz.

- Oh, tehát akkor másokkal is, például Minoruval is ágyba bújnál, csakhogy használjam a te szavad.

  Felnéztem rá. De azzal is majdnem megöltem.

- Idióta. Nem úgy értettem, te majom, és ha most megengeded, visszamennék az én egyetlen drága testőrömhöz – mosolyogtam rá gúnyosan.

  Lehajolt hozzám, de csak a nyakamat csókolta meg. Elállt az utamból, és szabadjára engeded. Kényelmes tempóba indultam vissza a szobámba. Nem volt miért sietnem. De így is hamar visszaértem. A katona még bent volt.

- Most már elmehet. Pirkad.

  A katona csak meghajolt, majd kiment. Az öltözéke alapján nem egy kezdőt küldhettek, hogy védjen.

  A fürdőbe mentem. Legalább fél óráig zuhanyoztam. Biztosra akartam menni, hogy Jégszív illatát lemostam magamról. Egy törülközőt magamra tekerve léptem a szobába. Furcsa, hogy most nem volt ott senki. Akárhányszor kijövök, mindig van itt valaki, de most senki. Gyorsan felöltöztem. Sesshoumaru felsőjét, gondosan összehajtogattam, majd beraktam a szekrényembe. Elcsodálkoztam magamon. Nem szeretem. Az még túl korai lenne. Inkább még csak vonzódom hozzá. Kamik! Ki hitte volna, hogy ilyen rövid idő alatt, mi ketten vonzódunk, majd egymáshoz.

  Kimentem az erkélyre, és leültem a korlátra. Innen pont nem láttam a napfelkeltét. Felugrottam a palota tetejére. Onnan néztem az egyre világosodó tájat. Míg néztem, végig Sesshoumarun gondolkoztam. Valahogy még mindig hihetetlennek tűnt a múlt este. Hiszen kettőnk közül ő az erősebb. Főleg az érzelem kinyilvánítás terén. Ha valaki, akkor ő az, aki magába zárkózik, aki mindenkit eltaszít magától. Kíváncsi vagyok miért. Igen, én is ilyen vagyok, de én szüleim miatt. Vajon ő is? Kíváncsi vagyok, mi történt, a szüleivel. De hát ez nem rám tartozik.

  Hátradőltem a cserepeken. Egyik lábam felhúztam. A kezemet a tarkóm alá raktam. Bárányfelhők jelentek meg az égen. A szél lágyan fújt. Nemsokára vége a nyárnak. Jön az ősz, majd a szürke tél.

  Cserepek zörrentek meg fölöttem. Felültem, majd hátranéztem, támadásra készen. Minoru nézett rám csodálkozón.

- Mielőtt megkérdeznéd, napot jöttem nézni, csak közben elgondolkoztam. – mondtam gyorsan, majd visszahelyezkedtem a kényelmes pózomba.

- Nahát te tudsz olyat is. – vigyorodott. Leült mellém. – na tessék, most lebuktattál. Eddig senki nem tudott, arról hogy ide szoktam feljárni. Ez az én menedékem. Erre te meg lebuktatsz. – mondja gyermeki sértődött hangon.

- Ha ennyire félsz, nem fogom senkinek sem elmondani.

  Ránéztem, majd Sesshoumaru mondata jutott eszembe „Oh, tehát akkor másokkal is, például Minoruval is ágyba bújnál, csakhogy használjam a te szavad.” Ahogy néztem, muszáj volt elröhögnöm magam. Nem tudtam visszatartani. Egyszerűen nem ment. Minoru csak nézett, nem tudta, miért nevetek. Én csak legyintettem, majd könnyes szemmel ránézek, és próbáltam komolyan nézni rá.

- A te drága egyetlen barátodnak, volt egy beszólása, és csak azon nevettem. – többet nem mondtam neki.

  Ezután csak beszélgettünk. Sok mindenről. Elmeséltem, az eddig élményeimet, de a múlt estéről hallgattam.